191 centi vagyok, barna hajú, kék szemű, és olyan dögös, hogy leesik a bugyid. Izmos, akár egy adonisz, és persze jó nagy a...lábam. 43-as... Nagy dumájú, pofátlan, ami a szívemen a számon, nem félek beszólni senkinek. Még akkor sem ha néha le akarnak csapni érte. Látszólag egy igazi szívtelen bunkó, egy macsó, de azért tudok én is érzelgős lenni, és normális. A szívem nagyon is a helyén van és csak azért, mert nem vagyok agyoniskolázott még van eszem. Akit szeretek azt bármi áron megvédem. Utálom a képmutató embereket. Az őszinteség híve vagyok, ha gondom van valakivel azt a képébe vágom. Hetente kétszer edzeni járok, hogy formában maradjak. Ja és félek a pókoktól. Nem tudom miért, de feláll tőlük a hátamon a szőr.

Mit vártok? Mit írjak magamról? Bizonygassam, hogy milyen különleges vagyok, és mennyire egyedi? Egy hópehely? Csak egy baj van ezzel: faszság! Az én sztorim is ugyanúgy kezdődik, mint sokaknak, akik az utcán élnek: egy gyerekotthonban. Annyit tudtam meg összesen anyámról, hogy egy éves korom körül adott be. Állítólag elromlott a házassága. Apámról semmi infóm.
Mindegy, hiába is vártam, hogy egyszer majd hazavisz ott nőttem fel. Ahogyan annak lennie kellett bandáztam az utcán, egyre inkább rossz társaságba keveredtem. Eleinte alkohol, aztán könnyebb drogok, majd a komolyabbak. Majd nálam a leszokás, illetve az jobban mondva az irányváltás. Fogyasztóból dealer lettem ami egy sokkal jövedelmezőbb üzletág. Nem éppen túl törvényes, de kit érdekel. Szabad vagyok, nem függök senkitől, magamnak osztom be az időm, nincs egy baromarcú főnököm, az egyéb extrákról nem is beszélve. Mert hogy bizony azok is vannak. Ruby, a fogadott húgom családom egyetlen tagja például oda van az ecstasy-ért, és egy kis szexért bármikor adok neki pár ingyen bogyót. Szegénnyel szintén mostohán bánt a sors, az apja molesztálta, ezért került állami gondozásba, majd állt végül prostinak. Egy rövid ideig jártunk, de aztán végül maradtunk a barátság extrákkal/testvéri viszony kapcsolatnál. Mi mást mondhatnék? Elégedett vagyok az életemmel. Nem vagyok tele pénzzel, nincsen se feleségem, se gyerekem, mégis jól érzem magam a bőrömben. Egy kis szar patkányfészekben élek, de bánja a fene, törődjön a holnappal más, majd jön minden ahogy kell. Hogy mik a terveim a a jövőre nézve? Röviden, tömören, egyszerűen semmi. Nem vagyok az a fajta ember aki az élete minden lépését megtervezi előre, és ez nekem pont így jó. Nem félek ha holnap kinyiffanok, és az sem különösebben izgat, hogy 100 éves matuzsálem legyek. Kiélvezek minden pillanatot, törekszek arra, hogy teljesen életet éljek. Ehhez persze az én szakmámban nem árt egy töltött pisztoly és kerülni a zsarukat. Hiszen a fene se akar a sitten valaki köcsöge lenni és ott megrohadni. Jobb nekem itt szabadon teríteni az anyagot és szórni a lóvét mintha nem lenne holnap. Haragszom-e anyámra, hogy otthagyott, és leszarta mi van velem? Őszintén? Nem túl kellemes, de ez van, leszarom, megbékéltem már a múltammal. Nem kell dilidoki feldolgozni a történteket, elfogadtam idővel, hogy ez van. Úgysem tudok ellene tenni. Talán meg kéne keresnem anyámat, aki sosem törődött velem, és anyuci pici fia lenni, 32 éves fejjel? Még mit nem! Úgy vagyok vele, hogy minden okkal történik, nincsenek véletlenek. Ott kell lennem ahol vagyok, és kész.