Nem hinném, hogy bármi ami én vagyok izgalmas lehet, tekintve hogy Vegasban vagyunk.
Ez a hely nem az emberektől érdekes, hanem önmagától.
De itt nem a városról kell beszélnem, hanem magamról.
Azt hiszem nyugodtan elmondhatom hogy becsületes vagyok..és néha fájdalmasan őszinte. Nem látom értelmét a kegyes hazugságoknak. Nem tudom, mennyire elfogadható ez egy kórházi dolgozótól, de eddig még nem rúgtak seggbe érte.
Rendmánia. Ez szerintem kifejezett előny a munkámban, a magánéletben viszont hátrány.
Néha kicsit őrült. De szigorúan munkaidőn kívül
Megesik, hogy már szinte irritálóan nyugodt. Ja főleg a balhés betegek akadnak ki rajta
Sportkedvelő. (Úszás, futás, harcművészet)
Zene: A metált és a hasonló kemény zenéket inkább ne
Kreatív (Pl: varrás, ékszerkészítés)
Sütés-főzés NEM az erőssége

Külső? Hmmm..Azt mondják egzotikus, de ettől inkább gyanakvó leszek mint boldog.
Maximum 170 centi magas vagyok..az alkatom az azt hiszem, sportosnak, karcsúnak mondható.
A hajszínem a fekete és a szőkésbarna közt ingázik, hála a hajfestés csodájának.
A szemem barna.
Öltözködésben a világos színeket részesítem előnyben, stílus meg bármi jöhet.

Mindannyian álmodunk valamiről, még az is akinek állítólag mindene megvan. Én csak arról álmodom, hogy jó lenne megtudni ki is vagyok valójában.
Nem Verity Rafiel vagyok aki szeptember 2-án született. Még a születési helyben sem lehetek biztos.
Ahogyan a hamvas regényekben lenni szokott engem is egy templomban "felejtettek".
"A csecsemő (mármint én) állapota és ruházata alapján jó körülmények közt élőktől származik."
Mondták anno. Lehet, anyám az utolsó fillérjeit költötte a csodás babaholmikra, de előforudlhat, hogy a jó házból való úrilány szabadult meg a nem kívánt gyerektől.
Mindegy. Az apácák gondoskodtak rólam, nevet is kaptam tőlük és a megtalálásom napját jelölték ki szülinapnak. Végülis miért ne? Kaptam egy második esélyt.

Sokáig orvos akartam lenni, de aztán maradtam a kórházi ápolónál. Szerettem tanulni, szerettem a munkámat. Az apácák büszkék voltak rám, mert nem kallódtam el, sőt igen szép hivatást választottam.

A magánéletem nem volt ilyen szép. Mindig olyan pasikba botlottam, akik nem tudták megérteni (fene tudja miért) hogy az én munkám nem egy egyszerű nyolc órás műszak, amit délután letesznek. A nővérnek éjszakai műszakot is szoktak osztani.
A legutolsó, de igen fájdalmas szakítás után fogadtam el a vegasi állást két másik társammal. Mindenkinek jobb volt így.
És ahogy Caroline nővérnek mondtam: " Las Vegas egy fertő, tehát kihívás egy olyannak mint én. Elfogadtam a kihívást és nyerni fogok!"

Azt hiszem, egészen jól veszem az akadályokat, bár már itt is túl vagyok egy szakításon. Úgy fest, mindenhol ugyanazt a típust fogom ki.
Ez a nyavalyás még azt is mondta mielőtt lelépett, hogy túl komolyan veszem a munkám.
Most erre mint mondjon az ember? Jobb ha semmit, csak fejest ugrik a munkába.