► jellem:
Visszahúzódó, félénkség jellemzi természetét. Természetes kíváncsiság viszont megmaradt nála, ami egész életében elkísérte. Ha viharfelhők közelednek – vita, veszekedés – általában kimarad belőle, meghúzódik a háttérben. Férfiak közeledésére megszeppenté válik, gyakran jön zavarba, hiszen ezen a téren nagyon is tapasztalatlan. Szeret mosolyt csalni mások arcára és nagyon tud szeretni, ha megkedvelte az illetőt. Ha kell, bármit megtenne a barátaiért. Hűséges, megbízható és kedves. Szeret segíteni másoknak és jó ember/lény/ismerő. Nyugodt természete van, de ha tőle szokatlan helyzetbe sodorja az élet, akkor zaklatottá is válhat. De mindenki megnyugtatására közölném, hogy nem, nem fog pánikolni. A hiszti nála nem jellemző, sosem szokott panaszkodni, inkább magában tartja a gondjait.

► pozitív tulajdonságok:
jószívű
kedves
segítőkész
megbízható
érdeklődő

► negatív tulajdonságok:
gátlásos
csendes
elvekhez kötött
nehezen meggyőzhető
félénk

► egyebek:
Igazán nem mondhat el magáról sok mindent. Már régóta szeretne magának tetoválást, de nincs hozzá elég bátorsága.
Nem bírja a fájdalmat.
Nem dohányzik, nem fogyaszt alkoholt, csak hivatalos események alkalmával iszik pezsgőt. Két kortyot.
Múzeumban dolgozik, képek restaurálásával foglalkozik.
Dopey a nyuszija neve.

Lágy, lassú ecsetvonás jelezte az utolsó mozzanatát a kép elkészülésének. A barackszín tökéletes lezárása volt a munkámnak, s pár percig még a nő szoknyájának fodrozódását figyeltem, egyetlen egy mosollyal körbeölelt gondolattal pedig úgy tűnt, mintha a nő boldogan táncra perdült volna. Természetesen ez csak a festészetért való rajongás mondatta velem, nem pedig az, hogy őrült lettem volna. Vagyis  bolondultam a művészetekért.
- Melissa, már két órája vége a munkaidődnek, mit csinálsz még itt? - rezzentem össze Marcy kérdésére, és ahogy a pillantása a munkámra vetült, elpirulva, szinte leverve a festékeket csúsztam le a székről még az utolsó pillanatban kapva el az ecsetet, hogy legalább azt ne kelljen még az ötvenes éveiben járó nőnek feltakarítania. Köhintve, kimért, óvatos mozdulatokkal pakoltam el magam után, hagyva, hogy a javított kép még csak véletlenül se legyen a magánakcióm áldozatává rámosolyogtam Marcy-ra.
- Bocsánat, úgy elszaladt az idő, észre sem vettem, hogy - néztem a faliórára, s egy pillanatnyi döbbenet után folytattam csak. - ...már nyolc óra - másodpercek alatt szedtem össze a dolgaim - a kocsikulcs, a táska, a napszemüveg és az a plüssmaci, amit még Jacknek akartam volna bevinni a kórházba. Panaszos sóhajjal, de annál nyugodtabb mosollyal néztem a nőre, és miután elköszöntem tőle, a lépcsőn felsietve még az előtt sikerült kiérnem az épületből, hogy bezárták volna a főkaput. Mindig is szerettem a múzeum előtt állni, nézni, ahogy a naplemente vörösbe vegyülő narancsában fürdenek az oszlopfők, de most valami más terelte el a figyelmem. Pontosabban valaki.
A fiatal lányt, bár nem zavarta meg senki, mégis csodaszép dallamokat játszva varázsolt el pár embert, köztük engem is, és a macit a kezembe fogva, hogy a nyakát még véletlenül se szorítsam össze hajoltam le, hogy az aprók közé egy kicsivel nagyobb összeget tegyek oda. Egy ilyen tehetségnek nem az utcán lenne a helye! Mégsem siettem tovább, nem, meg akartam várni a lánytól kissé távolabb leülve a lépcső egyik fokára, hogy befejezze, mert... ahogy a festők a színek és formák mesterei, addig a hangszeren játszók a lélek dallamhúrjainak kovácsai. S csak egyetlen szó kavargott a fejemben. Tökéletesség!

▲▼▲▼▲▼▲▼▲▼▲▼▲▼▲▼

Hollószín haj rebbent tova az angyali arcból, míg a törékeny alkat minden egyes mozdulatában ott rejtőzött a félsz elemi ereje, s a legyőzöttség tükröződött az őzbarna szemekben. Lágyan húztam végig ujjbegyemet a bőr puhaságán, s ahogy ő is, úgy én is rettegéssel telve figyeltem azt a sötét alakot, aki előbújt rejtekéből, félelemmel borítva be az alant haláltusájára vágyó, s váró nőszemélyt.
S noha hiteltelennek hatott az egész mű, tudtam, hogy minden egyes alkotás alapja igaz volt. Vagy legalábbis igazságot hordoztak magukban, amit a művészek hol torz képként vetítettek elénk, hol szórakozottsággal elnagyoltan mutattak be oly részleteket, amik figyelemfelkeltővé váltak. Egyetlen gyenge mosollyal gondoltam egy nem is oly rég látott ismerősre, akinek a karikatúrái tökéletes megtestesítői voltak egy olyan művészeti irányzatnak, amely ma éli hódító erejét. S mégis.. lenyűgözött a tudat, hogy a Hasfelmetszőként ismert férfi (vajon tényleg férfi volt?) mily hatással volt a művészetekre, a mai korra is végtelen kreativitást zúdítva csakis azzal a rejtéllyel, amivel életre kelt. Valóban élt. Lélegzett szinte a képen, és elég volt csak megjelennie, az egyszeriben ténylegesen is halandóvá váló fiatal kéjhölgy vágyta a halált, a borzalom pedig látványosan kiütközött az arra az arcra.
A könyvben megjelenő kép olyannyira lefoglalta a gondolataimat, hogy a telefon csörrenésére ijedten rezzentem össze, s ahogy a tokjából előhúztam a vékonyka készüléket, egy addig személyesen nem ismert férfi neve jelent meg a képernyőn. Csak a harmadik rezgés közepén sikerült végül felvennem és beleszólnom a telefont:
- Szép napot, Melissa vagyok - nyugodtan, semmit sem elsietve hagyták el ajkaimat a szavak, s miközben egyik kezemben a telefont tartottam, a másikkal óvón csuktam be a festmények fényképeivel tarkított könyvet, hogy a még gőzölgő, forró teával teli csészére csúsztassam immár szabad ujjaimat.
A kávézó nyugodt közege segített abban, hogy ne érezzem azt a kis gombócot kiszakadni a gyomromból, amit mások idegességnek, izgulásnak és drukknak ismernek, s bennem oly intenzíven vert gyökeret ez a kis galád, hogy muszáj voltam valamivel elfoglalni magam, ameddig a fiatal férfi meg nem érkezett a megbeszélt időpontra. Különben sem szerettem volna elkésni, de azért abban megegyeztem magammal, amikor leültem az egyik üres asztalnál árválkodó székre, hogy háromnegyed órával a megbeszélt idő előtt a helyszínen lenni, enyhe túlzás volt még a részemről is, még akkor is, ha a festészet és a művészet világában otthonosabban mozgó réteghez tartoztam.
- Ugye nem tévesztettük el egymást?! - lehet, hogy nem ezzel kellett volna folytatnom a diskurzust, de nem tehettem róla, a buta kérdés már szökevényként hagyta el ajkaimat, s miután rájöttem erre, beharapva alsó ajkamat, bűnbánóan, ijedtséggel a szemeimben néztem hirtelen körbe, hogy esetleg valaki csüng-e a telefon másik végén, de nem.. vagyis egy fiatal lány ujja simult rá a telefont kijelzőjére, egy másik egyetemista pedig zenét üvöltetett a pultnál. Kissé megnyugodtam, ám egy hangocska a fejemben azt kezdte mondogatni, hogy muszáj lesz a férfinek megismernie engem, s miközben elcsendesedtem, azon kattogott a fejem, hogy hogyan is kellene magamat felismerhetővé tennem. Azt kizártam, hogy leírjam az öltözékemet neki, ugyanis olyat csak a mocskos filmekben hallottam.. vagyis.. egy hollywood-i film részleteiben.

▲▼▲▼▲▼▲▼▲▼▲▼▲▼▲▼

Szörnyen festett az ágyon. Az egyébként nem kis termetű férfit aprócskának láttam a takaró alatt, bár nem voltam meggyőződve arról, hogy nem a korábbi pillanatok okozták ezt az érzetet. Nem szerettem a kórházakat. Gyógyszerillatuk volt, és a Mennyeket idézték elő bennem, holt, s élő angyalokkal körülvéve, miközben a szenvedésbe burkolt megtört testek várták a kín eljövetelét, avagy a megbocsájtás noktürn dallamait. Vajon mindenki ugyanannyi szenvedés részese élete során? Vajon... van valaki, akinek soha nem fáj?
Ahogy viszonozta a köszöntést a nevem formájában, igyekeztem gyengéd mosolyt varázsolni arcomra, ami egészen nehézkes volt... az együttérzéstől, attól, hogy láttam, ő nem volt jól. Sosem voltam képes eltitkolni az aggódást, mindig ott honolt szemeimben, ha számomra kedves emberekről volt szó.
Hitetlenkedéssel elegyült meglepetés sugárzott rólam, ahogy választ adott a kérdésemre, de ahogy folytatta, ledermedtem, és szörnyű zavarba jöttem. Én... nem emlékeztem, hogy magáztuk volna egymást.. pontosabban korábban igen, de... ennyit változtatott volna rajtam az, hogy visszatértem otthonomba? Elfelejtettem volna az udvariasságot, amit megkaptam, s kedvvel adtam neki Franciaországban? Enyhe pír futotta el arcomat, zavartan a fülem mögé tűrtem egy kósza, rakoncátlan tincset szabad kezemmel, a másik viszont el nem engedte volna Pault.
- Itt élek - mondtam halkan, szavaimban még mindig a megrökönyödés utóhangja csengett. - Úgy.. értem... mindig is itt laktam. Vagyis... Las Vegasban születtem, és végleg képtelen volnék megválni ettől a várostól - zavartan muszáj voltam elnézni a szemeiből, miközben a pillantásom végigsiklott a férfi arcélén, a nyakán, vállán, majd le a karján, amit már a tenyereim közé zártam. Öröm volt.. éreznem őt ilyen nehéz pillanatban.
- A legtöbb esetben szerencsét hoz ez a város az ide tévedőknek a kaszinó világán kívül - szólaltam meg ismét butának érezve magam a körülményeskedés miatt, de őt tiszteltem, talán a leginkább azon művészek sorából, akikkel összehozott a sors. A korábbi mosolyom elhalványulni látszott, ahogy a szemeim ismételten rátaláltak az övéire elbizonytalanodva. - Sajnálom... hogy ez történt - haraptam be az alsó ajkam, hogy nehogy butaságot mondjak, s gyorsan leszidott a viselkedésemért a belső kis hangocska is, de muszáj voltam folytatni. - ...Önnel, Paul. Tehetek esetleg valamit? Nem tudom, hogy mindenkivel kegyesen bánnak-e.. de ha volna valami, amit szeretne, akkor én szeretnék segíteni benne - váltam magabiztossá. Legalábbis lélekben, mert még a korábbi bakim újra és újra felsejlett a gondolataim közt, és nem is tudtam túltenni magam mindezen. Ahogy azt sem tudtam, hogy nehezére esik-e a beszéd, vagy hogy egyáltalán szüksége van-e a társaságomra, és csak akkor jutottam a felismeréshez.. Nem akartam volna zavarni őt.
- Ha pihenni szeretne, magára hagyom - egészen halkan, egy árnyalatnyi bűntudattal a hangomban ajánlottam fel neki ezt az opciót.