Helmut Ottavio Nardini von Starhemberg néven látta meg a napvilágot Manhattan egyik magánkórházában.
Apja Cesare Augusto Nardini az olasz színházvilág egyik kiemelkedő rendezője, aki a számtalan, kritikusok által mennyekig magasztalt színházi rendezése mellett egyetlen filmet jegyez lassan 50 éves pályája során, s melyért 1984-ben elnyerte az Amerikai Filmakadémia díját legjobb külföldi film kategóriában. Anyja Ursula Kerstin von Starhemberg, a világhírű, osztrák származású koloratúrszoprán.
Két testvére Stefano Ludwig Nardini von Starhemberg szívsebész és Theia Lorelei Nardini von Starhemberg stand up előadó és szinkronszínésznő.


Nem tartja magát kimondottan jó embernek, s éppen elég ideje volt, hogy az életének elmúlt negyven éve alatt elkövetett hibáit számba vegye. A családot ért ’16-os botrány miatt zárkózottabbá, magának valóbbá vált, előtte sokkal barátságosabb volt az emberekkel, bár egyfajta távolságtartás mindig is volt benne, amit embergyűlölő apjától tanult el. Céltudatos, így vagy úgy, de igyekszik elérni, amit akar. A szülei körüli botrányokról nem szívesen beszél, bár nem rest kihasználni a Nardini névből adódó előnyöket, pedig egy időben határozottan bosszantotta, hogy nem saját maga jogán boldogul.
Valóban kiváló színész, s, hogy a tehetségét biztos sikerre váltsa, ahhoz megfelelő fizikai adottságokkal rendelkezik. Napbarnított bőrét olasz, míg kék szemeit osztrák felmenőinek köszönheti. 185 cm magas, karakteres arcú, sportos alkatú, kellemes hangú és egyértelműen ad a megjelenésére.
Kevés barátja van, s bár mondhatná, hogy értük a pokolig elmegy, de az igazság az, hogy ez a pár ember a meglátása szerint soha sem volt annyira a pokol közelében, mint ő maga. Minden esetre kitart mellettük, ha valaki erre kíváncsi.
Empatikus, de nem túl érzelgős. A színpadon kívül is kiválóan hazudik színészkedik. Nincs víziszonya, de a medencéket és a szökőkutakat utálja.


A Nardini von Starhemberg családot kell először megismerni ahhoz, hogy Helmutot képes legyen bárki meg/kiismerni, amely elsőre nem tűnik nehéz feladatnak, tekintve, hogy a Cesare Nardiniről szóló hírekkel időről-időre a mai napig tele a sajtó. Hol a rendezőzseni munkáit méltatják, máskor a rendezései körül keletkezett kisebb-nagyobb szerencsétlen eseményeket dagasztja botránnyá valamelyik sajtópert is vállaló, nemzetközi megjelenésű pletykalap elszánt firkásza.

Hogy miért ennyire érdekes egy olasz színházi rendező, aki egész élete során kizárólag színháztól-színházig utazott, anélkül, hogy bármit is megcsodált volna többek közt Párizs, Bécs, New York, vagy éppen Varsó szépségeiből? Akit a filmipar pusztán egyszer kísértett meg, s abból is Oscar díj lett…? – Egyszerűen azért, mert ugyanolyan szoros kapcsolatban áll a Manhattani zsidó művészvilág legnagyobb alakjaival, ahogy jó néhány Hollywood-i producerrel, rendezővel, illetve az olasz politikai elit lassan szélsőjobbossá radikalizálódó képviselőivel. Kedvenc rendezője nem egy rangos maffiózónak, s egyes híresztelések szerint az apja színészi munkásságáról nem pusztán jó véleménnyel volt Mussolini, hanem közeli ismerőse is volt az öreg a diktátornak. Cesare Nardini mégsem fasiszta, se nem náci, Izrael felé tán egy kissé antiszemita. Az embereket ellenben egyenesen utálja, pusztán mint tárgyak tekint rájuk, melyek szükségesek ahhoz, hogy Thália templomában képes legyen elmesélni a történetét újra és újra és újra és újra…

Tehát Cesare a fentiek jogán, mint afféle polip, teljes befolyását és személyiségét kiterjeszti a családjára (valamint a közeli munkatársaira), s vasmarokkal irányítja őket kénye-kedve szerint, mely elől operaénekes felesége világkörüli turnékba és aktuális szeretői karjaiba menekült, míg kellően szép és fiatal volt, hogy ezt megtegye. Idősebb fia meg sem állt Németországig, s a Nardini nevet elhagyva anyai nagyanyja nevét felvéve dr. Stefan Altenbachként praktizál, elvett egy német pszichológusnőt, Nadine Eberhardtot, két gyerekük született – Angelika és Matthias – és igyekszik távol tartani magukat a Nardini család generálta, időről-időre felcsapó médiafelhajtástól. Helmut önként választott egy New York-i gimnáziumot, ahonnan a Juilliardra felvételizett, s alkalmanként látogat csak haza Milánóba. Maga is megnősült, de a házassága nem érte meg az ötödik évfordulót. Legtovább a legkisebb – a lány – úszta meg apja lelki vegzálását, tekintve, hogy kicsinek, konformistának és jelentéktelennek, szinte láthatatlannak tűnt Cesare szemében… egészen addig, míg fel nem lépett Milánó egyik stand up kocsmájában, s a műfajban meg nem találta a hivatását.


Helmut véletlenül látta meg New Yorkban a napvilágot. Apja szerette volna, ha a bátyjához hasonlóan Milánóban jön a világra, ahogy generációk óta apai ágon mindenki a felmenői között, de a Shubert Színházban való rendezése a Broadway-n tartotta őt és a feleségét. Terhessége utolsó hónapjában Ursula nem kockáztatta meg a repülőutat vissza Olaszországba. Évekig hibáztatta ezért Cesare az asszonyt, aki ráadásul rossz sorrendben mondta meg az orvosnak az újszülött nevét, mely újabb rovátkát adott a bűnlajstomához a férfi szemében.
Helmut már egészen korán a médiafigyelem középpontjába került; a bulvársajtó megneszelte, hogy az apja rendezte filmdráma, az Ezer utakon forgatása alatt majdnem belefulladt az úszómedencébe, s több magát megnevezni nem merő akaró forrás szerint ezt a jelenetet a férfi utólag maga írta bele a forgatókönyvbe, csak hogy a fantasztikus felvétel mindenképpen bent maradjon a filmben. A család ügyvédje ezt határozottan cáfolta, ettől függetlenül Ursula tíz éven át nem engedte a gyerekeket az apja munkahelye közelébe, ami újabb veszekedéseket idézett elő a házaspárnál. (Helmutnak azóta is vissza-visszatérő rémálma, hogy fuldoklik, bár a konkrét eseményre nem emlékszik.)


Az iskolai évei viszonylagos nyugalomban teltek, bár egy-egy apai, vagy anyai látogatást NYC-ben lencsevégre kaptak a lesifotósok az iskola előtt, egy felkapott étteremben, vagy éppen a Central Parkban. Ezek a vizitek rendszerint összefüggtek Cesare munka- és Ursula esélyesen szerelmi ügyeivel, melyek a Nagy Almába szólították a pár valamelyik tagját. Ennek ez volt a rendje, a gyerekek megtanulták kezelni, hogy a szüleik csak bizonyos időközönként kíváncsiak rájuk, bár Ursula minden útjáról képeslapokat küldözgetett, majd a számítógép és az internet elindulásával ezeket e-mailekké transzformálta az idő.
Helmut kapcsolata az apjával ezekben az időkben egész békésnek volt mondható, Cesare színházi ismerőseinek ajánlásai sokat segítettek abban, hogy az amúgy tehetséges fiú elsőre bejusson a Juilliardra, majd munkát kapjon előbb a felkapottabb off-Broadway színházakban, később a nagy színpadokon bizonyítsa tehetségét. Az első konfliktus közte és apja közt egyértelműen az volt, hogy Helmut a diploma kézhez kapása után néhány évvel sem szándékozott visszatérni Milánóba, amelyet Cesare súlyos hálátlanságként könyvelt el. A második, hogy Helmut 29 évesen elvette kolléganőjét, az izraeli származású Maya Gravisht – a kis zsidót –, aki a házasságuk harmadik évében éppen egy Cesaréval való vita következtében elvetélt. A házasságuk innentől szabadeséssel száguldott az intenzív párterápia ellenére a válás felé. Mivel Maya akkoriban egy felkapott tévésorozatban szerepelt, s mivel Helmut neve már csak apja miatt is ismert volt, a sajtó élvezettel cikkezett a házasságuk kimúlásáról.
A két férfi kapcsolata a válás kimondásától számítva alapjaiban roppant meg, hiszen Cesare pusztán ennyit fűzött fia válásához:
– Kész szerencse, hogy volt házassági szerződés.


Éveken át alig álltak szóba egymással, s Helmut mindent megtett, hogy ne kelljen visszaköltöznie az öreg kontinensre. A karrierje töretlenül ívelt felfelé, bár ezt beárnyékolta apja hírneve. Mindegy, hogy a kritikusok méltatták, vagy elmarasztalták egy-egy szerepben, Cesare szelleme ott kísértett az írásaikban, ha nem is konstans módon, de gyakorta felbukkanva – ha rosszul szerepelt, a Nardini névnek tulajdonították egy-egy szerep elnyerését, ha jól, akkor az apjával hozták összefüggésbe. Mert hát kitől is örökölhette volna a tehetséget, na nem a Maestrotól? Kitől tanulhatott volna, ha nem Tőle?!
A rossz kapcsolatukra enyhülést a 2016-ban bekopogtató #metoo kampánya hozta meg. Különös módon nem Cesare volt az érintett, bár néhány egykori asszisztense és színésze előállt a történetével ama lelki terrorról, amelyet Cesare előszeretettel alkalmazott a környezetén. (Ennek annyira nem volt hírértéke, hogy több próbálkozás ellenére sem sikerült botrányt dagasztani belőle.) Még Helmut is idegesen számolgatta össze futó kalandjait és max. másfél évet megélő szerelmi kapcsolatait, visszagondolva, hogy hány nőnek lehet oka őt bemószerolni a nyilvánosság előtt, amiért fékevesztett, elnyomó, ciszheteró férfiként viselkedett velük.
Ugyanakkor Ursulát komolyan utolérte a botrány, mikor egy tizenöt évvel ezelőtti szeretője, egy bizonyos Josh Barwick felfedte, hogy a nő belezsarolta egy szexuális kapcsolatba, melyre ráment az akkori jegyessége, később a szakítás miatt a táncos karrierje. A hűtlenség tényét a nő nem tagadhatta. Cesare kiállt a felesége mellett. Annak ellenére, hogy végig tisztában volt az asszony minden egyes félrelépésével, nem engedhette, hogy a családot ilyen sérelem érje. Helmut ismerve szülei kétes jellemét, el tudta képzelni, hogy igazak a vádak, de a fickóval beszélni már nem volt esélye, hiszen a sajtó és a Nardini család sztárügyvédei ízekre cincálták a szerencsétlent, aki végül öngyilkos lett.
…a büszkeségen nem eshet csorba, de egy haláleset bármikor belefér.


Az esetnek köszönhetően Helmut az ügyvédek és a család sajtósa tanácsára pár hónapot Milánóban töltött, hogy segítsen a Nardinik imidzsét kedvező irányba terelni. A világ és a sajtó felé tökéletes színészi játékkal adta elő a szülei mellett kitartó fiút, míg a színfalak mögött elfojtott indulatok feszültek az ócska és mocskos színdarab valamennyi főszereplőjében. Kivételesen Cesare sem tukmálta szerepekkel; a színház, mint téma megszűnt közöttük erre a rövid időre, és ezzel lényegében az egyetlen közös témájuk elapadt. A botrány félúton járt, mikor a férfi visszatért New Yorkba, ugyancsak a sokat tudó sajtós és ügyvéd tanácsára, nem mintha nehezére esett volna otthagyni Olaszországot. Egész életében az ilyen és ehhez hasonló hírverések között lavírozott. A botrány ugyanúgy kihatott bátyja családjára is, aki kénytelen volt Németországból Svájcba költözni a firkászok zaklatása elől – Helmuttal ellentétben Stefant valóban megviselték a történtek.
Ennek ellenére Helmut nem egy szívtelen ember, éppen csak megtanult érzéketlennek lenni szülei botrányai iránt. Vagy legalábbis az érzéketlenség látszatát mímelni, miközben mindig akad egy random firkász, aki nekiszegezi a kérdést a családja random viselt dolgairól az előre megbeszélt témák helyett. Mindazonáltal szüleivel való kapcsolatára egyáltalán nem jellemző egy Shakespeare-drámába illő heves reláció, sokkal inkább afféle beletörődés és távolmaradás. Talán erre mondják azt, hogy a családját senki nem választhatja meg, ugyanakkor az ember megtanulhat élni a külső- és belső fenevadakkal, ugyanúgy, ahogy egy oroszlánt is be lehet idomítani a cirkuszi mutatványokhoz. Csupán kellő mennyiségű ételt kell adni a dögnek, hogy az ne az idomárt akarja szétmarcangolni.

Helmut a Hotel Bellagioban bérelt lakosztálya ablakából nézi Las Vegas messze terülő, fénypöttyökkel sűrűn tarkított, éjszakai látképét. Már vagy harmadik napja tartózkodik a szállodában és csupán naponta néhány órára hagyta el a szobáját, míg lement ebédelni a hotel egy random éttermébe, vagy tett egy sétát a Stripen. Most nem különösen vonzza Vegas hamis csillogása, a világ építészeti csodáinak megannyi miniatűr mása, melyeket saját híján a nevadai porfészek önnön kuriózumaként ad elő. Persze hibáztatni sem lehet, valamiből meg kell élni a sivatag kellős közepén, s ebben a négylevelű lóhere városa határozottan élenjáró.
A férfinak nincs kedve az emberekhez, sem a náluk is alantasabb sajtósokhoz, bár nem tette közhírré, hogy Los Angelesből nem New Yorkba tér vissza, hanem Las Vegas a célállomása, ráadásul mostanában nem volt számottevő változás az életében, vagy a családja életében, amiért rárepülnének a lesifotósok, bár egy-egy eltévedt parazitával kapásból számol, bárhova is megy.
Nagyjából öt percnyi bámészkodás után kopogást hall az ajtón, s tekintetét lassan vonva el a panorámától a bejárta felé indul, s ahogy a nyílászáró feltárul, megjelenik Trudie mindig mosolygós arca.
– Nyaúúú…! – így a lány és Helmut nyakába borul, majd fogja a bőröndjét a férfit megkerülve beengedi magát a helyiségbe.
– Nyaúúú…? Hmm..! – azzal becsukja az ajtót. – Gresht hol hagytad?
– A hallban, fontos telefonhívást intéz.
– Őcsászári fenségével?
Trudi vállat von és a laptopját leakasztja a válláról, s az asztalra teszi.
– Majdnem. A pasijával… Azt hiszem, de nem tőlem hallottad, vihar készül a paradicsomban. Egyébként üzeni, hogy ki fog nyírni. Apád már kétszer hívta ma – hatásszünet, s jelentőségteljes pillantás. – Nem vette fel neki.
Helmut késztetést érez, hogy felnevessen, de végül megállja.
Gresham-et még az egyetemről ismeri, Trudiet nagyjából 10 éve, mindketten kollégái voltak New Yorkban, színészek, míg nem Gresham egy közlekedési baleset következtében térdtől lefelé elvesztette a jobb lábát 8 évvel ezelőtt, s át nem lényegült színházi ügynökké, s vitte magával asszisztenseként a teltkarcsú, vörös lányt, aki bár tehetséges színész volt, pár jelentéktelen szerepét leszámítva, egyszerűen nem tudott kitörni az off-Broadway színpadairól.
– Dehogy nyír ki, a legjövedelmezőbb ügyfele vagyok.
– Ő nem pont így fogalmazott a taxiban.
– Mert egy valóságtagadó fasz újabban.
Trudie vállat von.
– Dehogyis, ő totál őszinte és egyenes.
– Ha az volna, ki kéne rúgnom… – mondja szárazon, miközben a bárpulthoz járul és tölt magának egy pohár fehérbort, amit a legutolsó kiruccanása során vett.
Nagyjából ekkor hangzik fel a következő kopogás, s Trudie rongyol az ajtó felé, hogy beengedje a mestert. Gresham a sétabotjára támaszkodva lép be a lakosztályba, s haragos tekintete nagyjából mindent elárul Helmutnak a szőke, SS-tiszteket idéző külsejű férfi érzelmi állapotáról.
– Tizenkét órányi repülőút és 3 óra várakozás Friscoban, mert TE képtelen vagy hazavonszolni a segged. Mi a faszt keresel itt? Utálod Vegast! – így Gresh, s letelepszik az egyik bárszékre. – Abból tölts nekem is!
– Kell a változatosság. Nincs kedvem LA-hez… Rájöttem, hogy nem kell az a szerep.
– A pia beszél belőled.
– Dehogyis! Ez az első pohár ma. Gondolkodtam.
– Nem szabad, hagyd rám! De minimum Trudie-ra… MI gondolkodunk… TE szöveget tanulsz és szépen mosolyogsz.
– Ekkora strici ne legyél, de minimum ne ennyire nyíltan… pláne ne előttem. Figyelj! Nem akarok most visszamenni New Yorkba… várj…! – mert nagyon látja, tudja, hogy mi lesz az ügynök következő mondata. S nagyjóból Trudie is ekkor kerül elő a mosdóból. – Milánóba sem megyek vissza, szerezz nekem itt valami munkát, biztos van pár projekt, amibe beférek… bármi. Szinte bármi jó.
Elvégre KFC-éttermet reklámozni csirke jelmezben csak végső esetben akar, ha mód van rá. Bár Milánó alternatívájaként annyira megalázónak az se tűnik.
– Honnan tudod, hogy munkát ajánl neked?
Helmut a mennyezetre tekint, majd fájdalmas sóhajjal a pultra nehezedik.
– Mert téged hívott. Biztosan munkát akar ajánlani és téged meg akar kenni, hogy eladj neki.
– És ez a mentőötleted? Hogy én hazudjak neki…? Helyetted…?!
– Ha találsz gyorsba’ valamit, nem lesz hazugság – szólal meg ekkor Trudie mintegy mellékesen. Eddig a telefonján keresgélt, s pusztán egy pillanatra tekint a két fickó felé.
– Gyorsba’? Tájékoztatásotokul közlöm, hogy nem olyan egyszerű gyorsba’ találni valamit.
– Valóban, egy közönséges ügynöknek nem is, még egy jónak sem, de neked, az Ügynökök Legfőbb Sith Lordjának ez semmiség.
Csend. Grashem a poharáért nyúl és belekortyol, látszik rajta, hogy ha lassan is, de a dicséret meghatotta.
– …én azt hittem, hogy Jedik vagyunk.
Trudie hangja szinte alig hallható, de Helmut bal kezének mutatóujját felemelve csendre inti a lányt.
– A Sithek az erő igazi urai, padavan.
– Ééééértem…
– Ugye-ugye…
Azzal áhítatos csend telepszik rájuk, bár Helmut tudja, hogy ez nem a dicséret hatása, vagyis nem direktben, sokkal inkább az történt, hogy Gresh agytekervényei beindultak…
…és még mindig csend…
…még mindig…
…és már kezd nevetségesen kínos lenni, mikor Gresh telefonja megszólal, s a kijelzőn felvillan a „Caligula” név.
– Ez ő.
– Látom, bár alábecsülöd ezzel a névvel… – azzal felhajtja a bor maradékát. – Bármit ajánl, mondj neki nemet. Elfoglalt vagyok, szerződésem van, nem ugorhatok ki… Trudie, gyere, lemegyünk addig a játékterembe. Sok sikert, Gresh – azzal kisiet a bárpult mögül, felveszi a telefonját a dohányzóasztalról és az ajtó felé indul.
A vörös lecsúszik a bárszékről, s utána igyekszik. Gresham már csak az ajtó csapódására kapja fel a fejét, majd nyom rá a hívást fogadó ikonra.
– Jó reggelt, Mr. Nardini, miben lehetek a segítségére?
…a többi már történelem…