Talán megkönnyebbülést kellett volna éreznem. Talán nem. Az egyetlen dolog, amit hosszú hetek óta érzés a fullasztó, fojtogató szorítás a torkomban. Eltűnhettem volna. Nevet változtathattam volna. De évek szenvedése vált értelmetlenné néhány rövid perc alatt. Egyetlen dologra vágytam bosszúra. Még csak azt sem tudom mondani, hogy igazságra. Nem a többi hozzám hasonló lányt akartam megmenteni. Azt akartam, hogy rohadjon az összes a föld alatt vagy a börtönben. Semmi mást.
Hosszú nadrágban és a vékony kardigánban is látszódik, hogy mennyire vékony vagyok. Szemeim alatt halványlila táskák vannak, a az ajkaim kiszáradtak és berepedeztek. A hajam fénytelen és erőtlen. A kulcscsontom szinte kivágja a felsőmet. Nem mintha valaha érdekeltek volna a külsőségek, de ma először én is észrevettem ezeket a részleteket, amikért az emberek megdöbbenve mérnek végig.
Megpróbálom egy kicsit jobban összehúzni magamon a kardigánt hátha nem látszódik annyira, hogy milyen állapotban van a testem. Nem akarok kérdéseket. Én válaszokért jöttem. Közvetlenül a bejáratnál megállítanak. Miss Cavanogh kérdéseket tesz fel, próbálja kideríteni, hogy ki vagyok és miért vagyok ott, de én nem vele szeretnék beszélni.

Kissé félve mondom csak, hogy Sean Holmes-t keresem. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó helyen járok. Egy másik rendőr kísér végig az asztalok között.
Azok a tekintetek. Végig követnek. Érzem ahogyan bámulnak, én pedig a földet nézem és Morales cipőjét.
Kopog. Aztán benyit egy irodába és beszélni kezd, én pedig akkor először felemelem az államat és megtalálom magamon Sean tekintetét. Felismer. Látom a szemein és azonnal megpróbálja eltűntetni Moralest. Ajtó csukódik és ketten maradunk. Nem várom el tőle, hogy bármit is mondjon. Mit mondhatna? Jól nézek ki? Csoda, hogy még lélegzem.
-Sean... Én..-elcsuklik a hangom. Gyorsan próbálom rendezni a gondolataimat.
-A segítségedet kell kérnem. Azt mondtad, ha bármire szükségem van, akkor keresselek.
-Én... ööhm... segíts... kérlek.

Félek. De hosszú idő után először nem azért, hogy megtalálnak. Félek, hogy Sean nem fog tudni segíteni nekem. Félek, hogy őt is bajba keverem. Amint átlépem a küszöböt összeszorul a torkom és szinte teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy hibát követek el. Hiába mondta azt 3 évvel ezelőtt, hogy bármiben segít. Én most éppen az életét sodrom veszélybe.
Nagyot nyelek, amikor elsétál tőlem. Nem is tudom, hogy hol kellene kezdenem.
Körmeim mellől kezdem el tépkedni a bőrt.
Szó nélkül sétálok utána és ülök le a székre. Keresztberakom a lábam, majd inkább visszateszem a helyére és az egyik lábam idegesen dobolni kezd a földön halkan. Szemeimmel követem, amíg megkerüli az asztalt és leül. Nem tudom, hogy honnan kellene kezdenem. Még meg van a lehetőség. Még mondhatnám neki azt, hogy igazából csak Stan-t keresem. Hogy vissza akarom kapni az egyetlent, ami még Charliehoz köt. Közben azonban tudom azt is, hogy Sean egy nagyon okos ember. Nem tudnám ennyivel átverni. Ha pedig megléptem ezt, hogy felkeresem őt... akkor tényleg a segítségét kell kérnem. Egyedül nem tudom ezt a harcot megvívni. Bármennyire is szeretném.

Megkönnyíti. Ő kérdez. Veszek egy mély levegőt és elfog a hányinger. Éveket kell neki elmesélnem.
-El kell mennem. Én... nem maradhattam.
-A családom... Ukrajnában.. satuban volt. A maffia fogta az életük. Pénz kellett.. minden hónapban. 1 évig az államokban... Indul Los Angeles. Utána Arizona.. Phoenix... Én megálltam Texasban.. Dallas.. próbáltam szerez papír, hogy eltűnni... próbál keres pénz... nem adnak munka... beszéd miatt. Én tovább Luisiana. New Orleans. Ott kap papír. Hamis papír. Pénzem fogy. Tovább hajóval Florida. Ott kap munka. De kevés pénz. Nem tud tovább pénz küldeni családnak... próbál szerezni több pénz. Túl későn utalni. Ukrán férfi utolér. Kap drog. Ébredni hajón konténerben.. több lány. Napokig úton. Nem volt élelem. Több lány meghal úton. Jön gáz... mindenki aludni.. ébredni otthon.. családnál. Család meghal. Kapnak golyót fejbe. Én megölni férfit...
Itt csuklik el a hangom. Emlékszem. Minden apró részletre. Ahogyan kattogott az óra. Ahogyan elsült a pisztoly.. amilyen szag lett a vértől. Emlékszem a nehéz fegyverre a kezemben. Az erő ahogyan visszarúgott. A csendre ahogyan vége lett.

Nem tudom neki jól elmesélni.. a borzalmakat... a hónapokat... a rettegést... a vért és a hányigert. Persze azt is tudom, hogy Sean már sok dolgot látott a világon. De nem ugyanolyan látni és átélni. Látom, ahogyan szavaim nyomán feltépem a lelkét... ahogyan eltorzulnak a szemei... ahogyan összeráncolja a homlokát. Pedig nem mondtam el neki mindent. Még közel sem vagyunk hozzá. Sejtem, hogy bűntudat bugyborékol fel szép lassan a lelkében. Tudom, hogy Charlie mit kért tőle. Tudom, hogy kötelességének érezte, hogy vigyázzon rám. De nem sodorhattam őt is magammal. Minden döntésemmel a saját életem felett rendelkeztem. Az ő sorsáról én már nem akartam dönteni.
Egyszercsak felém nyújtja a kezeit. Én pedig hezitálok. Csak az egyik kezemet csúsztatom a kezébe. Tudom, hogy segíteni akar ezzel, én azonban csak nem akarom megbántani. Ezzel inkább az ő lelkén akarok könnyíteni. Az érintés... már rég nem nyugtatott meg. Kicsivel több, mint 3 éve. A temetésen is sokan próbáltak megölelni.. sokan érintették meg a vállamat... sokan próbálták a kezemet fogni. Nem tudták, hogy a lelkem min megy keresztül... nem tudhatták.
Aztán elhúzódik tőlem és én is visszaejtem az ölembe a kezemet.

A szavaitól azonban az én lelkem sérül. Hirtelen fagy le minden érzelem az arcomról és feszítem meg az állkapcsom ahogyan kimondja a nevét. Sosem hibáztattam Seant. Sosem kívántam, hogy bárcsak máshogy történt volna. Sosem kívántam a halálát. Azonban vannak sebek, amik nem tudnak gyógyulni. Kővé dermedt arcomon végigszalad egy könnycsepp. Gyorsan törlöm le. Nem azért jöttem, hogy pityeregjek, mint egy bajba jutott hölgy.
-Charlie akar engem. Charlie akar engem itt. Nem te. Tudom te barát neki. Tudom te megígér neki vigyáz rám. De én nem akar horgony neked. Semmi baj Sean. Én döntésem. Futottam életért. Harcoltam emlékekért.
Mély levegőt veszek.
-Miután megszök Ukrajna. Kell idő átjutni Magyarország. Követség segít visszajönni Los Angeles. Ott nem talál Sean. Én fél téged megtalál maffia, amikor keres engem. Kell idő megkeresni Sean hol van. Kell idő rájönni, hogy csak te tud segíteni. Én akar bosszú. Én akar börtön nekik. De kellett lányok információ... kell bizonyíték.
Azzal leteszek elé egy kis hangrögzítőt.
-Kevés. Csak 1 lány beszél. Nem tud nevek.
-Én nem akar baj neked. De kell segítség. Te segít?

Lehelyezem kettőnk közé a hangrögzítőt. Innentől az ő döntése, hogy inkább engem faggat és később hallgatja meg a felvételt, vagy most ketten megbeszéljük. Emészti a szavaimat, küzd a válaszaimmal. Végül a kíváncsisága (?) győz. Elveszi az asztalról a szerkezetet én pedig felállok és az ablakhoz sétálok. Nem akarom nézni az arcát, mert amit a lány mond a felvételen az félig az én életem is. Tudja, hogy honnan jöttem. Tudja, hogy miért adtak el feleségnek. Tudja, hogy mi volt az ára a családomnak. De vannak részletek, amik a homályba vesztek.
Halkan kattan a gomb és indul a felvétel.
A lánynak a felvételen már csak a hanglejtéséből hallatszódik, hogy nem amerikai. Sokkal szebben használja a szavakat nálam.
"A nevem Charlotte Anderson... Ezt a nevet kaptam itt Amerikában 2012 júniusában, amikor idehoztak. Az igazi nevem Dasha Anastasia Boyko. 30 éves vagyok. 8 éve élek itt, amióta eladtak feleségnek. 14 éves voltam, amikor a családom eladott a maffiának, hogy prostituált legyek. 500 amerikai dollár volt az életem ára.
2 évre egy családhoz kerültem. Gazdag ukrán család. Marko Antoniv bérelt engem. Csak szerette nézni ahogyan takarítottam. Nem lehetett soha rajtam több, mint fehérnemű, de nem ért hozzám 16 éves koromig. Akkor viszont megerőszakolt. A születésnapomon. Többször. Napokig nem engedett zuhanyozni. Azt mondta, hogy ő tisztítja meg a testemet. Azt mondta, hogy boldogok leszünk. 1 hét után visszaküldött és kért helyettem egy másik kislányt. Már nem voltam szűz, így értéktelen voltam. Egy mocskos raktárban csak lepedők választottak el a többi lánytól. Amelyikünk sírt, azt bedrogozták. Amelyikünk ellenkezett azt megverték... aki nem bírta annak elvágták a torkát. Mint a malacoknak a vágóhídon.

2 évet töltöttem abban a lukban. Beteg voltam, koszos, a bőröm is fájt... sípolt a tüdőm. Egyik nap végigjárták a lányokat... mint minden héten. Néhányat elvittek a szobába... ahonnan egy sem jött vissza. Akkor először viszont másokat is vittek el. A csinosakat. A menthetőket. Hideg zuhany.. szappan.. egy szivacs. Egymást fürdettük le. Aki nem tetszett nekik, azokat visszaküldték. Minket orvoshoz vittek... egy kontár mészároshoz. Kaptunk gyógyszer és ellátták a sebeinket és elintézték... hogy soha ne lehessen gyerekünk. Így mikor megöregszünk.. visszaküldenek minket és kérnek fiatalabbat, mint Te, aki tud gyereket szülni. 18 éves koromban eladtak Ausztriába feleségnek... Hűtőkocsiban, több lányt egyszerre. Az első férjem Bertrand Bauer. Kövér, zsíros üzletember. Grazban laktunk. Soha nem mehettek ki a házból. Sosem fogadott vendégeket. Minden este meggyalázta a testemet.. ha nem színleltem örömöt akkor megvert. Ha lebuktam, hogy csak színlelem akkor is megvert. 1 évet voltam nála és visszaküldött, mert elégedetlen volt velem. Akkor már luxusprostituáltnak használtak. Ha nem rendeltek meg, akkor egy hideg koszos pincében tartottak. Egészen 22 éves koromig. Akkor vásárolt meg Aston McGate. 8 éve vagyok a felesége. Megtiltotta, hogy valaha is a múltamról beszéljek, de... gyereket akar. Kezd türelmetlenné válni, pedig nincs rossz életünk. Ha megtudja, hogy nem tudok szülni szerintem visszaküld... csak azért beszélek veled Svetlana... mert lehet, hogy fél év múlva valahol belőnek egy sírba. Vagyis... csak megfojtanak valószínüleg... az olyanokra, mint mi.. a golyót sem pazarolják."
Aztán csend lesz és magától meg áll a kis készülék.
visszafordulok felé.
..
-1 hónapja beszél vele. Jövök hozzád, amint megtalál téged.

Hallgat. Ebben Charlie is mindig nagyon ügyes volt. Hallgat, hogy hallja a szavakat és mindent, ami mögöttük megbújhat. Elképzelhetetlenül hiányzik. Dasha szavai visszarántanak egy múltba, ami már beitta magát a bőröm alá.. érzések hányingerkeltő örvénye, ami már valahogy mégsem tud megbotránkoztatni. Ha Charlie nem hal meg, akkor sem eresztettek volna el. A karmuk már a húsomba kapaszkodott, az eleven lelkembe. Nincs más lehetőségem. Ha Sean nem tud segíteni, akkor vége. Akkor iszok egy whiskeyt Charlieért. Iszok egy vodkát magamért. Aztán feladom, hogy ezt az egyet ne tudják elvenni tőlem.
Csend lesz, csak a széke nyikordul egyet, ahogyan felém fordul. Én pedig összeszorítom az állkapcsomat. A következő percek meg fogják határozni a hátralévő életemet.
Felé fordulok és bólintok. Végig követem a szememmel ahogyan vizet tölt és odasétál hozzám. Nem tudom melyikünk zakatolhat jobban. Kezembe szorítom a poharat, hogy ne csússzon ki a kezemből. Iszok egy kortyot, de nehezen nyelem le. Majd amikor int ismét helyet foglalok vele szemben. Visszautasításra várok. Egy újabb csalódásra. Ehelyett Sean halvány reménnyel kecsegtet. Azonban halványabb nem is lehetne, de ez máris több, mint amire valaha számítottam.
Egy rövid pillanatra elmosolyodok, de el is tűnik az arcomról.

-Te tud, hogy mi ilyenkor jó. De te tud... mi jövünk pokolból. Nincs olyan, hogy minket tönkretenni.-de persze megértem őt. Sean jó ember. Nem akar úgy megbolygatni semmit, hogy nincs hozzá alapos indoka vagy bizonyítéka. Hiszen ha nem tudunk semmit tenni, de Dasha neve kikerül, akkor végre. Ő repül vissza a markukba... én pedig feleslegesen küldtem őt a halálba... még akkor is ha ezzel csak időt vettem el tőle... hiszen a végkifejlet változatlan.
Következő szavaira csak bólintok. Ez így nekem jobb, mintha azt bizonygatná, hogy mindent meg tud oldani. Azt úgysem hinném el.
-Van még egy lány... itt Vegas. De én előbb jön hozzád... ha te akar segíteni... én beszél vele.-nem játszadozom mások életével. Ha Sean nem tudott volna segíteni... vagy nem akarna segíteni... akkor jobb ha senki sem kap hamis reményeket.
Következő kérdése meglep.
-Én... nem. Nincs. De még tud keresni hotel.-nem mintha maradt volna pénzem azután, hogy ideutaztam. Részletkérdés volt, hogy hol fogok aludni. Nem számított... nem érdekelt. Csak eddig tartott a tervem és egy lépéssel sem tovább.

Mélységes mocsárban ringatózik a lelkem. Kilátástalanság lassan fojtogatja a torkomat. Sean az egyetlen esélyem, de nem is tudom, hogy mire. Nem a normális életre.. nem is arra vágyom. Csak valamiféle igazságszolgáltatásra van szükségem. Ha ez egyáltalán még létezik ebben a világban. De minden esélyem ellenére Sean mintha felém nyúlna a sötétség örvényébe. Reménykedem ? Soha. De most mégis érzek egy halvány pislákolást.
Lehet, hogy ezek életem utolsó cselekedetei. Vagy belebukok vagy révbe érek. Nem tudom melyik lenne a komolyabb feloldozás. Így vagy úgy de az élet amit éltem véget fog érni.
Válaszát hallva megtudom, hogy ugyanazon az állásponton vagyunk. Amíg nem muszáj addig nem borítjuk fel senkinek sem az életet. Bólintok. Egyet értek.
Addig még sok dolognak kell utána nézni mire van értelme a következő lépéseknek. Most Sean jön. Innentől ő tudja, hogy mi a hivatalos menetrend.
De ez a távolabbi jövő... Hiszen már az estém is a bizonytalanságban ringatózik, hazudok, hogy ne érezze magáénak ezt a problémát is. Valahol biztosan meg tudnám húzni magamat. De Sean még mindig és talán örökké egy úriember marad. Legalábbis ha jól értettem a szavait.

Szóra nyitom a számat, hogy visszautasítsam, de rá kell ébrednem, hogy nem kifejezetten van más lehetőségem. Idióta lennék, ha visszautasítanám.
- köszönöm Sean .. elfogadom.- bólintok végül. Nem akarok a terhére lenni, de tényleg szükségem van rá.
Ahogy a kutyát említi halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Eszembe jut az érzés ami akkor fogott el amikor Stan hazavárt. Pedig sosem voltam sokat távol csak néha boltba mentem.. talán ennyi.. de mintha évek teltek volna el és ő addig feküdt az ajtóban amíg meg nem érkeztem. Nagyon szerettem.. őt is..
Talán most is jó érzés lesz majd.. vagy éppen ellenkezőleg.
-Te meddig dolgoz ma? Én nem akarok zavarni.. el mehetek addig..- pillanatok rá. Fogalmam sincs már, hogyan telnek a normális napok... Hogy meddig dolgozik egy normális ember.

Hát megegyeztünk. Nem tudom milyen lesz nem egyedül lenni. Charlie óta még csak egy lakásban sem aludtam senkivel, de a kommunikációt is a minimálisra szorítottam. Biztosan ezért nem tudok még mindig simulékonyabban bánni a szavakkal. De azt is tudom, hogy kíváncsi. Még nagyon sok kérdésre kell majd félelmem. Emellett azonban tudom azt is, hogy Sean nem fog rám törni a kíváncsiságával.. csak apránként próbál majd feltérképezni.
„Mára elég.” Remélem nem csak miattam. Nem szerettem volna bezavarni a napi rutinjába.
A következő pedig egy vicc. Azt hiszem. Gondolom. A mimikája arról árulkodik. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, de csak azért mert igaza van. A rossz fiúk mindig megvárnak. Nem tűnnek el és nem adják fel. De értem a gondolatát.
Megrázom a fejemet amikor bocsánatot kér. Örülök, ha valaki szereti a humort, de sok összetevő miatt nem tudom azt a reakciót adni, amire ilyenkor az emberek számítanak. Viccelni se kifejezetten tudok.
Vele összhangban én is felállok és visszaigazítom a helyére a széket.

Mozdul felém. Én pedig automatikusan megtorpanok a felém nyújtott kéztől de gyorsan nyelem vissza a pánikot még mielőtt eluralkodhatna rajtam.
Gyorsan pislogok de a testem előbb dönt mint az agyam.
Mozdulok. Felé. Mert ismerős a mozdulat. Résnyire nyílnak az ajkaim miközben megfogom a kezét. Amint hozzámér elhallgatnak a szirénák a fejemben, mielőtt egy keserédes íz telepedne le az ajkaim közé.
Szinte alig érnek el a szavai. Így csak lassan válaszolok.
-az jó lenne.-nem ettem körülbelül 3 napja. Így ez biztosan megterhelő lesz a hasamnak, de mivel eddigis minden olyan bizonytalan volt, így nem tudhatom mikor lesz legközelebb ilyen lehetőségem. Ezért beleegyezek. Illetve gondolom ő éhes egy hosszú nap után.
-Sean.... Te egy jó ember vagy.- most először érzem azt, hogy nem vagyok egyedül. Még nincs mellettem se senki de már látom a fényeket a horizonton. Ez még nem egy új élet. Ez még a lezárása az előzőnek.