Egészen addig nem volt probléma, ameddig észre nem vettem, mit is csinálok. A mogyoróvaj kedves mosollyal nézett fel rám a savanyú uborkáról, nekem pedig felfordult a gyomrom hirtelen. Nem elég, hogy amúgy abszolút nem voltam éhes, de az uborkát valahogy sosem tudtam letuszkolni a torkomon. Az utóbbi napokban különben is sokkal idegesebb voltam, mint általában szoktam, mert minden irritált, amit Beavis és Butthead, a két tulok árja művelt. Be kellett tanulniuk Vincent mellé, amihez elvárások voltak. A korábbi főnökeik pedig nem vártak el annyit, amennyit én.. vagy Vincent.
És különben is már vagy egy hete minden reggel gyomorgörccsel ébredtem, de még mindig nem azért, mert meglett volna..

Még két napig bírtam, amíg oda nem álltam a gyógyszertáros elé.. hat különböző terhességi teszttel. És még képes volt megkérdezni, hogy elég lesz-e. A legszívesebben a fejét csaptam volna a pultba - sosem voltam indokolatlanul ennyire agresszív -, de inkább csak egy zavart igennel válaszoltam.
Még egy nap kellett ahhoz, hogy az utasításokat kövessem. Az egyikre rá kellett pisilni. A másikat bele kellett dugni a pohárnyi pisibe. A harmadikat pedig mindenféle mutatványos trükkökkel kellett bebiztosítani. A maradék hármat idegesen vágtam a kukába, és mentem arra a pár percre, ameddig várni kellett a konyhába. Hogy még egy mogyoróvajas uborkát betömjek a számba. Kész horror. Ha a tesztek hazudtak is, az étkezési szokásaim egyértelműek voltak, hogy a fene vigye el.

A negyedik napon.. az első uborkás élményem után pedig már biztos lehettem abban, hogy egy babszemnyi gyerkőc növekedett a pocakomban. Előző nap minden egyes teszt ott csücsült a mosdókagylómon sorba rendezve és mindegyik pozitív csíkozással meredt rám. Először.. nem hittem el, ezért még vagy háromszor odamentem tíz perces időközönként, hogy tényleg megbizonyosodjak róla.. Tényleg... És 300%-osan is babát vártam.
Idegesen haraptam be a számat már fél óra múlva, a Vinnie's Nights előtt ácsorogva. Az idegességbe vegyülő izgatott pillangók úgy rajzottak a gyomromban, hogy muszáj voltam terheslégzéssel - jó vicc - lecsillapítani a fejem. A nappal nyüzsgő emberek beszállítók... mindenféle lányok, akik próbálni jöttek az esti koreográfiához, és Beavis. Mereven nézett rám. Most mi van? Már látszik rajtam a baba? Gyorsan körbenéztem magam körül, de.. az árnyékom is még mindig a szokásos volt. Egy lépés előre. Aztán még egy, így sétáltam oda felé egy lazának tűnő mosollyal. De persze lehet, hogy a feszült érzés valami groteszk Chuckie-babává változtatta az arcom, mert összevont szemöldökkel figyelt.
- Szia! Vincent bent van? Beszélnem kellene vele - folytattam a mosolygást, mire csak egy bólintást kaptam. Vajon hogy fogja fogadni? Mit fog mondani? Mert.. még én sem voltam benne biztos, hogy mit akartam. Fiút? Lányt? Fiúlányt? Gyereket? Hát, ezzel már elkéstem, úgy.. jó néhány szeretkezéssel.. A fenébe is. Mit akartam? Egy gyerek, pici baba.. Akartam a babát! Kellett nekem a gyerek, itt és most. Vincentnek el fogom mondani!
Megköszörültem a torkomat és azt sem vettem észre, hogy elhagytam a pultot.. elhagytam a tánctereket, a folyosókat.. és már ott álltam idegesen tépelődve az iroda ajtó előtt, amin belül egy konkrét barokk hangszigetelt birodalom fogadott minden egyes alkalommal. Széles mosollyal, szinte rugózva a talpaimon tettem rá a tenyeremet az ajtó lapjára. Még egy kicsi, és bent is vagyok. Egy köszönés, aztán pedig a nagy hír: babát várunk!Ő és én! Igen, babát!
Tőlem szokatlanul, szinte eszelős vigyorral az arcomon nyomtam le a kilincset. Sosem volt kulcsra zárva az ajtó. Mégis tudta mindenki, ki mehet be szabadon.. és kinek kell millió ellenőrzésen átesnie.
A vigyorom.. megfeszült, jegesen beleivódott a pillanat törtrésze alatt a vonásaimba, ahogy az a látvány fogadott, ami. Egy ideig fel sem fogtam, amit látok, csak néztem ki a fejemből, ott az ajtóban állva..

De... babát várok...