Kényesen igazítom el a vadiúj indigókék ingem, amit az asszisztensem varázsolt elő alig negyed órája. Kissé szokatlan és furcsa számomra ez a kombináció, az ezüsttel futtatott elegáns csíkozás, kerülni szoktam a színeket... De... Nem is olyan csapnivaló.
- Tudnom kell, hogy csinálja... - mormolom eltökélten, és áttúrom tincseim egy utolsó simításra. A mellettem szobrozó kétajtós szekrény sokkal viharvertebb öltönnyel, és világtalan ábrázattal topog.
- Ugyan már Dominic! Én mondtam, hogy jó móka lesz! - próbálom visszarázni az életbe emberünk.
- Uram, én nem akarom azt mondani, hogy megmondtam Uram, de... - valahova az öltözőajtóra szegeződik a tekintete rémülten, én meg sanda pillantással elkapom a közelgő sötét felleget. A biztonsági főnök dúvad módjára toppan be, a halántéka verejtékezik, arca kipirosodva, a köpcös tagbaszakadt fickóról meg nem mondanám, hogy valaha zsaru volt. Sípoló zihálással áll meg előttem, és elhúzom az orrom. Szeretem megválogatni kinek a kipárolgásait szagolom örömmel, a kvóta viszont sajnos harminc alatt indul, így a túl intim közelségbe fújtató férfi ezt már ekbukta. Hátrébb lépek.
- Mr.Christiansen - fékez a hangján a magasba szaladt szemöldökömre, és műnyájas szuszogással folytatja - Szeretném megkérni, hogy ne hagyja el a VIP-területeket, mert nem tudjuk garantálni a személyes biztonságát... - nem evidens, hogy kérés vagy fenyegetés, lemondóan legyintek, és visszafordulok a tükör felé, a saját szemembe nézve intézve szavaim.
- Mintha a VIP placcokon nem ugranának rám sikítva tinilányok, hogy a nedves bugyijukat a számba szuszakokva megpróbáljanak túszul ejteni.
- A VIP-területek többszörösen biztosítva vannak, és bármilyen atrocitás éri, azonnal közbeavatkozunk. De az, hogy mégegyszer kimenjen a színpad elé a tánctérre, nem javasolt... Ne nehezítse a munkánkat! - a tükörből látom, hogy újdonsült barátom felé még mereszt egy jelentősségteljes szemmel-verést, majd felém is intéz egy atyainak szánt randa pillantást. Visszonzom a gesztust egy szelíd mosollyal, de a tükrön keresztül, mielőtt megfordulnék.
- Szobafogság! Tudtam, hogy maga az a perverz típus!
- Harrison! - sziszegi feladva a beszélgetést velem, és a hatalmas férfi haptákba vágja magát, tisztességgel adva jó pár centit a létezéséhez, ami amúgy sem csekély - Maga meg ne engedje ki mégegyszer!
- Igen Uram, intézkedni fogok!
- Ez esetben további jó mulatást! Uraim. - bicfent felém, és egy hosszú perc farkasszem nézés után kifordul. Megnyertem ezt a párbajt a farkastörvények szerint. Gúnyosan tekintek a viszonylagos csendbe a túlfejlett gorillámra.
- Tényleg intézkedsz? - játszik egy kaján mosoly ajkaimon, Daniel, vagy Derek pedig tanácstalan vakarja meg a tarkóját. Mindig izgalmas látni, mikor egy ekkora állat ilyen precíz mozdulatok végez.
- Igazából, én arra gondoltam, hogy mivel nem akarom kirúgatni magam, szem elől téveszthetném Uram... - áll egyik lábáról a másikra - Tudja, elég jól fizet ez a meló, és ha nem olyanokról van szó, mint maga, akkor elég laza...
Fel kell kacagnom, igazán szívből, és vállonveregetem, ahogy kifele indulok, ő pedig felzárkózik mellém.
- Brilliáns gondolat, sokra fogod még vinni... De azért bejött a cat-fight, nem?
- Köszönöm, Uram... Hát, én a barnának szurkoltam, így nem bántam, hogy a feketét kellett leszednem magáról. - fodrozza egy groteszk grimasz a mimikáját, és a derűre emlékeztet a maga ősemberi módján.
- Én azért egy kicsit bántam... Legközelebb hagyhatsz még néhány percet bírkózni. Alkalmasint megvan annak a bája, mikor egy ilyen gepárd testű vadmacska megpróbálja leteperni az embert... - sóhajtok fel, és kiérve a back-stage pihenőjébe, ledobom magam az egyik kanapéra.
- Furcsa az ízlése...
- Mondták már páran. - ingatom szórakozottan a fejem, és előhúzok egy cigarettát a szám sarkába lökve.
- Remélem, nem lesz legközelebb, Uram. Vagy ha mégis, akkor intézze úgy, hogy amíg magát leteperik, ne törjön ki egy kissebb verekedés... Apropó... Megnézem elcsitult-e, maga pedig addig innen nem mozdul... - ejti olyan hanghordozással a szavakat, hogy komolyan küzdök arcizmaimmal, de válaszolni nem tudnék elég komolyan, így csak bólintok egy hosszú slukk után.

Miután David vagy Donald eltűnik, kell jópár perc, és még két cigi, amíg kifújom magam. Azok a nők őrültek! Persze, pont ezt szeretem bennük, de komolyan szürreális, mikor az embert élő vibrátornak nézik... Mit több megszerezhetőnek! Mi több, olyasminek, amiért érdemes megverekedni. A kibaszott hírnév átka...
- Azt mondják Christiansen csinálta a balhét. Már megint.
- Hogy ki? - mondom a hírnév!
Amúgy is szelektív a hallásom, ha rólam van szó. Ez egy isteni adomány, és elhallgatva a diskurzus foszlányát, óhatatlan oda terelődik a figyelmem, de a látvány leveri a biztosítékot.
- Te jó ég, ne riogassa azt a kölyköt! Szerencsétlen a lelkét kitette az előző negyven perces szettben, hogy az olyanoknak, mint maga, legyen a nyugdíj előtt munkája! - fújtatok fel még mindig a kanapén terpeszkedve, kiemelve a cigarettát a számból.
- Vigye haza a munkahelyi stresszt az asszonynak, és azon verje le a frusztrációját... Komolyan mondom, ha az enyémeim közül bárkire rászáll, és ezzel szórakoztatja őket, összeakasztjuk a bajszunkat. Akkor pedig a legkevesebb baja az a pogó lesz Troy... - vagy legyen akármi a neve. Az ember az agyát eldobja, mikor túlbuzog a személyzet a művészet kárára... Ez egy gyenge pontom. Nem szeretem ha bántják a picinyemet, hát egy hibám se legyen?
Sokan tartanak egyenesen bunkónak és dúvadnak, de azok az emberek darabra pontosan megegyeznek azokkal, akik inzultálják a mentoráltjaim... Vagy csak túl mélyen állnak az aurájukba.
Ugyan a kölyökhöz közöm nem sok, de szintén zenész, nemde?
- Ő. - bök a fejével felém a biztonsági ember érezhető ingerült éllel a hangjában. Semmi baj bogaram, szeretem, ha észben tartanak az emberek, és számolnak velem.
- Haylee managere.
- Meg vagy egy tucat tehetségé... - egészítem ki készségesen, nem kevés lesajnálással, mintha ennyivel le lehetne engem írni. Technikailag az is megdöbbent, hogy a kölyök nem tudja ki vagyok, de hogy ezzel a sekélyességgel definiáljanak...

Megszalad a szemöldököm a rögtönzött bemutatásra, arra pedig kivált, mikor az üres tekintet rám szegeződik némi tanácstalansággal.
Rohadjak meg, ha nem ismerem fel ezt a pillantást!
Mivel nem gyakran találkozom vele, így még szemen is szúr. Ez valahol kellemes bizsergéssel tölt el, valahol viszont nemes egyszerűséggel megtornázza a vérnyomásom. Ennek a kölyöknek még ott fityeg a tojáshéj, ezt tudom tolerálni, de hogy még nem ömlöttem arcon a médiában elégszer ennek ellenére...
Na ez csoda... Fehér holló... Esetlen csillagállás... Ügyesen közlekedő pingvin... Pedig nem hiszek a természet feletti amőbákban, a sok kezű istenekben, meg a gyíkemberekben sem. A legendákban esetleg, mert a magam módján már egy kétlábon járó példány vagyok.
De itt áll előttem egy komlett csoda! Tartozom némi elismeréssel az antikultúra ezen csillanását látva, ha másért nem, mert szórakoztató. Ha vannak még ilyen emberek, netán van esélyem egy tanúvédelmi programra is!
- A faszom! - csattanok fel egy mozdulattal kezet nyújtva és fel is állva határozottan megszorítom a felém kínált jobbot.
Tyler féle sokk-reakció. Rettentő ritka, már-már védett gesztus a kontinensen, de ha az ember egyszer találkozik vele, az mindig emlékezetes...
- Szintúgy örvendek... Kinek is? - cöccentek lassan kiemelve a számból a cigarettát egy kekec félmosollyal.

Langymeleg pacsira futja, de a lefitymáló mosolyom az kitart. Sosem volt követelmény ebben az iparban az őszinteség vagy a szívélyesség. Nem is a kézfogásba kezdem.
Jerome Brightman
Amennyire nem mondok semmit a kölyöknek, nekem annyira futnak a statisztikák a fejemben... És még az asszisztensem azzal vegzál, hogy kritikán aluli, amit szombatonként a kiadókban művelek a titkárnőkkel. Egyszer majd, mikor rájön, milyen információk pihennek egynémely csinos tűsarok asztalánál, amit a vastagkeretes szemüveg, és a lojalitás vehemenciája védelmez, akkor majd átértékeli azokat a tenyérbemászó, átlátszó enyelgéseket, amiket hideg rutinból lezavarok egy-egy vaskosabb paksaméta felett, angyali mosollyal, és merő ártatlansaggal.
Ez a kölyök kész aranytojást tojó tyúk, kezdetleges csiszolni való gyémánt szögletekkel. Végül elhessegetem a brill-csirke képét a fejemből.
Eddig a meg nem értett sértettség munkált, mostmár a kíváncsiság. Felszínes, de legalább igazi kíváncsiság. Ezt a pillanatnyi fellángolást pedig képes ez a csapzott srác megrakni veszélyes módon...
- Ahh, Ackerman... - morzsolom meg a cigarettát az ujjaim között.
Nem most kellett volna ezt a nevet bevetni kicsikém... Az a rohadt időérzék... Annak sajnos meg kell érni. Ackerman. Ackerman, aki undorítóan csavarja ki a szerzői jogokat... Aki keresztbe szervez a fesztivál szezonnak... Aki miatt csúszott egy nagylemez, kikerült jópár pikáns pillanatom a bulvársajtóba, és... Aki levágta a kezemről a legdíjnyertesebb afférom, és aki elvesztette az ő kis "védencét" szem elől...
Egy barátságos mosolyba váltok át hirtelenjében. Mi az előnye annak, ha valaki nem ismer meg? Természetesen az, hogy fogalma sincs róla, hogy a pártfogójával puszta kézzel cincálnánk egymást zsigeri darabokig...
Nem vagyok az aránytalan retorzió híve, de olyan nehéz ellenállni, mikor valaki beleszalad a tenyerembe, a pofonomba, a világomba. Hirtelen egészen érdekes kis... Játék bontakozik a fejemben. Csak egy kis... Viszont kívánó diákcsíny.
- Milyen különös, hogy David még be sem mutatott minket egymásnak. - merengek hangosan, és eleget alakítottam már a vörös szőnyegen, hogy csuklás nélkül megy a meleg barátságos hangnem, még ennek a patkánynak az említésére is.
- Ezt minél hamarabb pótolnunk kell egy ital társaságában! - teszem hozzá derűs előzékenységgel.
Cukormázba csomagolt bonbon vagyok ma, basszameg, komolyan mondom...

A mosolyom csak őszintébb árnyékot kap, amikor a kölyök rábólint az ajánlatomra.
- Mint a...? - nézek rá érdeklődve.
Nem mintha választ várnék, de bájosan meg lehet zavarni a nagyérdeműt azzal, ha szemérmetlen rákérdez az ember a szándékosan elharapott mondataikra. Ez afféle készakarva szőrszálhasogatás, abból a fajta átatlanul értetlen típusúból, ami még nem az ellenségesség határán mozog.
Aztán inkább legyintek.
Bár a nyakig csatagos póló cibálás után messzemenő üzleti lehetőségek peregnek le arról, mennyiért kel el az izzadt textília egy koncert végi liciten, de inkább igyekszek tovább is ugrani. Azon a gondolaton is, hogy közepesen furcsa csupán a vizespóló bajnokság itt a backstage-en.
- Bogaram, én hajnalig itt vagyok. - vonok vállat nagyvonalúan. - Vagy az utolsó ingemig... - teszem hozzá némi öniróniával. Mondjuk... A francokat vagyok itt, de ezt mindenképpen magvárom.
Sajnos az amúgy is túlpörgött estémre rátett egy lapáttal, hogy Fortuna ide kacsintott egy zöldfülű szerencse-játékos képében.
- Addig megoldom az italt... Ilyenkor van érzékük felszívódni... - sóhajtok fel rezignáltan egy személyzetist keresve a tekintetemmel, majd jóformán sarkon is fordulok.
Egy rejtett képességem a tudatmódosító szerek önkéntelen detektálása. Lépteim a VIP szekció fele indítanak, mintegy isteni sugallatként az ottani bárpultot célozva.
Hiába... Van itt rutin kérem...

Alig érem el a pultot, már érzem, hogy melléfogtam. Nem a rendeléssel, abba nincs semmi meghökkentő, hogy üveggel kérem... A mögöttem koppanó tűsarkak ismerős neszelése egy olyan hang, amit még itt a zene mellett is azonnal fog minden idegszálam.
- Most kezdünk... - jajj, az a királyi többes a faszom...
- Shhh! Dolgozok! - egyensúlyozom fel a műanyag poharakat a whiskys üveg tetejére, és egy bíztató mosollyal intek a hűtő felé a pultoslánynak, aki lefelejtette a bambit a listámról.
- Mi a fene? Dolgozik is? Ma ünnepnap van, vagy megvilágosodott, vagy ez az a nap, mikor furcsa és új dolgokat próbál...?
- Sharon, én hiszek magába... Kell legalább két instakép, egy az elejéről, mert akkor még jó a smikje, egy a végéről, mert átjön a hangulat. Ha nagyon bátor, indítson egy live streemet a szünetben. - fordulok meg az asszisztensem szemébe nézve, majd hirtelen a rettentő dühös pofi láttán korrigálok. - És kell reggelre cigi is, ez fontos... Kilencre legyen az ajtóm előtt, ha alszok, akkor pedig csak... Engedje el a gondolatot, és hagyjon aludni. - marom fel a kólát a pultról, és nekiindulok.
- Na ne mondja, tej van elég? - percek kérdése és robban, uralkodok az arcizmaimon, de vannak magas labdák.
- Fogalmam sincs, de ha biztosra akar mennei, küldjön egyet. - kerülök ki egy felém tartó firkászt ráutaló keresztülgyalogolással.
- Egy óra, és itt vagyok! - szólok hátra, amíg a dühös sajtó, és a hasonlóan borongós jobbkezem fennakad a biztonsagiakon.
- Ezt reggel óta mondja!
- Akkor tuti, hogy mostmár tényleg ideérek, észre se fogja venni, hogy eltűntem, beszéljen a hangosítóval, délután sok volt basszus, gerjedt az egész! - intek hátra, lefordulva a folyosón a másik VIP fele. Még elér valami káromkodásnak beillő ígéret, hogy több inget ma nem kapok, de... Mindig megenyhül.

Természetesen kések. Igaz abból szűröm le, hogy mint mindig, a másik fél már ott van. Ezt könnyen cselezem azzal, hogy keresek egy félreeső gazdátlan kanapét és befoglalom, mint aki időtlen idők óta ott várakozik.
Innen már nem is kell sokat malmozni, hogy feltűnjek a kölyöknek is.
- Tisztán, vagy csajosan? - szegezem neki kertelés nélkül a whiskey és kóla pazar felhozatalára. Az ember sosem tudhatja, de ebbe a párosba még keveseknek sikerült belekötni.

Kevés alkohollal...
Veszek egy mély levegőt, de elnyomom a sóhajom inkább. Nagyon jól megy az italokat addig kutyulni, amíg én sem tudom hol tartok. Mondjuk páratlan tehetségem van szimplán kutyulni, és oltárian megkeverni a dolgokat úgy alapjáraton is. A kevés valami olyan fogalom ami nem igazán fér bele nálam a tudatmódosítókkal kontextusba ejthető fogalomtárba.
Lehetetlen kérés, de szeretem a kihívásokat.
- Szóval nincs meg az igazi rock'n roll életérzés? Ez sajnálatos, én a te korodban már a színpad szélén hánytam ilyen idő tájt... Persze csak azért, hogy az afterparty-ra szalonképes állapotba kerüljek. A rutin... - nosztalgiázok megragadva a whiskys üveget, és bontom.
- Nem mintha azóta sokminden változott volna... Fogalmazzunk úgy, hogy pusztán finomodtak a technikáim. - gesztikulálok az üveggel, és Fortuna ezt a mozdulatsorom szeretheti, vagy teljesen ignorálja rendszerint, mert szürreális szögekben sem sikerül kilocsolnom az alkoholt. Mint ahogy most is megússza egyben az üveg, a környezet, de még az ital is.
Előbb a cola landol a nívósabb fajta műanyag pohárba, csak utánna érkezik rá a lényeg. A sorrend minden esetben nagyon fontos, mint, ahogy ebben a helyzetben is. Valahogy az ember jobban meg tudja becsülni a felesek mennyiségét akkor, ha pucéran csücsülnek a pohárba, de komplikáltabb a dolog, ha a kísérőbe csobban egy seggest az a kupica. Nincs különösebb célom ezzel a manőverrel, szimplán a józan emberek unalmasak.
- Nem is tudom, mikor hallottam utoljára ilyen... - keresem a szavakat - Nobilis hozzáállást. - nyomom a kezébe a poharat, és automatikusan koccintok. Csak ezen a ponton tűnik fel az engem pásztázó tekintet, amire egy kissé megszalad a szemöldököm, azon az érdeklődő módon.
Egyetlen pillanatig a kölyök iránt érzett szánalmam birokra kel a nyelvemmel, de ez mindig is veszett ügy volt...
- Tudom, hogy döbbenetesen jóképű vagyok. A Daily Bulvár olvasói kétszer választottak az év férfijának, de ez csak azt bizonyítja, hogy a közép-amerikai nőknek nincs agya. Nyugodtan kihagyhatod a felesleges frázisokat, ha ezen töröd magad ennyire. - vonok vállat a magam szerény módján legyintve, és kényelmesen hátradőlök.
- Szóval, mesélj kicsit magadról... Nem a kirakat szöveg érdekel, akkor olvasnám a sajtó szarjait. Hogy sikerült belecseppenni ebbe a forgatagba? Hogy éled meg? Ihlet, csajok, buli, minden rendben? Szólj, ha le kell ülnöm Daviddel elbeszélgetni kicsit, néha nagyon megszalad vele a ló... - hadarom egy szusszra, és ez utóbbit komolyan is gondolom.
Kíváncsi lennék Ackerman ábrázatára, mikor kiderül, pont nálam panaszolja be egy csillag-csemetéje...

Valahol imponál az a mélyreható figyelem, amit kapok. Én ledöntöm a whiskyt. Húzóra, mint azt minden normális ember tenné, akinek edzett a mája, és újra töltök, nem zavartatva magam a tipikus pohár szorongatós, ital nyalogatós jelenség láttán. Elég sok nő csinálja így, pont nekem nem lehet egy szavam sem az aberrált dolgokra...
Aztán egy semmitmondó mosolyra kunkorodik a szám széle, hallgatva a csipet kis beszámolót.
A forgatókönyv mindig ugyan az... Az embert felfedezik és felkarolják, vagy remek helyen kefél, netán kemény munkával és alázatos elhivatottsággal küzdi magát az alkalmatos helyre... Ez utóbbi mondjuk elég ritka. Pech...
Felnevetek.
- Nos, igen, az emeber elég hamar a sűrűjében találja magát a dolgoknak, nem igaz? Ezt a bulit nem lehet kicsit, vagy óvatosan csinálni. Az ember vagy csobban egy seggest, és úszik az árral, vagy belefullad, leggyakrabban pedig bele se lép. - vonok vállat könnyeden.
Aztán, ahogy mélyen a szemembe néz, elfog valami nagyon kellemetlen deja vu. Tekintetem egy pillanatra elmélyülten követi a kölyök vonásait, ajkának ívét, a naív pillantását, és hitelen undorítóan józannak érzem magam az egész szituációhoz. Elkezdem kitölteni a következő kört, oda sem figyelve, miközben elhessegetem a kényes gondolatot is a picsába... Vannak dolgok, amik hibásan benne maradnak a kozmosz rendszerében, ezeket a göcsörtöket pedig jobb szemellenzővel kezelni...
Veszek egy mély levegőt, alig észrevehetően, és a gunyoros mosollyal fűszerezett pókerarcom olyan töretlen szilárdsággal keményedik meg újra, mintha mi sem történt volna a pillanatnyi töprengésemben.
A csajokkal minden rendben. Bólintok. Mondjuk, hogy a viharba ne lenne, végülis a libidó ennyi idősen az egekben, vagy mi a franc...
- Ahh, igen, azok az álmok, és ígéretek... Mi a távlati jövőterv? - folytatom csevegő stílusba, mintha két régi ismerős futott volna össze egy váratlan helyen. Jobb napjaimon ilyen közvetlen vagyok, számomra nincs ebben a nyíltságban semmi szokatlan.
Húzóra döntöm le a következő kört, hogy a furcsa deja vu ányékát elmossa az alkohol bizsergető melegsége. Általában bejön...
Igaz, most a hatás kedvéért elmormolok egy néma imát az isteneknek, Buddhának, az ufóknak még talán Voldemortnek is...

A kellemeltlen bizsergés nem múlik. De szerencsére a téma olyan vizekre terelődik, ami az egészségtelen érdeklődésem egészen másfele kanyarítja.
Felszisszenek. Cseppet sem próbálom palástolni a megrovó rosszallást, ami kiül a vonásaimra.
Ha valaki nem ismer, akkor idegesnek hathat a hirtelen mozdulat amivel előkapom a cigarettás dobozom, és villámgyorsan rágyújtok egy szálra, előzékenyen a kölyök felé tolva a nyitott dobozt, bár ez a srác úgy fest, mint a ma született bárány, az ember sosem tudhatja.
- Najó... Mutatom. - kapok el egy gazdátlan üres műanyag poharat az asztalról, és belelöttyintek némi colát, szándékosan csobbantva, hogy alaposan felhabozzon.
- Ez itt a pezsgő kreativitás... Látod hogy zizeg? - teszem le a poharat az ütött kopott dohányzóasztal közepére.
- De amíg magában pezseg, nem sokat ér... Ekkor jön David, vagy én... Vagy más magunk fajta. - kihalászom a cigarettát a számból, és előre hajolva egy erőteljes pöccintéssel megküldöm a műanyag poharat. Ügyet sem vetek arra, hogy a cola beteríti az asztal távolabbi felét, miközben a pohár tovább locsolva a tartalmát elkezd gurulni egy nyekkenő toccsanás után leesve a földön.
- Ha egy hullócsillagnyi potenciált látunk valakibe, azt meglökjük a sztárság ívén. Rendszerint ebben a nagy toccsanában a születendő csillagok próbálnak túlélni és levegőhöz jutni, mert forog a világ. - a guroló pohár lassan lelassul, és már szinte üresen áll meg, mikor egy arra siető technikus oda se figyelve rúgja tovább valamerre a pult fele. Megrezzenek kelletlen elhúzva a számat.
- Csakhogy, a kreativitás és a lendület véges. A sztárság íve pedig csak a potenciáltól függ, ami... - gesztikulálok a cigarettával mostmár a kölyök szemébenézve - elég intenzíven függ attól, hogy mennyi új anyagot töltesz vissza a rendszerbe, mielőtt kiürül a pohár, és lecseng a produkció. - dőlök hátra, és egy gyors slukk után gúnyos félmosoly szökik az ajkaimra.
- De természetesen ez az ipar egy hatalmas kamu, és bazi nagy porhintés. Ha bárki megkérdezi, mik a távlati jövőterveid, eszedbe ne jusson azt mondani, hogy valami majd alakul, mert ha David nem herélt még ki ezért, majd én megteszem! Először is legyenek, öt, tíz, tizenöt év, grammy, iskola alapítás, etióp bálnák hízlalása... Mittudom én! - vonok vállat felszusszanva.
- Legyen valamibe hited, mert az emberek idióták, és azt meg fogják hitelezni neked. De ha nincsenek célok, és dunsztod sincs, akkor viszont ordas nagy kamuban sejtelmesen le kell nyilatkozni, hogy a további projektek amiken dolgozol, természetesen hatalmas munkával, pokoli áldozatokkal járnak, és reményeid szerint hamarosan bemutatásra kerülhetnek a világörökség gazdagodására. - cöccentek fel.
- Itt minden az attitűd... A poharadnak mindig konkrétnak ható dolgokkal kell tele lennie, leglábbis látványra, már ha el akarod kerülni, hogy a sajtó és a konkurencia az előtt leírjon, hogy végeztél volna... Szóval... Mik a távlati tervek? - mosolyodok el szórakozottan, és a kanapé háttámlájára könyökölve megtámasztom a félre billentett fejem.

Figyelem a naívan bágyadt pillantást, és valami olyasmi környékez gyomorszájból csiklandozva, amire én sem számítok. Előbb mosolyom szélesedik ki, majd állhatatosan tovább kunkorodik a szám széle, az őszinte kacagás tör ki belőlem. Ezer éve nem nevettem szívből.
Pár pillanat alatt csitul a hirtelen jött roham, és nem szórakozva tovább a szofisztikáltság illúziójával, meghúzom a whiskys üveget, mielőtt mélyen a kölyök szemébe nézve magyarázatot adnék a hirtelen jött szórakozottságomra.
- Szivi, szerintem te bekarmoltál... - simítom hátra elszabadult tincseim egy hitetlen pillantással, és egész konkrétan zavarba hoz ez a tény. Persze, engem kibaszott nehéz zavarba hozni, hát még ott tartani!
Kezébe tolom az üveget, és egy bíztató gyengéd mozdulattal rá is kulcsolom az ujjait a whisky nyakára, ha tiltakozik ez ellen, ha nem.
- Ilyenkor kell meghúzni! - teszem hozzá eltökélten. - Hidd el, az évek, meg a rutin...
A kölyök ezennel megnyeri minden figyelmem. Kiismerhetetlen pillantással mélyedek a rezdüléseibe, az utolsó húzóra ledöntött majd' egy deci pedig eléri, hogy telibe szarjam azt a deja vu-t is, ami mostmár koránt sem kellemetlen aspektusban kezd környékezni. Az a kiforratlan naivitás, az sok kreativitást ígérő tapasztalatlan esetlenség... A spicces kék tekintetben bújkáló egyszerű őszinteség vegyítve valami borzalmasan mocskos kíváncsisággal...
Sejtelmes komolysággal figyelem mihez kezd a kezébe nyomott palackkal, miközben arra az elhatározásra jutok, hogy ezt a taknyost sűrgősen ki kell vinnem a backstage-ből...
Áltathatnám magam azzal, hogy a hótiszta lelkivilágát óvnám ezzel a paparazzi mestermunkák születésétől... Vagy megjött a lelkiismeretem, ami huszon évek óta késik immár... Esetleg csak úgy cselekednék, mint minden igazi felnőtt egy berúgott fiatalt látva...
A kiábrándító valóság viszont az, hogy egyszerűen mocskosul az esetem a kölyök...
Ha pedig mindez nem lenne elegendő, ambivalens mód tépi fel a régi sebeket bennem, mindössze azzal az őselemi erővel, hogy pislog, vagy lélegzik...
Kibaszott veszélyes dolog ez a deja vu...

Az idill hibátlan.
A háttérbe dübörög egy mélynyomó, az alkohol kezdi jelezni, hogy lassan hozzám is elért, a kölyök pedig egy olyan mozdulattal húz rá a palackra, hogy erősen pajzán gondolat elevenedik meg előttem. Nyelni vagyok kénytelen...
Aztán megszületik jövedelmező kapcsolatunk első gyümölcse, az őselemi káosz maga. El kell folytanom azt a nagyon is nyílvánvaló mosolyt, ami kezdi feszíteni a számat. Csodálatos a fiatalság, ha nedves ábrándokról van szó, de hogy nyakon locsolja magát valaki whiskyvel, az minden képzeletem felül múlja.
Elmosolyodok azon a mindent tudó önelégült módon, mikor a kivert kutya tekintete a részegséggel találkozik, és ezt a különös frigyet felismerem.
Egyszerűen csak kiveszem az üveget a kezéből, és mielőtt válaszolnék meghúzom én.
- Nalátod, hogy jobb... - bólogatok egy gúnyos félmosollyal, és tudatom ignorálja azt, hogy minden mimikája a kölyöknek az ellenkezőjét sikítja. Az ember nem tudhatja hol feszülnek a saját határai, amíg egy nyekkenéssel fel nem kenődik egy ilyen fal oldalára...
Aztán beletörődő sóhajjal akasztom le az ingem nyakáról a napszemüvegem, és felállva szét is hajtogatom.
- Igazad van, jobb lenne, ha mennénk. - nyomom meg a királyi többest.
- Csak találja ki a Hercegnő, hova kéri a tök-hintóját így hajnalok hajnalán... - csipkelődök enyhe gúnnyal, de a szavaimnak ellentmond, hogy nem bízva a koordinációjában egy óvatos, szinte gyöngéd mozdulattal az orrára biggyesztem a napszemüvegem.
- A szöveget pedig hagyd rám, túlhajtottad magad... A kimerültség... Szinte hihetetlen, hogy egy szimpla kis rosszullét ilyenkor, hogy ledönti az embert... - hadarom a sablon szövegek leginkább idevágó darabját. Aztán végig nézek az elázott kölykön, kritikusan ráncba szalad a homlokom, gyorsan felemelem a mutatóujjam jelezve, hogy ne mozduljon.
Inkább legyintek. Veszett ügy.
- Majd menet közben megtörölközöl. Nem biztos, hogy tovább kéne mutatkoznod a publikum előtt tömény whiskey parfümben tobzódva... - teszem hozzá előzékenyen, lélekben rákészülve arra, hogy valahol a vegasi éjszakában még le fogja hányni ez a taknyos a dögös fekete cabriom oldalát...