Pozitív jellemvonások: türelmes; többnyire jó kedélyű; segítőkész; empatikus; hűséges, szabad szellemű, romantikus (az a fajta, aki képes elpityeredni egy megható filmen, és ábrándokban éli ki a szerelmi életét)

Negatív jellemvonások: nehezen fogad másokat a bizalmába; kupi király; befolyásolható; ritkán tud nemet mondani; olykor túlzottan szabad szellemű; titkait, problémáit nehezen osztja meg bárkivel is, könnyen elunja magát, ha nincs mit csinálnia


✘ Van egy tíz éves kislánya, Trisha A. Mikhailov. Ő apuci egyetlen szeme fénye, főleg, mióta egyedül kell boldogulniuk a nagyvilágban. Életének nagy részét a tennivalóival való zsonglőrködés jellemzi, méghozzá annak érdekében, hogy minél több időt tölthessen Trish-sel. Egyedülálló apukaként görcsösen igyekszik megfelelni, egyesek szerint néha már túlzásba is viszi a bizonyítási vágyát.

✘ Büszke tulajdonosa egy apró, otthonos kávézónak a kertvárosban, Skylark, azaz Pacsirta néven. Súllyal a szokásos amerikai kínálattal szembesülhet a kedves betévedő, de révén, a származásából fakadó hagyományaitól sem szakadt el teljesen Elias, néhány orosz süteményt is lehet nála kóstolni.

✘ A kávézóval kapcsolatban bizony súlyos problémái is akadnak, ebből kifolyólag, és hogy elnyomja az életét állandóan uraló stresszt - amit máskülönben nem túl példásan, de kivétel nélkül magába fojt -, gyakran nyúl fájdalomcsillapítókhoz, nyugtatókhoz, nagy ritkán az italhoz. Függőségéről nem igazán vesz tudomást, meglehet, sokakhoz hasonulva szemellenzővel jár a világban, ám az sem kizárt, hogy tényleg nincs tudatában annak, a bogyók gyakori kapkodása hosszútávon nem vezet semmi jóhoz.

✘ Munkája és szerelme a kislánya illetve a kávézója, ezért a párkapcsolatokban nem jeleskedik. Alapvetően bizalmatlan, hatalmas törésként élte meg a családja szétszakadását (részletek alább).

✘ Szereti az állatokat, a természetet - igen csak környezettudatos -, a megható filmeket, a kora reggeli testmozgást, a jó ételeket, italokat, összességében az életet. Titkai és problémái ellenére nyitott, vidám ember benyomását kelti, önmagát is annak tartja. Világszemlélete alapján zárkózott oldala nem több, mint egy biztos, jól lakatolható kalitka, amely biztosítja a zökkenőmentes, boldog életet.

✘ Persze, mint minden ember, úgy a számára is akadnak kevésbé szívlelendő dolgok. Ilyenek a goromba vendégek, az idő szűke, az állandó kapkodás az utóbbiból kifolyólag, de, hogy valami banálisabbat is említsek, irtózik a fokhagymától. A bohócokkal sincs baráti viszonyban, mivel azonban Trish rajong értük, olykor el kell tűrnie őket, ha szükséges, összeszorított fogakkal.

Senki nem mondta, hogy az élet könnyű lesz, rózsás és egyszerű, azzal mégsem számoltam, mennyire a feje tetejére fog állni a világom. Egészen huszonéves koromig sziklaszilárdan hittem a családban, az emberi jóságban, minden kiszámítható volt és gördülékeny. Azóta viszont kíméletlen kérdésekkel kell szembenéznem nap mint nap, olyanokkal, amelyekre ritkán tudom a választ.

Miért nincsen anyukám?
Trisha, avagy az egy szem kislányom gyakran szegezi nekem az egyik legnehezebbiket. Elég sok könyvet átnyálaztam már a gyerekekkel kapcsolatban - de tényleg -, és a legtöbb minden következmény lehetőségét a szőnyeg alá söpörve állította, az őszinteség, legalábbis annak részleges formája elengedhetetlen a bizalmon alapuló szülő-gyermek kapcsolat kialakításához. Én mégsem tudnám rávenni magamat arra, hogy a tíz éves apróságnak eláruljam életem egyik legnagyobb szégyenfoltját. Amúgy is, hol kezdhetném? Apu nem olyan, mint a többiek, és szereti a férfiakat? Vagy, hogy mindezen akkor kapták rajta, amikor már házas életet élt, és a lánya fél éves volt? Kötve hinném, bárki a gyermeke szemére vetné, annyira sem volt érdekfeszítő, hogy apa kitartson anya mellett. Az más kérdés, sohasem a gyerek tehet erről, a mi házasságunk is elég régen tönkrement, a helyzet súlyosságán azonban ezek a tények mit sem csorbítanak.
Nos igen, ahhoz képest, hogy mindig tisztelettudó, erkölcsös embernek hittem magamat, ellenére annak, hogy a minnesotai orosz közösség szigorú szabályok között nevelt, és tetejébe a család iránti elképzelhetetlen vágyamnak, megbuktam a szüleim fiaként, férfiként, férjként, ha úgy vesszük, apaként is. Érthető volt a reakciójuk, a kitagadás, de azt nem hittem volna, hogy egyéni bűnömért majd a lányunkat is meg fogják bélyegezni. Mégis így történt. A közösség nagyja, beleértve a volt nejemet egyetértett abban, hogy beteg apától csak beteg és gyenge gyermek származhat, egy percig sem töprengtek azon, hogy velem küldjék-e avagy sem.

Nem bánom természetesen, nélküle talán ennyire sem vittem volna. A parányi, otthonos kávézó, amelynek emelete a lakásunkként szolgál igazi menedékké vált a számunkra, és bizony ez sem lenne, ha eszébe nem jut négy éves korában, ő neki márpedig kell egy. Nagy fába vágtam a fejszémet, az tény, de legalább volt, ami elterelje a figyelmemet, lekössön, célokat adjon. Ki hitte volna, hogy egy szép napon ez az idilli mentsvár is börtönné avanzsál?


Hol a pénz?
Újabb kérdés, ami az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban csapódik az arcomba, hasítja keresztül a dobhártyámat, és cikázik végig a gerincem mentén kellemetlen, vérfagyasztó érzetként. A helyi maffia egyik, bizonyára oszlopos tagjának hangjára öntudatlan rezzenek össze a pultom mögött minden egyes alkalommal, néma imákat rebegve az ég felé, Trish legalább ilyenkor az iskolában, biztonságban van.
Fogalmam sincs, mikor fedeztek fel maguknak a bűnözők, mégis megtörtént, és azóta nem átallnak hétről hétre védelmi díjat szedni tőlem. Amikor legelső alkalommal rákérdeztem, mégis mitől kellene óvniuk engem, és rávilágítottam, amúgy sem kértem senkitől effajta szolgáltatást, először jóízűen a képembe röhögtek, majd megismertették velem arccsontozatom meghökkentő strapabírását a pulttal való hirtelen és erőteljes találkozás formájában. Utána nem kérdeztem, csak fizettem.
Fizettem, amíg tudtam, merthogy a kínkeservesen félretett pénzem nem úgy tűnt, hogy hajlamát lelné önmaga gyarapítására, idővel elkezdett fogyatkozni.
Minden látogatásuk alkalmával próbálok alkudni egy keveset, tudatva velük, hogy lassan nem lesz miből duzzasztanom a vagyonukat, de hát hajthatatlanok.


Hogyan éljem túl?
Az elmúlt időszakot figyelembe véve talán ez az egyetlen kérdés még, amely megszégyenítő gyakorisággal szokott visszhangozni az elmémben. Ezt nem mások szegezik nekem, hogyan is tehetnék, amikor semmit nem tudnak a gondjaimról? Mégis, éppen ezért tűnik olyan fojtogatónak, dermesztőnek, mert megállíthatatlanul kering bennem, újra és újra előtör, emlékeztetve arra, hogy hiába kapaszkodok görcsösen az élet szépségeibe, a kislányom szeretetébe, a tudatba, mindeddig túléltem, előbb-utóbb utol fog érni minden rossz, és azt nem fogom megúszni…
Egy szem Xanax... Két szem aspirin... Az éjszaka sötétje és csendje, semmi más. Talán... Talán így túlélhetem.