Jellem:
- Őrült.
- Művelt.
- Elvont.
- Olykor elég vad és hirtelentermészetű.
- Hedonista ösztönlény.
- Hidegvérű.
- A gyerekkorából adódóan erősen lelkidefektes.
- Van egy kis apakomplexusa.

Apróságok:
- Pincérnő egy klubban.
- Egy manzárdlakásban lakik a külvárosban.
- Szereti a fekete ruhákat és a sötét dolgokat.

„Does it feel good to deny,
Hurt me with nothing,
Some sort of sick satisfaction You get from mindfucking.
Oh stripped down to my naked core,
The darkest corners of my mind are yours.
That's where you live,
That's where you breathe.”

Alig felérek, már a nappaliban vetkőzni kezdek. Szerteszét dobálom magamról a ruháimat, majd felteszek egy Slaves of Hell CD-t.
Töltök magamnak egy pohár vörösbort, és meggyújtok néhány illatosított gyertyát a fürdőszobában. A férfiúi bariton mély búgására merülök bele a kád habos vizébe. Micsoda gyönyörűség! Meghalni is így szeretnék. Sokszor elképzeltem már, milyen lesz… Azt hiszem, olyan, mint valami hosszú álom. Utazás a lelkünk mélyébe. Az emberek többnyire a fájdalomtól félnek. De a halál nem fájhat, hiszen a fájdalom fizikai jelenség, a végső állapotban pedig éppen a fizikumunk mondja fel a szolgálatot. Saját elméletet is gyártottam a halállal kapcsolatban. Eszerint tiszta energiából vagyunk, és ha meghalunk, az atomjaink elkeverednek a Mindenség többi részével. Energiánkat elnyeli a Kozmosz feneketlen hajtóereje. Se Paradicsom, se Pokol.
A szeretkezés kéjében is ezt érzem; kiröppenek önmagamból, s miközben a csillagtérben utazom, eggyé válok a Mindenséggel.
A testemet ölelő meleg víz, a torkomon legördülő bor, és a kellemes énekhang álomba ringat…
Megint megjelenik előttem az a villódzó csillag. Mindig pontosan fölöttem vibrál. Rám pislog, és visszahúz a múltba…

Éjszaka kiabálásra ébredek. Kilopakodok a szobámból, és a sötétben az emeleti lépcsőkorláthoz botorkálok. Lenézek a hallba, ahol a gyér lámpafény megvilágítja a szüleim alakját. Éktelenül veszekednek odalent. Anyám megpróbál elmenni apám mellett, de ő elállja az útját. Apám fehér atlétatrikóban van és boxeralsóban, anyám virágos hálóingben.
- Kihívom a rendőrséget! Te rohadt disznó, te! – sivalkodik anyám éles hangon. Bal szeme körül lila monokli sötétlik.
- Vigyázz a szádra! – emeli fel fenyegetőn az apám azt a tepsi tenyerét ütésre készen.
- Inkább te vigyázz, te kurafi!
Apám keze hamar eljár. Megint. Nagyot csattan. Anyám arca azonnal feldagad az erejétől, és szó szerint a padló adja neki a másikat.
Apám átlép síró anyám fetrengő teste fölött, és a telefoncsatlakozóhoz megy. Kitépi a vezetéket a falból.
- Ó! Tényleg? Kihívod őket? ÉN vagyok a rendőrség! Érted? Én vagyok a törvény és a rend!... Ha mégis kijön valaki, téged… - bök mutatóujjával anyámra. – elmegyógyintézetbe dugnak, téged meg – mutat aztán felfelé rám, mire összerezzenek. – …nevelőotthonba. Ezt akarjátok? He? Ezt?!... Kicsit talán többet ittam a kelleténél… Nagy nyomás alatt vagyok a munkahelyemen. Hajszálon függ az állásom. Úgyhogy ne nézzetek rám úgy, mintha ki nem állhatnátok! Körmöm szakadtáig dolgozom, gondoskodom rólatok! Mindkettőtökről! Ha én nem lennék, már rég utcára kerültetek volna!
***
A kezem mocskos, és a szaga keserű a földtől. A lapát véresen hever a lábam előtt.
Akárcsak apám.
Szétvertem a koponyáját hátulról.
Anyut akarta megint bántani.
Megigazgatom a haldokló tetem véráztatta homlokán a hajat. Még több vér, még több Jel, hogy a démon uralmának vége…
Az én önkéntes áldozatom nem mozdul. Jó… Fikarcnyit sem sajnálom.  Egyébként nagyon rossz lenne nekem. Lehajolok, és mielőtt belegurgatom a pince mélyén tátongó gödörbe, vigyorogva belesuttogok a fülébe:
- Rossz kisfiú voltál. Nagyon rossz.

A Bestia elnyel, és kiürít.
Dermedten ülök a kádban. A víz már hideg, de a csillag még ott villódzik előttem fényesen. Figyel engem. Akárcsak a benne elrejtőző Bestia.