A külváros egy elhagyatott részén, túl az álmok és a vad szerelmek temetőjén van egy hely, aminek fehérre vakolták a falát, az ablakokat rácsokkal borították, és olyan magas kőfalat húztak köré, hogy a külvilág ne láthassa, ahogy a belsők sóvárognak az élet után. Ez az első oázis a sivatag peremén, ahol a kegyvesztettek gondtalanul üdülhetnek, amíg a világ befuccsol körülöttük. Ez az én kis aranykalitkám, a zártosztály. Többféle engedéllyel kell rendelkeznie az embernek, hogy bepillantást nyerhessen takaros kis életünkbe, és haraphasson egyet a habos süteményből, ami az életünket jelenti. ÉLET?! Igen az. Végülis lélegzem és dobog a szívem, még akkor is ha a vérnyomásom gyakran huncutkodik a sok színes boldog tablettától, amiről nem szívesen mondanék le. NEM MONDOK LE! A szerdák a kedvenceim. Olyankor mindig egy kicsivel több időt tölthetek a zuhany alatt és tiszta ruhát is kapok. Hagyom, hogy a langyos víz tisztára mossa megviselt bőrömet, miközben két őr figyel. Egy pillanatra se vennék le a szemüket rólam miközben az apró habfoltok végigvándorolnak kényes hajlataimon.
Legangyalibb mosolyom díszíti az arcomat miközben őket figyelem. HAHA! Gyenge emberi akarat.
-Nem jöttök be a víz alá?-kérdezem kicsit oldalra billentve a fejemet, miközben a hátamat a falnak vetve figyelem minden mozdulatukat. Nem válaszolnak, nem mozdulnak. Az egyiknek kicsit ferde az orra. A múltkor elfogadta az invitálásomat , és véletlen 'elcsúszott'. VÉLETLEN! Egyenesen az arcába nevetek, amikor kirángatnak a víz alól és durva mozdulatokkal szárazra törlik fakó bőrömet. Ruhába rángatnak, mint egy rongybabát, én meg csak nevetve figyelem, ahogy a szolgáim körbeugrálnak. Tényleg királynő vagyok. TÉNYLEG.

Ilyenkor rendszerint visszavisznek a szobámba. A fülemben érzem szívem lüktetését, amikor elsétálunk a jó ismert ajtó előtt tovább a neonfénnyel megvilágított folyosón. Azonnal felpörög a szívverésem, de nevetésben török ki. Megint rossz kislány voltam? HAHA. Én mindig. Én soha.
-Hova megyünk fiúkák?-nézek végig mindkét ápolómon, miközben minkét kezemet hátrakötözik még a folyosón.
-Valaki látni akar tündérke. És jó kislánynak kell lenned.-mondja miközben olyan szorosra csomozza kezeimnél a ruhaanyagot, hogy elszorítja egy kicsit a vérkeringésemet. Felszisszenek, de átvezetem egy nyögésbe.
-Ezt megcsinálnád még egyszer?-nézek rá nagy szemekkel de csak a vállamnál fogva tovább hajszol a folyosón. Az épületnek ezen a részén még nem jártam. Csak bizonyos helyeken fogadhatnak a betegek látogatókat és engem soha senki nem látogatott meg. EDDIG. Bevisznek egy szobába, ahol egy asztal van és a két oldalán két szék. Leültetnek durván, így ösztönösen a kéz irányába harapok. Pofánvág. Vér senken a számból. Lenyalom. Nevetek.
-Te vagy a kedvencem.-gyermeki rajongással pislogok ápolómra, majd a tekintetem hirtelen borul el ködösre, amikor az előttem ülő férfira pillantok. Igyekszem felmérni a helyzetet, de nem vagyok a helyzet magaslatán.
-Ő lenne Josephine McAllister. Josie az úr Robert Gain. És minden áron látni akart. Jó mulatást.-ez volt a záróakkord. Bezárult a súlyos fémajtó és kettesben maradtam egy fazonnal, akit még nem láttam.
-Szóval van egy udvarlóm? Milyen hízelgő. Szívesen kezet fognék önnel, de sajnos a helyzetem kissé kötött.... mintha félnének.. egy cseppet...-pillantok a drága felvigyázóim után. HAHA. Félnek. Tőlem. Kiváncsi vagyok erre az emberre.
-Maga játszik velem végre?-kérdezem kicsit előrébb hajolva.

  Látogatóm nekem? Talány egyenesen az Ördög színe elé visznek vagy az Isten elé, de valamiért nem tűnik elképzelhetőnek foszlányos agyamban, hogy bármilyen emberi lény kontaktusba akarna velem keveredni. Ennek ellenére nem ellenkezem. Végülis miért tenném? Hajt a kiváncsiságom, hogy ki az, aki időt szán valaki olyanra, mint én. Majd megbánja. HAHA. Az évek meg a rutin egyértelműen kiölték belőlem a kellemes társalkodópartnert bármennyire is próbálkoztam. Bár a gyógyszereknek is lehet szerepük a váratlanul felbukkanó paranoid skizofréniában. Sokszor hallom ezt a szót, annak ellenére, hogy én sosem észleltem magamamon különösebb változást. HAHA. Én tökéletes vagyok.
Mosolyba fagy az arcom miközben sétálok végig a folyosón az ápolóimmal, akik a vállamnál fogva terelnek, de igyekeznek igen komoly távolságot tartani tőlem. Durván 60 kiló lehetek. Ezek a nyomorultak meg rettegnek attól, hogy egy napon elfelejtik bezárni a szobámat. Nevetnem kell... úgyhogy nevetek. Szinte megkönnyeznek a szemeim a nevetéstől, amikor kinyílik az ajtó.
Várnak már rám. RÁM. HAHA. Már az elmegyógyintézetekig is eljutott a katasztrófaturizmus? Jönnek és fizetnek azért, hogy lássanak.
Megpróbál megvédeni, amikor megkapom az atyai sallert. Egy pillanatra tágranyílnak a szemeim, majd újra nevetni kezdek. Annyiszor neveltek már ilyen jellegű módszerekkel, ami kifejezetten nem hagy nyomot a bőrömön, de mégis azt próbálják bizonygatni, hogy alsóbbrendű vagyok. ÉN. MEG FOG DÖGLENI. Egy fél pillanatra még az ápolóm hátára szegezem a tekintemet, majd végleg eltűnik a látóteremből. Így már csak egyetlen emberre kell koncentrálnom, de információ szűkében sajnos fogalmam sincs, hogy mire kellene számítanom egy idegentől. Azt sem tudom honnan kukázhatta elő a nevemet, hiszen az állítólagos rokonaim igen komoly figyelmet szenteltek az elrejtésemre, és még annál is pofátlanabb összegeket.
Feláll. Így én is komolyabban szemügyre vehetem. Még sosem voltam odakint, csak a kertben, de onnan nem lehet látni az embereket. DE EZ A KÖRNYÉK DÖGLÖTT. Másféle ruhát visel, mint az ápolók, de nem engedhetem el az a verziót sem, hogy csak szórakoznak velem. Megcsillogtatja majd a szabadulás lehetőségét, és végülis istenien fogunk szórakozni mindannyian, de nem kerülök közelebb az élethez, amit meg akarok kaparintani. AKÁR ÉLETEK ÁRÁN. HAHAHA.

Nem csak én méregetem őt, de ő is engem. Olyan pofátlanul, hoyg egy pillanatra akár meg is szeppenhetnék, de inkább csak elmosolyodok, félrebillentem a fejemet és hagyom, hogy az arcom minden centiméterét végigtanulmányozza. Lehet, hogy drága rokonaim küldték, hogy ellenőrizzen le, hogy még mindig itt vagyok-e. ÉN. ITT. VAGYOK.
Kiváncsian hallgatom. Játszani nem akar, de szándékosan félreértett. Simlis alak, de ez esetemben nem feltétlen jelent rosszat. Akár a fényt is jelentheti az út végén, a szabadulást. Hirtelen túl sok verzió öntötte el a fejemet, így nevetésben törtem ki. HAHAHA. Hátrabicsaklik a fejem egy másodpercre, majd ugyanolyan hirtelen visszaváltok, mint ahogy kezdtem.
Tekintetem komolyságba villan, és most kifejezetten felcsigázta az érdeklődésemet.
-Térjünk a tárgyra.. mit akarsz tőlem?-nézek rá néhány másodpercig a legkomolyabb arccal, amit csak produkálni tudok, majd a kártyváram összeomlik és ismét mosolyra húzódik a szám. Ha a hírem nem ijesztette el, akkor valószínűleg én fogom, bár nem tudom milyen anyagből tervezték az idegrendszerét, komoly elhatározódás kellhetett, hogy egyáltalán betegye ide a lábát. Akkor viszont mi lehet a motivációja? Mi olyat kaphat tőlem, amit mástól nem? Mi haszna van abból, hogy itt van? Ja, minek is izgulok? Hiszen még azt sem tudom miért jött ide. Lehet, hogy azt hitte pizzát rendeltem és legalább olyan ketyós, mint én.

A szabadság gondolatának mézédes íze csábítóan csorog végig a torkomon. ÉHEZEM RÁ. Nem gondoltam, hogy valaha járok még kint. Egy olyan világ van kint, ami számomra idegen, de egy pillanatra sem képe megijeszteni. Vágyom rá, hogy az emberek között járhassak, elhagyhassam az unalomig végigjárt folyosókat, az ezerszer átszámlált téglákat. Ez a környezet steril, én pedig a világra vágyom.
Figyelem a férfi szavait, ahogy ajkaival formálja meg őket. Nem is létezem? HAHA. Furcsa egy világ forog odakint a fehérre meszelt falakon túl. Félrebillentem a fejem. Csak ennyit akart volna? Látni, hogy létezem? Hús, vér és csont. Minden megvan. Valaki pedig olyan mélyre rakott a süllyesztőbe, hogy már nem hallatszódik ki a sikoltásom.
-Nos.. láttál.-összegzem a dolgot. Nem tudom, hogy ezen kívül még mit akarhat tőlem, de egy pillanatra szertefoszlik a külvilág képe a szemeim elől. Minden lépését követem a tekintetemmel miközben a szoba falai között mozog. Láthatóan szűk neki a tér, de fogalma sincs arról, hogy mi is az a bezártság. NEM TUDHATJA. A hely térhiánya sokkal feltűnőbb, ha az ember a lépteivel méri fel. Amikor először idekerültem..... képvillanás.... Belesajdul a fejem is. HAHA. Elvesztem. Sokat járkáltam. Fel-le-fel-le. Unhatatlanul.

Próbáltam nagyítani a szobámat, de a vidéki élet után a szobám fojtogató volt. Sokszor kapartam a falat mintha kijuthatnék.
Szavai rántanak vissza a jelenbe. Nagyokat kell pislognom, hogy helyrerakjam a kapott információt.
-Ha nem az lenne maga nem vesztegetné az idejét.. nem igaz?-kérdezem félrebillentve a fejemet. Mi másért jött volna ide? Nincs a homlokomra írva, hogy 'Elvis Presley kiadás'. Nem tudom bizonyítani a származásomat, szóval gondolom nem igazolásért jött, hanem azért, hogy ajánlatot tegyen. PÉNZT AKAR. HAHA. Ahhoz viszont ki kellene innen jutnom, ami nem biztos, hogy összejöhet. Mindenesetre emberem egy pillanatig nem esik a bizonytalanság kelepcéjébe.
Előrébb dőlök a székemen, ami halkan nyekerdül egyet könnyű testem alatt.
-Azt hiszem csak egyetlen kérdésem van...-mondom és egy pillanatra tényleg elgondolkozom, hogy mit is akartam mondani.
-Tulajdonképpen mi a szarra várunk?-kérdezem végül.
-Ha kijutok és tényleg annyi pénz vár rám odakint ahogy mondod, akkor te is pofátlanul jól jársz.-vonom meg a vállamat és hátradőlök. Tudom, hogy ezt akarta hallani. Biztosíték kell neki, hogy nem hobbiból bajlódik majd velem. Elmebeteg talán, de hülye biztosan nem vagyok.

 Elkezdek bíbelődni a kezeimmel a hátam mögött, anélkül, hogy nagyobb mozdulatot tennék. Úgy néz ki mint egy ragadozó, miközben fel-le sétálgat előttem és próbál úgy információt átadni, hogy az az őröknek ne legyen feltűnő. Még egy pillanatra elgondolkozom rajta, hogy lebuktatom csak azért, hogy lehessen egy új cellatársam. De végül nem teszem. Miért.. MIÉRT? Ja mert ki akarok jutni. Ez az idegen pedig megcsillogtatta a szemem előtt a szabadulás lehetőségét.
Csendben hallgatom. Mozdulatlanul. Mérlegelek miközben próbálok rendet tartani a kis gondoltzivataromban, ami kezd túl hangos lenni ahhoz, hogy koncentráljak. NEM BÍZHATSZ BENNE. Jogos. Mit tudnék veszíteni? BÍZZ BENNE! Én is így gondoltam.
Újra elindul. A tekintetem pedig lassan követi őt. Most meg úgy néz ki, mint egy kakas, ami őrzi a szemétdombját. HÉÉ. Koncentrálok. HAHAHA.

Szóval. Összegezve. Kell neki valami, amivel leelenőrizheti, hogy az vagyok-e , akinek mondom magam. Ami miatt eltüntettek. Kicsit megijeszt a tény, hogy a mondat végén leviszi a hangsúlyt és innen rám van bízva a dolog. Ebben a pillanatban megadja magát a kötés a kezemen.
Oldalra billentem a fejemet miközben halkan elkezdek nevetni.
-Ne félj tőlem....-rázom meg alig láthatóan a fejemet majd szépen lassan felállok a székemről és végigtúrom a hajamat, mintha csak csinosítani szeretnék magamon. Az ujjaim között azonban megakad néhány hajszál, amit félkézzel a zakója és az inge közé csúsztatok miközben megmarkolom és közelebb húzom magamhoz.
-Ügyes legyél..-suttogom majd könnyedén megcsókolom az ajkait  mielőtt az ápolók betörnek a szobába és ketten rántanak hátra az ajtó mellé, amin behoztak.
-Naaaa.. már játszani sem lehet?-nevetek fel hangosan.
-Uram.. meg kell kérnünk, hogy távozzon.-fordulnak Mr. Gain felé. Én pedig csak tovább nevetek.