Amit jó ha tudunk...
Ha van még mit mondanod...
Mindannyian álmodunk valamiről, még az is akinek állítólag mindene megvan. Én csak arról álmodom, hogy jó lenne megtudni ki is vagyok valójában.
Nem Verity Rafiel vagyok aki szeptember 2-án született. Még a születési helyben sem lehetek biztos.
Ahogyan a hamvas regényekben lenni szokott engem is egy templomban "felejtettek".
"A csecsemő (mármint én) állapota és ruházata alapján jó körülmények közt élőktől származik."
Mondták anno. Lehet, anyám az utolsó fillérjeit költötte a csodás babaholmikra, de előforudlhat, hogy a jó házból való úrilány szabadult meg a nem kívánt gyerektől.
Mindegy. Az apácák gondoskodtak rólam, nevet is kaptam tőlük és a megtalálásom napját jelölték ki szülinapnak. Végülis miért ne? Kaptam egy második esélyt.
Sokáig orvos akartam lenni, de aztán maradtam a kórházi ápolónál. Szerettem tanulni, szerettem a munkámat. Az apácák büszkék voltak rám, mert nem kallódtam el, sőt igen szép hivatást választottam.
A magánéletem nem volt ilyen szép. Mindig olyan pasikba botlottam, akik nem tudták megérteni (fene tudja miért) hogy az én munkám nem egy egyszerű nyolc órás műszak, amit délután letesznek. A nővérnek éjszakai műszakot is szoktak osztani.
A legutolsó, de igen fájdalmas szakítás után fogadtam el a vegasi állást két másik társammal. Mindenkinek jobb volt így.
És ahogy Caroline nővérnek mondtam: " Las Vegas egy fertő, tehát kihívás egy olyannak mint én. Elfogadtam a kihívást és nyerni fogok!"
Azt hiszem, egészen jól veszem az akadályokat, bár már itt is túl vagyok egy szakításon. Úgy fest, mindenhol ugyanazt a típust fogom ki.
Ez a nyavalyás még azt is mondta mielőtt lelépett, hogy túl komolyan veszem a munkám.
Most erre mint mondjon az ember? Jobb ha semmit, csak fejest ugrik a munkába.