Amit szeret:

Apa. Mindennél jobban
Lehet, hogy néha hisztis. Lehet, hogy néha kiabál még vele is, de attól még... nagyon szereti.

Anya
Szeretné, ha lenne. Nem csoda, hogy szinte heti rendszerességgel rákérdez. Bármit megadna akár csak egy történetért is. Mára már van olyan nagylány, hogy a "Miért nincs?" kérdésre kapott válasszal is beérje.

Mászni
Mindenre felmászik, amire csak lehet. Sokszor esik, de nem zavarja. Ilyenkor az a kicsit elkényeztetett kislány eltűnik. Mászik, de úgy, hogy a legtöbb fiú megirigyelné. ...és erre őrült büszke!

Ha az apja a haját fésüli
Nem nézi magát a tükörben órákon át, nem próbál rúzst kikönyörögni, ahogy a nagylányokon látja... De a haját... azt szereti, és abban is mindenekelőtt azt, amikor az apja előtt ülhet és fésüli, miközben beszélgetnek.

Amit nem szeret:

Ha nem kap elég figyelmet
Imádja, ha pörög körülötte az élet. Ha az apja másra sem figyel, csak rá. Ha az iskolában a barátai körülállják és mindenki őt figyeli! Ha ez nincs... akkor jön ám a hiszti és kiabálás és...néha a csapkodás.

Tea
Valamiért ki nem állhatja a teát. Ezerszer hamarabb kóstolna bele a lent készülő kávéba, minthogy egy csésze tea közelébe menjen.

Takarodó
Nincs olyan, hogy ne grimaszolna, amikor este alvásra kerül a sor. Csak még egy mese, csak még egy jó éjt puszi, csak még egy kis víz...

Grimaszolni
Nagyon sokszor szólnak rá, mégis újra és újra csinálja. Pedig tudja, hogy nem kellene és nem is szereti csinálni, miután ki tudja még mikor megkapta az apjától, hogy a végén egyszer úgy marad az arca... De mégis...

Hallgatok. Annyira erősen szorítom össze a szám, mintha össze lenne ragasztózva és azt várnám, hogy végre megszáradjon. Akkor soha többet nem kellene kinyitnom és megszólalnom... és főleg nem kellene megmagyaráznom, miért van az új nadrágomon, a bal térdemnél egy tenyérnyi szakadás. Igen, fára másztam az iskolában. Igen, sikerült kiszakítanom. Igen, sajnálom. Vagyis azt hiszem.
Látom apa arcát és kezdem sajnálni. Kezdem sajnálni, hogy nem vigyáztam jobban. Mégis erősebb a makacsságom. Hallgatok akkor is, amikor már sokadjára teszi fel ugyanazokat a kérdéseket, majd mikor végre megszólalok, abban sincs sok köszönet.
- ... mert nem leszel ma sem velem! Mert megint dolgozol! Mert nem viszel el a parkba fára mászni, mint régen! Ha lenne anyukám, ő biztos minden nap elvinne! - szinte kiabálok és most már látni, ahogy csillog a szememben egy-egy könnycsepp. Dühömben. Vagy szégyenemben, mert megint megemeltem a hangom.
Pedig szeretem. Csak ilyenkor valahogy elfelejtem egy percre és... tudom, hogy ez mindig beválik. Mindig olyan különös arca lesz utána, én pedig megszabadulok a bocsánatkéréstől.
- Mehetek a szobámba, apu? - kérdezem még mindig durcásan, de most már egészen halkan. Nem is nézek rá, csak várom, hogy engedjen. Le akarom venni a nadrágot, be akarok bújni az ágyamba és magamhoz ölelni a szörnyemet
Igen, egy kis szörny ül az ágyamon és ő vigyáz mindenre, amikor nem vagyok itthon. Kicsi, zöld és csak egyetlen szeme van. Olyan, mint egy marslakó. Amikor átjön a legjobb barátnőm, mindig azt mondja, hogy csúnya. Én pedig rákiabálok, hogy Szörnyike nem csúnya! Néha sírni kezd, néha bocsánatot kér és újra a legjobb barátnőm.
De most egyedül vagyok, hangosan csapom be magam után az ajtóm és végül a nadrágot sem veszem le, csak az ágyra vetődök. Ölelem magamhoz a kis szörnyem és sírok. Tudom, hogy nem szabadott volna kiabálnom, de nem akartam megint bocsánatot kérni. Tudom, hogy apát ilyenkor bántom, de... de...

Talán egy óra is eltelik, talán csak tíz perc, mikor már a hátamon fekszek, még mindig a szakadt nadrágban, száraz szemekkel és egészen máshol járnak a gondolataim. Egy űrhajón. A Marson! Szörnyikével az oldalamon mászunk meg mindent, amit csak találunk és amikor felhangoznak a léptek...
...léptek a szobám előtt.
- Apu! - ülök fel hirtelen. Eszembe jut, hogy mennyire szeretem és egy pillanatra érzem azt a különös szorítást a mellkasomban. A kis szörnyem félredobom, hogy vigyázzon az ágyamra és már ott is állok az ajtóban, előre-hátra ringatom magam a küszöbön ácsorogva.
- Szeretlek, apa - mondom, bár a hangom inkább motyogás és ott az a kis grimasz is az arcomon. Mintha nem szívesen beszélnék. De a szavaim igazak. Nem kérek bocsánatot, mégis tudja ő. Igaz? Tudnia kell, hogy sajnálom. Hogy nem kell nekem anyuka, csak ő. Még fára sem akarok mászni mondjuk... két teljes napig, csak vele lenni és ott ülni a pulton, amikor már nincs senki más a kávézóban a törzsvendégeken kívül.
- Holnap itthon maradhatok? Nem tanulnunk semmi fontosat az iskolában és szeretnék segíteni a kávékkal - kezdek máris alkudozásba egy féloldalas kis mosollyal az arcomon.
Mindig ez megy. Hiszti, duzzogás, sírás, bűntudat, alkudozás... és máris minden rendben. Így működik az élet, nem? Ilyen egyszerűen. Minden megoldható egy féloldalas mosollyal.