Gyakorlatilag védő vagyok. Nekem az a lényeg, hogy magamat és a rendes embereket meg tudjam védeni, sőt inkább megtanítom, hogy oldják meg maguk. Ez az életem röviden összefoglalva. Az igazság fontos nekem, nem bírom a kamuzókat, meg a képmutatókat. Az igazi szemétládákat ennyire se, jobb, ha nem kerülnek elém.
Nem vagyok kedves ember, felejtsd el a jópofizást, hízelgést! Nem kell és tőlem se várd! Csajokkal más, nekik tudok szépeket is mondani, de inkább a rosszfiús stílussal hódítok. Ehhez hozzájön a kétméteres, kigyúrt alkat, a kopasz fej és a mindig morcos nézés. Mintha azt lesném, hogy verjelek szájba. Pedig nem mindig ez a cél, de az tuti, hogy ha bosszantasz, megbánod.
Az öcsémet baromira bírom, meg a jó zenét és a bunyót is. Élvezem! A családi élet nem úgy alakult, de még ennyi idősen is van esélyem. Kedvem egy kicsit kevesebb, türelmem pláne. Van két dobermanom, Larry és Barry. Ők szinte akármit megtehetnek velem. Mert tudják a szabályokat. Amúgy meg nagy kocsi, nagy ház! Laza öltözet. A halálfejes divat a kedvencem!
Ja?! Jockey. Nem Johnny. Bővebben is mondjam el, ki vagyok? Ehh...

A rizsára semmi szükség, azzal csak az idő megy és összezavarja a fejeket. Elmondom röviden, jó? Apám nagyzenekarban volt tubás, anyám hegedült. Belőlem is zenészt akartak és mivel apám legjobb barátja nagybőgőt oktatott, olcsón, ezt kaptam. Alig bírtam el, de szerettem, tehetségesnek is mondtak. Akkor lett vége, mikor az egyik óra után brutálul elgyepáltak az utcán. Itt hallom a fülemben, hogy röhögtek a szétvert hangszeremen és érzem, hogy rúgták szét a fejemet.  Szar ügy. Komoly agyrázkódás, ezer varrás (levágták a hajamat, full kopaszra), műtétek egymás után. Na, utána már nem ment a zene. A tanulás se nagyon. Se türelmem, se kedvem nem volt. Dühös voltam. A szüleim pszichológushoz küldtek, de az edzőterem többet segített. Nagy akartam lenni, mint azok a fiúk. Keményen gyúrni kezdtem. Azt mondták, meg fog ártani a fejemnek is. Leszartam. Goromba lettem, paraszt, senkiben se bíztam, utáltam a világot. A csajoknak bejött, bírták a rosszfiút. Mire eljutottam a középsuli végéig, megszületett az öcsém, Lambert is, nekem meg mennem kellett melózni. A szüleim kevés lóvét muzsikáltak össze.
A gondnokunk, Sam bácsi börtönőr volt, mielőtt lesérült. Ő mondta, hogy van hozzá alkatom és stílusom, úgyhogy be tud ajánlani. Azt mondtam, ez király! Seggberúgom a szarháziakat. Ezt érdemlik az olyan férgek, mint akik elvertek. Kaptam tippeket, hogy készüljek a felvételire és bekerültem! Már a képzés alatt is óriási összegeket vágtak hozzám és pöpecül megtanítottak verekedni, bilincselni, lőni, minden ilyen vackot. Az elmélet nehezebben ment, de valahogy lenyomtam. Akadt velem probléma, több tiszttel összeszólalkoztam. Nem is tudom, miért nem rúgtak ki. Talán azért, mert végül nem ütöttem meg őket, csak majdnem. Na, mindegy, megcsináltam. Tömtem a családot pénzzel. Basszus, többet kerestem, mint apámék, akik évtizedekig tanulták a zenét, hogy majd aprópénzért játsszanak! Igazságtalannak tartottam, de nekem bejött.
Sam bácsi tartotta az ígéretét, beajánlott a San Quentinbe, ami az egyik legrangosabb hely. Tök boldog voltam, nagy mellénnyel mentem be. Új seprű jól seper, a friss hús megmutatja. Ja. Azt a siralomházat hamar megutáltam. Mindenki ártatlan volt, mindenkit csak bántottak. Hazug rohadékok, gyilkosok, erőszaktevők, a legalja. Nem voltam finom, utáltak is. A többi őrrel elvoltam. Mentünk sörözni is, tök jó társaság alakult ki. Mondták, hogy néha szemet kell hunyni pár dolog felett. Mondtam, hogy lófaszt! Halálra keresem magam, de az nem minden. Ha én vagyok szolgálatban, akkor ugyan nem mennek be a fizetős ribik, se a drog, se az informátorok. Olyan bandák voltak bent, csak néztem. Ismerték a hűséget, becsületesnek tartották magukat. Undorodtam tőlük. Sokat tanultam az önuralomról, hogy ne verjem be az összesnek a fejét. Közben az öcskös cseperedett és meglehetett mindene. Tanítottam neki fogásokat, hogy ha őt is betalálnák, ne járjon úgy, mint én. A szüleim már nyugdíjba vonultak, mellette már csak néha zenélgettek. Én tartottam el a családot és tök büszke voltam rá!
Tartottam magam az elveimhez, egyre feljebb kerültem. Nálam nem volt korrupció. Akikről tudtam, hogy kenhetőek, azokat viszont nem köptem be. Csak beszólogattam és nem egyet, nem kettőt rúgtak ki, mert nekem jött. A rabok között is volt ilyen, de azokat elsikáltam. 8 év múlva változtak meg a dolgok, mikor egy Monk nevű "komoly üzletember" keresett meg, hogy bízik a jóindulatomban. Kellemesebb helyet kellett volna intézni egy barátjának, egy másiknak meg azt, hogy rosszkor legyen rossz helyen. Kötöttem az ebet a karóhoz. Pénzt adott, kiszórtam a lába elé, hogy szedje össze. Azt mondta, nagyon sajnálja. Másnap hívtak, hogy a szüleimet a gyógyszer előtt agyonlőtték. Értettem az üzenetet. Szóltam a suliban, hogy csak én hozhatom el Lambertet, aztán elmentem Monkhoz. Óriási villa őrökkel, kutyákkal, mindennel. A bejáratnál még elintéztem a fickókat, de aztán lábon lőttek és rám hívtak a rendőröket. Nem volt bizonyítékom, sőt engem vádoltak meg az égvilágon mindennel. Az előzetesben sok látogatóm akadt. Sam bácsi és a felesége, akinél az öcsém ideiglenesen ellakhatott. Pszichológus, pap, ellenőr a San Quentinből és...Monk. Megköszönte a segítségemet, ugyanis mikor engem bekasztniztak, elrendezte, amit eredetileg akart. Na, akkor lett elegem!
A szomszéd öregnek baromi hálás voltam, hogy letette az óvadékot. A posztomnak annyi lett, kirúgtak. Csak azért nem kerültem rács mögé, mert Monk elállt a vádtól. Végem lett volna, egy smasszer nem él meg a sitten. Iszonyat feszültség volt bennem, de az első mérgen túl voltam. Arra gondoltam, hogy ha megint próbálkozom, nem csak árva, hanem egyke is leszek. Össze kellett szednem magamat. Hetekig néztem a plafont, agyalva és néha ordítva bele a semmibe. Mindenféle melót elvállaltam, tényleg nem válogattam. Én nem értem, milyen érzékeny emberek vannak! Mindenhonnan kirúgtak pár beszólás után. Mert óvodát nem játszunk! Tök fura, hogy pont ebben az időszakban sikerült állandó partnert találnom. Wanda orvos volt, akkoriban vált el. Mikor albérletbe ment, pont költöztető voltam. Onnan is kirúgtak, de vele még többször találkoztam. Azt vallotta, hogy tanulni kell. Más nem tudott volna meggyőzni erről. Ráálltam arra, hogy önvédelmi leckéket adok, ebből tűrhető pénz jött. Közben elvégeztem még egy testőri képzést és először egy kisebb céghez mentem. Üzletembereket védtünk, akik kicsit féltek. Monk sokszor eszembe jutott, de hasonlókkal szerencsére nem találkoztam. Egyre jobban kerestem és mindig voltak továbbképzések is. Wandával imádtuk egymást, el is vettem. Nem lehetett gyereke és imádta az öcsémet. Szinte az anyja lett szegény gyereknek. Kellett is, mert a munkáim sűrűsödtek. Egész hétvégékre utaztam el, de nem bírtam leállni az oktatással sem.
Lambert vitte tovább a zenei örökséget. Konzervatóriumot végzett, turnézott, már a diplomaosztó előtt. Örültem a kis zseni sikerének, arra gondoltam, de jó lenne, ha apáék ezt megérhették volna. Rohadék Monk, remélem, olyan őröd lesz a pokolban, mint én! A feleségem viszont megváltozott. Egyedül érezte magát, nyüstölt, hogy legyek otthon többet. Szerettem őt, de nem bírtam leállni. Már sztárokat, politikusokat is védtem és egyre elismertebb edző is lettem. Táborokat tartottam, szemináriumokat. Későn vettem észre, hogy otthon gázok vannak. Egyik este hazamentem és Wanda a sült csirkecomb után elém rakta a válópert. Bevágtam az egészet a kandallóba és úgy összevesztünk, mint még soha. Évekig pereskedtünk, volt pár tárgyalás, amit miattam rekesztettek be. Akármilyen palástja van, még egy bíró se beszélhet velem úgy, mint egy zsebtolvajjal! Az öcskös ragaszkodott a pótmamához, mentett volna minket, de nekem tele volt a tököm. Én költöztem el, meghagytam őket egymásnak. Beintettem a szerelemnek, onnantól csak a cicamicákkal foglalkoztam, semmi komolyabbat nem hittem el. Éltem az életemet, a sajátomat. Néha arra gondoltam, valahol kisiklott ez és én rontottam el. Mindig rájöttem, hogy felesleges ezt keresni. Olyan életet élek, hogy mikor reggel a tükörbe nézek, nem köpöm szembe magam. Sokan csak álmodnak erről.
Túl a negyvenen már nem akartam mindig repülőkön és limuzinokban ülni, feszíteni, lesni a késes, távcsöves szemétládákat. Akik néha talán náluk is szemetebb emberekre támadtak. Mert megismertem ám az ügyfélkört és a végefelé rezgett a léc, hogy elküldenek. Sokszor kinyitottam a számat. Meguntam ezt az egészet és már nem csak önvédelmet tanítok, hanem összeálltunk páran és nyitottunk egy testőrképzőt is. Vegas-ban, mert a srácoknak itt voltak kapcsolataik, én meg legalább magam mögött hagyhattam LA-t a múlt összes szarságával. Ami pedig a szívem helyén maradt, az egy kis dühös húscsomó. Már senki nem szórakozhat vele. Sok hálás tanítványom van, akikkel barátok is lettünk. A legmeglepőbb ez a kis pacsirta. Octoberrel az öcsém koncertjén találkoztam. Pont mellettem állt, mikor valami részeg baromállat kést tartott a nyakához. Megkopogtattam a srác vállát, aztán ki is törtem. Megszívhattam volna, de a hülyegyerek közellenség lett, én meg hős. A csajszival pedig minden más volt, mint általában az ilyen csini libákkal. Máshogy nézett rám és én is rá. Laza és intelligens, nem fél, bírja a stílusomat is. Én meg a zenéjét. Először el se hittem, hogy tényleg ő az, a Slaves Of Hellből. Leugattam, hogy ne játssza itt az eszét. Mindegy volt, ha egy nőre kést fognak, azt nem tűröm, legyen akár rocksztár, akár csemegepultos. De tényleg ő volt! Kaptam VIP-jegyet, meg még sok örömet. Húgom sose volt, de mióta őt ismerem, van. És ahogy az öcsémet, őt se hagytam békén, amíg el nem kezdett járni az edzéseimre. Hát így. Röviden ennyi lennék.