Ma amerikai vagyok. Sovány, húszas éveiben járó nő, rendezetlen, mély hátizsákkal, és egy fekete laptoptáskával. Szobát bérel néhány dollárért a Wright Lane 2725-on. Készpénzzel fizet, majd bezárkózik. A szoba levegőtlen, kinyit minden aprócska ablakot. Utána leül a felhólyagosodott linóleumra, és az arcát a tenyerébe temeti. Ez vagyok ma én.

Mindenki úgy tudja, az észak-dakotai Fargóból jöttem. Nem fecsegek sokat, de az akcentusom szinte a csukott számon át is hallatszik. Különc vagyok, még itt is. Veszélyes lenne ennyi pénzzel sokáig maradnom, de nem tudok egy helyet sem, ahol dollárra válthatnám. Los Angelest sem ismertem az utcán kívül, ahol Charlie-val éltünk, Vegas pedig egyenesen átláthatatlannak tetszik! Még szerencse, hogy él itt pár lány, akiket hozzám hasonlóan közvetítettek ki, kevesebb szerencsével, mint ahogyan az én történetem alakult. Egyikük történetesen ismeri az egyetlen embert az egész rohadt városban, akivel még megbeszélnivalóm van - az asszonyverők feleségei általában mind a rendőrségen kötnek ki. Ha úgy tetszik, Darya így hálálta meg azokat az éjszakákat, amikor helyette túlóráztam, és parancsra tátottam a számat, mert "a másik ribanc ezt így szokta".

Szeretem, hogy a világ számára jellegtelen és jelentéktelen vagyok. A szökésben lévők nem parádéznak feltűnő ruhakölteményekben - örülnek egy forró zuhanynak is, egy ilyen lepukkant helyen. Én sosem tartottam magam különösebben bátornak. Naiv, az sokáig voltam. Tizennyolc évem ment el abban a boldog tudatban, hogy szegény ukrán család örömmel tölti meg a hasát. Megállt az idő a szülővárosomban, akadozott az áramellátás, nem volt gáz vagy éppen víz napokig. Ennek köszönhetem, hogy találékony vagyok, és a jég hátán is kibírom. A Szovjetunióban éltünk, pedig már ukránoknak hívtak minket. A szegénység elől mentem a fővárosba, először egyetem volt, majd büfék végtelen sora, végül alvilági sztriptízbár és a maffia. Kijivben tudták a módját, hogyan törjenek be. Én pedig megtörettem. Milliószor. Ez látszik is, azt hiszem, mert senki nem kérdez semmit. A bőröm fehér, szinte áttetsző, kék erek rajzolódnak ki a csuklóimon. Szemem beesett, karikás. Rám férne egy rendes fogászati kezelés is, a hátsók közül legalább kettő menthetetlenül odvas. A hajam hosszú, sötét, mégis világosabb, mint amikor utoljára itt jártam. Belep a mocsok, amit évek óta cipelek. Már nagyon nehéz.

Ez az első zuhanyzásom, mióta egyedül vagyok. Az elmúlt három évben és nyolc hónapban ez sosem adatott meg, hiszen tízen aludtunk egy szobában, párosával kellett fürdenünk, hogy időre készen legyünk és mindenkinek maradjon meleg víz. Most becsukom az ablakokat, behúzom a sötétítőket, majd megnyitom a csapot, és a kopott csempének támaszkodom. Nem húzom el a zuhanyfüggönyt, magamat nézem a lassan párásodó tükörben. A két szegycsontommal konzervet tudnék nyitni. Öreg vagyok, elhasznált és megunt. De nem vagyok többé másoké. Ott, ahonnan én jövök, zsúfoltan élünk, fogadásokat kötnek ránk, és amint lógni kezd a mellünk, lelőnek a hatalmas garázsban. Újratölthetőek vagyunk. Voltunk. Voltam.
Mert soha többé nem leszek a tiétek.

Sosem egyedül. Mindig magányosan.
Negyvennégy hónap a kijivi pokolban.

Ezzel a címmel írnék életrajzi könyvet az eltelt időszakról, de lepuffantanák a fejem, mielőtt pontot tennék az utolsó mondat végére. Valószínűleg egyébként sem venné meg senki. Megboldogult "ukrán parasztlány" koromban sokat olvastam, minden rendelkezésre álló könyvből, leginkább a beszédtechnika érdekelt, ami akkor még misztikumnak számított. (Éppen, mint a telefon.) De sosem írtam verseket vagy prózát. Ennek a regénynek sem a gyönyörködtetés lenne a célja, hanem kimosakodás a nyomorból.
Mindegy. Vannak ott még lányok, értelmesebbek nálam, akik majd megírják a magukét. Ha lehetőségük lesz rá, de sajnos, élelmességben messze elmaradtak tőlem. És engem sem a szép szavak mentettek meg.

Ha írnék, biztosan Charlie-nak ajánlanám, aki a borzalomból semmit nem tudott. Homályos sejtésekkel gyógyította a sebeimet. Még csak kilenc hónapja "dolgoztam" Kijivben, mikor lehetőségem adódott a szökésre, ráadásul az Államokba! Ha rajtam múlt volna, két órával a gép landolása után már Mexikó felé tartottam volna, de olyan országhatárba ütköztem, amire nem számítottam. Nem volt útlevél, vízum, alagút, amivel kikerülhettem volna. Charlie. Charlie. Charlie. Sokáig ízlelgettem a nevét. Hetekig nem beszéltem senki mással. A lakásból sem tettem ki a lábam. Los Angeles számomra nem létezett - a világ beszűkült azokba a mezítelen, imádattól fűtött csókokba. Az ábrándos szemekbe, amikkel nézett, mikor a rántottát is elcsűrtem. Összerezzentem, ha hirtelen ért hozzám. De megédesített. Simulékonnyá tett, könnyűvé. Hányingerem támadt, valahányszor a háta mögött pénzt kellett utalnom - nos, "haza". Ez volt az én váltságdíjam.

A temetése nem sikerült olyan szűkkörűre, mint ahogy akartam. Minden kollégája a sírgödör körül tolongott. Férfiak - rengetegen. Rémisztő volt. Egy kivételével ismeretlenek. Van itt egy szokás: az első marék földet az özvegy szórhatja a koporsóra. Én kifejezetten undorítónak tartom az ilyesmit. Nem bántam, hogy képtelen vagyok átnyomakodni közöttük. Csak a gyanakvó pillantások, és a fejfájás csillapító íze - arról a napról csupán ezek az emlékeim.
Nem vittem magammal semmit. Százhetvenhat centinyi lüktető fájdalom voltam, éveken át. Egyszer a gyásztól, ami csöndben matatott az elmém egyik zugában. Másszor a félelemtől, ami üvöltött a szemeimből, csorgott a fülemből és a számból. Fel sem merült, hogy LA-ben maradjak, hiába ajánlotta Sean a segítségét. Mozgásban kellett lennem, mert egy számla kapcsolódott hozzám, egy számla, amiről az átszivárgó összegek elmaradoztak, majd elapadtak. Mint egy káinbélyeg, amit csak Ukrajnában látnak. Sosem töltöttem két éjszakát ugyanabban az ágyban. Lezárt doboz voltam. Nem volt nehéz dolgom egy olyan században, ahol az emberek tulajdonképpen szartak egymásra magasról. Hogy vagy? Kösz, jól.

Minnesotában voltam, amikor elkaptak. Visszavittek. Negyvennégy hónap szűkölő kutyaként. Ruhát csak akkor láttam, amikor befolyásos férfiak fejtették le rólam, és akkor is csak percekre. (Abban a szobában mind köntöst viselhettünk. Ezzel kiküszöbölték, hogy költeniük kelljen ránk.) Nem én voltam a legszebb árucikk, de egy tehetségem mégis volt: sosem nyitottam ki a számat, csak ha parancsolták. Nem fecsegtem, nem próbáltam csábító vagy kéjes szavakat a füleikbe susogni. Engem nem az ilyen lányos flörtért vettek meg kilóra, hanem azért, hogy kussoljak, és ott legyek úgy, hogy valójában nem is vagyok igazán. Nem társalogni vittek.

Ha egyszer meg tudnék nyugodni annyira, hogy papírra vessek mindent, ami velem történt, akkor többé talán nem is foglalkoztatna az, hogy elmondjam. Talán más érdekelne. Például, hogy tanúvédelmi programba tegyenek engem és a családomat. Hat éve már, hogy utoljára láttam őket. Jeges rémület ül a gyomromban, mikor megpróbálom felidézni édesapám borostás arcának a tapintását, és képtelen vagyok. A hozzám hasonlóknak túl nagy luxus a nosztalgia. A megunt játékszerektől sem vesz búcsút senki, mielőtt szemétbe dobják.
Erőfeszítéseket kell tennem, hogy többé ne játékszerként gondoljak magamra. Élő, önálló identitás, érzelmekkel, vágyakkal, reménnyel, lehetőséggel. Ha Pavlohradban maradok akkor, mostanra talán férjem lenne, és gyerekeim. Kicsit sem halott férj, kicsit sem halott gyerekekkel. De huszonhat éves vagyok, és az utóbbi években annyiszor űztek ki a testemből, hogy már nem emlékszem, milyen voltam az utolsó napon. Hogy milyen voltam, mikor már elhittem, az életem jóra fordult. Charlie volt a Nagy Terv. Majd a Nagy Fájdalom. Most pedig Sean az Utolsó Lehetőség. Mintha lenne valami fixációm a zsarukat illetően.