Bármi ami izgalmas, érdekfeszitő. Ami RÓLAD szól, TE vagy.
Amitől az vagy.... aki. Ami jöhet ide (a teljesség igénye nélkül) :

• jellem: Mostanában szemlélődő, inkább visszafogott. De ez ne tévesszen meg senkit. Az alvó nőstényoroszlán ott szunnyad valahol mélyen legbelül. Tűz. És megint csak tűz! Nyugvó vulkán.
  
• személyiség: Szereti a nyugalmat, a szépet. Más dolog, hogy az élet nem mindig habos torta. Az sem szokatlan, hogy épp emiatt vonzza a bajt, és a hülyéket. Könnyen válik célponttá, hiába igyekszik az árnyékban mozogni, hogy senki ne vegye észre.
  
• külső megjelenés: 162 centi magas, 51,5 kiló. Arányaiban formás, hosszú combok, karcsú derék, kissé ívelt csípő, apró mellek. Fekete haj, világos, zöldes-kék szemek, az íriszek körül sötét vonallal. Kecses orr, szép ívű ajkak, kissé hegyes áll.
  
• szeret / nem szeret: Szeret -> mindent ami jó. Nem szeret -> Keith.
  
• család, barátok és egyéb állatfajták: Jelenleg nincs.
  
• az életed fontosabb mozzanatai csokorba szedve: Születés, nevelőotthon, csavargás-sodródás, Papi, Blake, Las Vegas
  
• egyéb említésre méltó szösszenet Tőled... Nekünk: "A pszichológus azt mondta a múltkor, hogy jól haladunk. Vajon, hogy a túróba értette? Hova a fenébe is haladok tulajdonképpen? Egyelőre úgy érzem, mintha valami légüres térben lebegnék. Mintha várnék valamire. Hülye Terminátor! Még hogy a jövő nem végleges! Nincs végzet, csak ha bevégzed, mi!? Hát baszki! És ezen még a Kung-Fu sem segít..."
  

Nem kötelező mindet megadni. Inkább csak támpont, hogy mire is gondoltunk.

A kerítés körülöttem a zárt osztály miliőjét idézi meg. Olybá hat, mintha rab lennék, hiába is sétálok árnyas fák alatt, és hiába is sodorja felém a csatorna vizének illatát a homok szagú szél. Az ég felé törekvő lombok közötti tisztáson játszótérre tűz a nap. Mindig felbukkan bennem a kérdés: Ki az az őrült, aki így tervezi meg az ilyen tereket? A hinta és csúszda mellett sehol egy árnyék, a homokozó parányi kristály szemcséit égetően forróvá hevítik a lángot okádó sugarak. Ezen “diliház őrjöngő lakói” vörösre égve, izzadtan tombolnak a számukra kijelölt területen. Itt ordító fiúcska ellenkezik anyjával, hintázna még, ott egy kislány üvölt, mert valakit teleszórta a szemét homokkal, amott pedig a mérleghintán visonganak önfeledt boldogsággal. Komplett idiotizmus. Elgondolkodva, kívülállóként figyelem a jeleneteket, mintha magam soha nem is akarnék idetartozni ténylegesen. Most sem jószántamból ülök az árnyas padon.
Aktuális védencem óriási mázliban szenved. Rózsaszín babaarcát fátyolos homályba borítja az árnyékvető. A kocsi hűvös, selyem kényelmében, az olykor fülhasogató ricsaj ellenére is, békésen alszik. Fél éves, szöszke hajszálakkal bíró, amúgy méretes kék szemű, lányka. Gazdagék csemetéje.
Igen, most éppen bébiszitterkedem. Persze, nem volt ez mindig így. A homályból a múlt árnyai rebbenek belső mozivásznam felületére, képeket röppentve fel, pihenni vágyó agyam zaklatására.

Hogyan lesz valakiből luxusprosti? Bizonyára sok tisztességes emberben felmerül a kérdés, amikor egy hozzám hasonló lány kerül tekintetük górcsöve elé. A dolog marha egyszerű. Besikerült gyerekként az anyám ott hagyott a kórházban a születésemet követően. Egyszerűen: kipottyantott, majd lelécelt. Mondhatnám, hogy fogalmam nincs kicsoda ő, de ez nem lenne igaz. A neve, születési adatai megvannak, megkereshetném. De! Ha eldobott, minek is? Tini lányként ezerszer körbejártam ezt a dolgot, és mindig ugyanoda lyukadtam ki. Értelme hangyányi. Hamar le is tettem erről, hiszen egészen más gondjaim támadtak.
Alig kezdtem el járni a nővé érés útján, mikor szembesültem a férfi ocsmánysággal. Na jó, ez így nem teljesen igaz. A nevelőotthon New York szívében több volt, mint lepukkant, és a nevelők sem éppen az erkölcseikről híres nők és férfiak. A pasas túl volt már élete delén, bár ki tudja, kinek mennyi ez a kor. A lényeg, hogy inkább hajlott az ötven felé. Sápadt bőr, ritkás haj, savószín szemek, folyton verejtékezett, és rendelkezett némi sörhassal. Meg sörszaggal is. A külsőségektől eltekintve, amúgy bírtuk a fazont, mert jó fej volt. Soha senkit nem köpött be, nem büntetett. Talán ezért sem verte át senki, nem akart vele direktbe kicseszni, ahogy jó néhány másik nevelővel megesett. A tizenharmadikat töltöttem, amikor utánam lépett a lányvécébe. Karon ragadott, maga elé gördített, és hasával a hátamhoz simult. Nyurga, vékony kamaszlány voltam, épp csak megemelték bimbóim a pólóm elejét. Hajam a hátam közepéig leért, frizurám félig elfedte az arcom. Ha akartam, egészen. Combom a hideg mosdónak nyomódott. Balja a derekamat karolta át, jobbjával az állam alá nyúlt, és megemelte, kissé oldalra fordítva a fejem. Tekintetünk összeakadt a tükörben. Éreztem, ahogy nadrágjában megmozdul valami, keményen furakodva fenekem pofái közé. Levegő után kapkodtam, jó adag ijedtséggel.
"Ne félj! Nem bántalak! De ne takard el az arcod! Nézd meg, milyen szép vagy! Nézd!"
Együtt néztük az arcom a tükörben, amíg előre nem hajolt, és a bal fülem alá nem csókolt. Úgy vágott végig rajtam a villám, hogy megroggyant a térdem. Még szerencse, hogy megtartott könnyedén. Balja lejjebb csúszott, és a nadrágomba tévedt…

Na igen… valahogy így kezdődött. Aztán sodort az élet. A középiskolát sem csináltam végig. Amúgy is csak átrugdostak mindenből. Tizenhat évesen kimaradtam. Nem azért, mintha a képességeimmel lett volna baj. Sokkal inkább a magatartásommal. Fékezhetetlen lánnyá változtam, aki gondolkodás nélkül csapott oda, ha kellett. Suli után pedig, mindig megkerestem a magam szórakozását. Igen, így kerültem már tizennyolc évesen Blake látószögébe. Valamelyik osztálytársam hívott el valami bulira, ahol valami bogyó is előkerült. Sodródtam. Narkó, pia, szex.
Hamar kaptam az ajánlatot is, fényűzően élhetek, ha én is akarom. Ki ne akarná, amikor félig nyomorban és koszban tengődtünk? Naná, hogy akartam. Kikupáltak, nevelgettek, tanítgattak. Miami-ba kerültem. Kivel, hogyan? Nem emlékszem. Ott Sinore Alessandro Costelli, alias Papi talált rám, és vitt el Seattle-be. Mellette szoktam rá a szerepjáték-szexre. Vén kéjenc volt, de a képességei már messze nem a régiek voltak. Sokszor megelégedett azzal, ha miniszoknyás apácának öltözködve, fel-alá mászkáltam előtte. Sajnos hamar elérte a vég, egy gutaütés képében. Utcára kerültem, s onnan Blake-hez.

Blake mellett jó volt. Nem kért sokat, csak engedelmességet, és megfelelő teljesítményt. A lányai között legalulról indultam, lassan küzdöttem fel magam. Közben tanultam is, igaz, nem jártam iskolába. De nem is angol nyelvtant, vagy irodalmat tömtem a fejembe. Na jó, részben azt is, de nem kötelezőből. Regényeket olvastam. Megtanultam viselkedni is, és az a némileg erőszakos lány, aki korábban voltam lassan háttérbe szorult.
Szerettem azt a bő másfél évet, amit közvetlenül Blake mellett tölthettem. Szép ruhák, ékszerek, fény és csillogás vett körül. És főleg nyugalom. Egészen addig a pillanatig, amíg látószögem elé nem került Keith…

Felpillantok merengésemből. A kicsi a babakocsiban mozgolódni kezd. Ideje visszaindulni vele, mert hamarosan éhes lesz, és akkor üvölteni fog. Felállok, megragadom a kocsi fogantyúját, és némileg sietős léptekkel vágok keresztül a parkon. Magam sem veszem észre, hogy gondolataim vetítővásznán újabb képek peregnek, és szinte rohanó léptekkel szelem át a távolságot.

Képzeletemben felbukkan az emlék…
Ujjai a karomat ragadják meg, ahogy maga elé penderít, és felpasszíroz a falra. Hasam, mellkasom, combom eleje a falnak nyomódik, ő pedig a hátamhoz. Kezei mohón, durván kutatnak ruhám alatt. Próbálok szembefordulni, valahogy sikerül. Dulakodni kezdünk, én foggal-körömmel. Rúgok is azt hiszem. Látom, ahogy elborul a tekintete, vérben úszik. Talán a kokótól, talán a dühtől, hogy nem hagyom magam. Egy pofontól felreped a szám, vér önti el, kifolyik ajkaim közül. Belemarkol a hajamba, fejemet a falhoz csapja, szédülök, de nem veszítem el az eszméletemet. Feléje rúgok, felhúzott térddel, teljes erőből. Lágy részt érek, fájdalmat okozok. Ő is ezt teszi. Hátammal présel a falnak. Mérhetetlen ütés ér a bordáimnál oldalt, éles kín forrósága lobbantja lángra a testem. Levegő után kapkodok. Félretaszít, elesem. Félúton tapasztom tenyeremet az oldalamra, elkerekedett, döbbent tekintettel meredek lefelé. Ujjaim közül vörös nedvesség festi meg a ruhámat. Mire földre érek, elveszítem az eszméletemet…
...Hófehér mennyezetre irányulnak íriszeim, ahogy felpillantok. A fájdalom hullámokban ragadja el a testem, és olykor vele az eszméletemet is. Napok, hetek folynak össze…
“Épp csak megúszta… köszönje annak a járókelőnek… akar feljelentést tenni?”
Dehogyis akartam! Még csak az kellett volna. Életem kisiklott vonatát épp kifoltozták, új sínpályára állították. Volt időm és lehetőségem arra, hogy átgondoljam az előttem álló időt. Tervet készítettem. Mivel a kórházban nem keresett fel senki a múltamból, hát azt hittem, Blake sem tart igényt rám tovább, elengedett. Keith sem tűnt fel egy pillanatra sem. Először még dédelgettem magamban a gondolatot, hogy Blake talán megbosszul engem, s kinyiffantja az öccsét. Amúgy is csak teher a számára a kölyök, hiszen túlságosan is kezelhetetlen. De aztán rájöttem, egy kurva miatt soha nem folyatná ki vérének a vérét. Én sem tenném a helyében. Sőt, a helyzetet fordítanám drága öcsém ellen. Talán Blake is így tesz, ezzel próbálva meg, kordában tartani a kordában tarthatatlant.
Összeszedtem hát magam, és úgy döntöttem, Vegasba költözök. Nyüzsgő, soha nem alvó város, folytonosan változó lakossággal. Eltűnhetek benne.
Így költöztem át, szinte semmivel Las Vegas ütött-kopott negyedébe, egy garniszálló koszos kis szobájába, mintegy tizennégy hónappal ezelőtt. Az “Olcsó Szívek Szállodája” megfelel az elnevezésének. Olcsó, koszos, jelentéktelen. Szobáit párocskák használják röpke légyottokra. De nekem megfelel, mert viszonylag csendes, és nincs szem előtt…

"Mert a remény hal marad mindig utoljára!"