#mertengemisszültek
Mielőtt magamról kezdenék regélni, előbb engedjétek meg, hogy meséljek kicsit az őseimről, ugyanis őket ismerve sokkal egyszerűbb megérteni az életem. Nos, anyám és családja Dél-Koreából származik, a nagypapó nem kevésbé befolyásos személy, mint a SamSung részvénytársaság vezetője, ebből pedig magától érthető, hogy anyám sem elégszik meg holmi boltos munkával, apja mellett dolgozott egészen addig, míg meg nem ismerkedett apámmal. David Hudzon, taekwondós. Csak egy amerikai pénzes ember, aki kezd kiöregedni a sportból, de még utoljára elmegy érmeket nyerni a sport szülőhazájába. Mit ad isten, megtalálta anyámat, majd pár év múlva elrabolta magával és Seattle-be vitte, anyámat pedig a SamSung egyik leányvállalata kísérte, tán még az oltárhoz is. Én már Amerikában születtem, vérbeli nyugatinak tartom magam a külsőmmel ellentétben, ami lehet valakit zavar, hát ez van.
 
#mertvoltgyerekkorom
Volt, bizony. Gondosan neveltek, kibontakozott előttem a világ és szép lassan kezdtem megérteni, mi zajlik körülöttem. Apám megszállottsága engem is magával ragadott, egészen kiskoromban én is belecsöppentem a küzdősport univerzumába és azóta űzöm. Hmm, kis aranyos pofival próbáltam fel apám egykori bajnoki sisakját, anno még csak bátortalanul ütöttem a levegőben szivacsos kézzel, mégis éreztem, hogy leszek még jobb is. Az iskola mellett rengeteg időt töltöttem taekwondózással, míg nem a hat éves pici Kris szeme is csillogni kezdett az apjáéhoz hasonlóan. Akkortájt határozta el magát apám, hogy ezentúl nem csak holmi gyerekhobbi lesz ez nekem, hanem elkezdünk tudatosan készülni, edzeni és rengetegek gyakorolni. Ebben a szellemben nőttem fel, mindvégig egy küzdő srácként tekintettek rám az iskolában. Voltak időszakaim, mikor kissé túl nagy lett a pofám és úgy éreztem, hogy én vagyok a faszagyerek és mindenkit elnáspángolok, aki beszól, de jobb, ha ez az időszak gyerekként zajlik le, mint felnőttként. Manapság már csak nevetni lehet rajta.

#mertmérlegelnemkellett
Tisztán emlékszem arra a napra, amit először kellett kihagynom a középsuliban egy versenyem miatt. Tiniként már számos kemény évet tudhattam magam mögött, egy ilyen apával nem is csoda ez. Nem nyertem, mindazonáltal megismertem a korombeli legjobbakat, sokuk máig a vetélytársam és akad köztük örök barátság is. Gimisként éreztem meg a hobbim súlyát, döntenem kellett, hogy akarom-e folytatni és komolyan beleáldozni még több energiát a fejlődésembe, vagy hagyjuk inkább és maradjon meg ez hobbinak. Ez volt az első felelősségteljes döntés, amit nekem egyedül kellett meghoznom. Ismertem magam annyira, hogy tudjam, én nem egy irodában ülő ügyintéző típus vagyok. Vágytam az elismerésre, az adrenalinra és magára a sport örömére, na meg a tehetséggel járó pénzre - melyet egyes egyedül keresek meg, nem a szüleimen élősködve - és hírnévre. Ki ne akarná? A döntésem a jelen egyértelmű vetülete: harcolok tovább, még ha ezzel lemaradok néhány fontos számonkérésről, netán nem lesz oly fényes a tanulmányi átlagom. Nem vagyok tökéletes, nem tudok mindenből remekelni, de eszem az van és a mai elektronikus világban leginkább ez kell, nem agybéli adathalmaz.

#mertcsillogazarany
A jelenben járunk. Több megnyert világbajnokság, olimpia és egyéb versenyek. A nevemet a legtöbb ország taekwondósai ismerik, arcom visszaköszön a tévében. Azt hiszem, ez az az élet, amiért megannyit küzdöttem, pont ezért adtam fel a fiatalkorom egy részét. Kemény ellenfél vagyok, noha még nem a legjobb. Hiába a sok arany, ezüst és bronz, az álmom még nem teljesült. Van valaki, akit még sosem tudtam legyőzni, ha aranyat nyertem, akkor ő nem lépett pályára sérülés miatt és ez engem marhára idegesít. Fiatal vagyok még, jó erőben lévő sportolóként tudom, még csak most lendültem bele. Az eddig megszerzett pénzből elköltöztem és egyenesen Las Vegasban vettem lakást, valami csilivilit, ahová büszkeség csajokat vinni. Márkás ruhák, drága autó, kaszinók és zamatos élet. Bizony, foglyává váltam én is. Az ökológiai lábnyomom sok más városbelihez hasonlóan felér egy szegényebb országéval, mégsem tudok lemondani róla. Élvezem! Az utóbbi időkben modellnek is felcsaptam, többnyire sportmárkákat reklámozok nem kevés összeget kérve el az arcomért, de ha megtehetem, miért ne használnám ki? Ennyi kell a sok lesifotós okozta kényelmetlenségért cserébe. Csak vicceltem, őket is szívesen fogadom.

#vér-verejték-könnyek
Az elmúlt napokhoz hasonlóan ma is az edzőteremben vagyok, szinte már második szobámként tekintek erre a helyre. Végül is ja, többet tevékenykedek itt, mint a saját hálómban, pedig egy házról beszélünk. Apám minden figyelmét nekem szenteli, más tanítványa nincs is most és ezért nagyobb rajtam a teher. Egyetlen fiára tett fel mindent, ha nyerek a hamarosan elkövetkező bajnokságon, akkor azzal ő is sikert ér el, de ha nem, velem együtt veszít. Rengeteget köszönhetek neki, ám ezt nem szeretem hangoztatni, nem vagyok az a mélyen érzelgős típus. Már csak néhány nap van hátra a versenyig, azt pedig ki szeretnénk használni. Ráálltam ismét arra az étrendre, amit az ilyen időszakokban szoktam gondosan betartani, mindazonáltal én nem hiszek a különleges ételekben, szerintem nem attól leszek jobb és most nem a doppingszerekről beszélek, hiszen azoknak a legnagyobb lenézője vagyok. Aki nem tud önerőből nyerni, az ne is versenyezzen.
Elkezdem az edzést, bár apám még nem érkezett meg, ami nem zavar, tudom, mi a dolgom. Van egy babzsák a teremben és azt kezdem el rugdosni a begyakorolt taktikák szerint. A nehéz zsák időnként kilendül, majd mikor már éppen megállna nyugalmi helyzetben, kapja a következő oldalast. Próbálok pont jó helyen és tökéletes erősséggel odacsapni az élettelennek, mert a részemről csakis ezen múlik minden. Már ismerem a lépéseket, a rúgás- és ütésfajtákat, ez a finomítás időszaka, mikor is a legprecízebben kell végrehajtanom az elmúlt évek tapasztalatait. Tíz perc után végre az edzőm is betoppan. Fontos ember a városban, megértem, ha gondja volt, így én nem zavartatom magam, nagyobb baj ez neki. Igaz is, minek sietni, a nap huszonnégy órából áll és van még legalább hét belőle. Minden tanáccsal ellát, amivel csak tud, többek között videókat nézünk meg az majdani ellenfeleimről, igyekszünk kielemezni a szokásaikat és a stílusukat. Mentálisan is gyúrok a nagy alkalomra, noha tisztában vagyok azzal, hogy kipihentnek kell lennem agyilag is, mert sokan nem hiszik, de a küzdősort nagy része nem az izomerőn múlik.
A nap végén fáradtan esek be a zuhany alá. Hagyom, hogy a vízfüggöny lesodorja felsőtestemről az izzadtságcseppeket. Feszült vagyok, valami nincs rendben. A kezem még mindig fáj, hetek óta szenvedek vele, de azt hittem, hogy már nem lesz vele gond, mégis talán ma túlságosan optimista voltam és jobban megerőltettem a kelleténél. Nem szeretek nyugtalanul álomba merülni, ezúttal viszont így alakul. Izgulok. Ebben mi a fura? Azt hitted, hogy egy többszörös bajnok nem izgul az újabb versenyei előtt? Hát de, nagyon is.

***

Az egész csarnok tele nézőkkel, a hangjuk betelíti a levegőt és tökéletes hangulatot varázsolnak a versenyre, ahogy minden egyes alkalommal teszik. Imádom! Tiniként is ez nyűgözött le a legjobban. Egy halom szurkoló izgul értem, összetett kezekkel imádkoznak, hogy én nyerjek, vagy épp az ellenfelem, viszont csakis rajtam múlik. Négy küzdelmen vagyok már túl és sikerrel zártam azokat, persze ettől még nem vagyok boldog. Ez a minimum elvárás volt, a címvédő nem is kaphat ki már az első fordulóban, nem? Ideges vagyok. Ez egy másik alkalom, teljesen más, mint a legutóbbi világkupa és a legnagyobb érdekességet az egykori bajnok, a legfőbb vetélytársam visszatérése okozza. Pontosan, jól sejted, ő az a személy, akit mindig is meg akartam verni, de még egyszer sem sikerült, ám pár perc múlva ismét alkalmam nyílik megvalósítani az álmom. Bemondják a döntő résztvevőit, mire a nézőtér felrobban és mindenki sikítozni kezd. Kántálják a nevem, kántálják az ellenfelemét is. Annyira szép ez a pillanat, noha megvan a lehetőségem még szebbé tenni és ezt is tervezem csinálni. Ő pirosban, én kékben sétálok fel a küzdőtérre, majd megállunk a bíró előtt. Megtörténik a meghajlás, ami a kölcsönös tiszteletadás jele ebben a sportban, legyen szó kezdő, vagy profi játékosról. A bíró is köszönt minket, végezetül pedig int, hogy készüljünk a kezdésre. Néhány másodpercre elcsendesül minden és mindenki, légy zümmögését is lehetne hallani, ha épp erre repdesne egy; feszülten várjuk a bíró szavát mialatt az ellenfelem tekintetét vizsgálom, vajon mi lesz az első lépése. Szem, lábfej, vállöv. Ezek a leginkább árulkodó testrészek, amikből meg lehet ítélni a következő mozdulatát. Úgy érzem, ő fog támadni először, ezért készülök, hogy védekező pózba tudjak ugrani, amint a bíró elindít minket. Ez megtörténik, a nézők is felüvöltenek, csakhogy őket már nem hallom, nem rájuk figyelek, hanem az ellenfelemre, aki az előzetes jeleknek hűen nekem ront és egy rúgással indít. Kivédem és igyekszem visszatámadni, amíg nem tud időt nyerni magának. Az egész sport pillanatok töredéke alatt formálódik olyan kimenetelűvé, amit majd a nézők később fognak megtudni. Apró döntések sorozata játszódik le mindkettőnk fejében. Annyira együtt mozgunk, hogy itt tényleg csak az dönt, melyikünk teste tud gyorsabban eleget tenni az agy parancsainak. Hosszú és ádáz küzdelem bontakozik ki, a pontjaink azonos ütemben nőnek és ez engem zavar. Kezdek megijedni, hogy nem ez lesz az alkalom, amire mindig is vártam és pont ez okozza a legnagyobb gondot. Egy másodpercre elgondolkozok ezen, pontosabban bevillan a vesztés képe és ennyi elég ahhoz, hogy ellenfelem kihasználja a tétlenségem, oldalról lendül a lába, én meg reflexből emelem a kezem, hogy védjem arcomat. Az idő lelassul, a láb egyre csak közeledik, a nézők ijedt arca és sikításuk beteríti a lelátót. Szinte látom apám rémült arcát, valamint a bírót, aki próbál úgy helyezkedni, hogy tökéletesen lássa az akciót, sas szemeit rám szegezi és a lábra, arra az erős és izmos lábra, ami sajnálatos módon nem az enyém. És végül megtörténik. Nem ér el az arcom elé a karom, így hatalmas pofonként ér az a rúgás, ami tán meg is ölne, ha nem lenne rajtam sisak. Fájdalom hasít a fejembe, ám aztán blokkolnak az idegeim és alig érzek a továbbiakban valamit. A külvilág elhomályosul, kis idő után pedig azt veszem észre, hogy a földön heverek hason, valószínűleg megpördültem esés közben. Mintha mély álomból térnék magamhoz, érzem, hogy ott áll mellettem a riválisom és engem néz, reménykedik benne, hogy a földön maradok még egy darabig. Felfogom, hogy még mindig a világkupán vagyok, nem pedig otthon az ágyikóban és próbálom talpra állítani magam. Erőt veszek magamon, küzdök és összeszorítom a fogam, csakhogy a fejre mért találattól elveszítettem az egyensúlyérzékem és az imént még az eszméletemet is kis időre. Felnyomom magam, aztán visszaesek a földre. Nem megy, ez nem fog menni. Egyre csak kántálják a nevem és annak hallatára a szívembe nyilall a fájdalom. Sajnálom! Ezúttal csalódást okozok annak a több tízezer rajongómnak, apámnak és mindenkinek, akinek köszönhetek egy nyúlfarknyit is.
A bíró számol, letelt az idő, a küzdelemnek vége. Valahogy felkaparnak a földről és próbálva egyenesen állni, gratulálok az ellenfelemnek. Irtó szarul érzem magam és nem csak fizikailag. A mérkőzés után bevisznek a kórházba kivizsgálásra, biztos ami biztos, bár nem ez az első alkalom, amikor nagy ütés ért, de kétségtelenül a szívszaggatóbb.

#azélethabosoldala
Az élet nem könnyű, és ha az ember sikereket akar elérni, akkor azért keményen küzdeni is kell. Én hiszek abban, hogy a vereségek csak erősebbé teszik az embert és nem gondolom, hogy szégyenkeznem kéne amiatt, hogy néha én is bekapok egy-két erősebb találatot. De hagyjuk is a sportot, elég volt ennyi is belőle, nem? Nem csak arról szól az életem: van a munka, ami történetesen nekem a hobbim is szerencsére és van a szabadidő, amit többnyire utazgatással töltök, vagy Las Vegas kaszinóiban, esetleg luxusbárjaiban. Ha van rá pénzem és lehetőségem, miért ne tenném meg? Egyike vagyok az Egyesült Államok harminc leggazdagabb sportolóinak, noha ezt nem tudtam volna elérni a szülői háttér nélkül, ők segítettek beindítani a karrierem. Híres modellek fordulnak meg körülöttem nap mint nap, akikkel egy élmény egy medencében ülni és koktélokat iszogatni. Szeretem megismerni a neves személyek valódi személyiségét, mert abból már lehet következtetni, hogy kivel érdemes hosszabb távra is barátságot kötni és kivel csak hotelbe menni egy éjszakára.  Néha azt érzem, hogy túlságosan a rabjává váltam Las Vegasnak, mondjuk addig jó, amíg nem megyek szembe a legalitással, márpedig tudatosan nem szeretnék. Az élet legnagyobb kérdése: mit hoz a jövő?