Nem emlékszem.

Egyetlen egy kósza és elbagatelizált pillanatra meredtem magam elé, majd gyorsan körülnéztem, hogy hol is vagyok. Annyira magával ragadták a figyelmem a szárnyas pegazusokként száguldó gondolataim fáradt elmém mezsgyéjén, hogy teljesen kiszakadtam az idő folyamából. Testem, mint előre megírt program rendesen és szabályosan futó algoritmusai, meghatározott és biztonságos ütemben menetelt a rutin által kijárt utakon. Oda sem kellett figyelni, mégis minden fűszál rendüléséből pontosan tudta, hogy hol is van. A gond ezzel mindössze egyetlen egy volt: ÉN nem tudtam, hogy hol vagyok. Ám mégis, ebben nem ez volt a legrosszabb: hanem az, hogy KI vagyok...?
A reflexek által megszokott kényszerből, mintsem a tényleges inger által kiváltott mozdulatsor ihlette volna, ahogyan a szemeim elé emeltem ellenző gyanánt a kezem. Lépteim monoton, mégis puhán érintették a felhők bodros fürtjeit, ahogyan sétáltam a naplementével szemben. Amikor ráeszméltem, hogy mi történik, oly nyugodt lettem. Nem zavart semmi sem. Nem jutottak eszembe üres frázisok. Csak lustán leengedtem, majd zsebre tettem a szemem elé tett kezem, míg a másikat szabadon engedtem magam mellett és csak néztem. Követtem ráérősen, ahogyan a nap és a sugarai lassan, mégis pontról pontra buknak alá a horizonton, és a fénypászmák prizmái szanaszét törnek egy-egy ponton és repülnek szerteszéjjel. Ígéző a pillanat. Hagyom, hogy belém égjen, míg végül teljesen lemegy a nap. Helyére pedig, vagy még pontosabban, a fénye által elnyomott, végtelen pöttyök óceánja terült el köröskörül. Én pedig, folytattam a sétát tovább.

Nem akartam gondolni semmire sem. Úgy voltam vele, hogy csak lenni szeretnék. Befogadni az összes ingert, amit csak kapni lehet és úgy, ahogyan érkezik. Nem szorítani keretek közé, nem aggatni rá semmiféle cimkét. Nem akartam eltenni a fiókba.

Majd, ahogyan az idő telt és hömpölygött némán, az eszmélet újabb ingerre irányította a figyelmem: hogy már nem sétálok a felhők felett. Suhanok, repülök. Észrevetlenül, csendesen, mint a gondolat maga. Futó mosoly futott át az ajkamon egy kósza pillanatig, hogy eme csillagáradat közepette én sem vagyok más, mint egy eltévedt gondolat. Csakis ezért lehetséges mindez.
Meglehet?
Igen.



És ezen a ponton, amikor a rideg, mégis kegyetlenül őszinte logika rávilágított a tényre, azonnal valósságá is anyagiasult az érzékszervek által felfogott, receptorok által leadott és felfogott ingerek segítségével: ismét eszméletemnél vagyok.
Zsebredugott kézzel baktatok a félhomályos, helyenként kiégett lámpák alatt valahová. Sután felnézek az égre, ahonnan a távoli csillagok fényei hunyorognak vissza rám. Lustán felemelem a bal kezem, majd a mutató és hüvelykujjam egymás mellé állítva, a homlokomtól oldalirányba egy képzeletbeli tisztelgetést vetek egy laza mozdulattal feléjük: látlak ám benneteket zsiványok!
Rájöttem, hogy pontosan hol vagyok, ami bár sokat nem segített semmin sem, de mégis, megadta egy ki nem mondott kérdésemre a választ. Ami által persze újabbakat vetett fel, de mindez abban a pillanatban nem érdekelt. Miért is kellett volna? Miért bonyolítottam volna a túl?
Folytattam a sétám, gondtalanul és egyben mégis céltalanul. Mert nem volt lényeges, hogy hová is tartok. Talán maga az út az?
Talán. Meglehet. Esetleg.
Már egy padon ülök. Enyhén, mégis kényelmesen szétterpesztkedve, karjaim széjjelvetve a támlán. Lelki szemeim előtt, ahogyan "visszapörgetem" a pillanatba ragadva, hogy honnan, hogyan és hová jutottam el, az körülbelül olyan érzés, mint amikor a filmeken felgyorsítva mutatják az idő múlását. Az idő körbejár, a fények pedig váltakozó intenzitással váltakoznak, de sosem alszanak el. Valaki mindig ébren van, mindig tart valahonnan valahová. Pont, mint az élet. Vagy az idő. A létezés?
Elmosolyodom.
Elkacérkodom a gondolattal, hogy elővegyem a mobiltelefonom és csak úgy, a megszokottság hatalmától késztetve, megnézzem az időt. Aminek mégsem lenne semmi, de tényleg semmi értelme. Hiszen, min is változtatna, ha tudnám, hogy akkor éppen mennyi az aktuális, helynek megfelelő idő?
Semmin. És nem is igazán érdekelne. Este van, csillagok, holdfény. És szeretném hozzátenni, hogy csend. De ez nem így van.
Bár a parkban mások is lézengenek, viszonylag csendesebb hangot ütnek meg. Sutyorognak halkan, vagy épp összebújva duruzsolnak, édes semmiségeket ecsetelve az elcsattanó nyálcsere közepette. Nincs ezzel semmi gond, ez az élet rendje, plusz kellően távol is vannak, hogy ne zavarjam az intimitásukat, valamint ők sem a merengésemet.

Ám, ami elgondolkodtatna akkor és ott az az, hogy a város sem alszik. Soha. Hallom, hogy az autók hangját, ahogyan suhannak, csikorogva fékeznek, és ezt követően emberek által kiadott bábeli hangzavar és indulatkezelés levezetése zajlik mindenfelé dudáló eszközök bevonásával (is), vagy épp a szél szárnyán felém suhan egy-egy eltévedt hangfoszlány a házaikban élő, de még nem alvó emberek beszélgetéséből, vitájából, vagy még sorolhatnánk.
Mindez, mégsem zavar.
Ez nem más, mint az élet, pontosabban: a város szívverése. És a hasonlat jogos. Mert amint ez elhalna, a város is kihalna a testtel, mint amiben a szív nem dobog többé.
Ám jelenleg ez a veszély nem fenyeget, semmiféle értelemben.
Nem számolom mennyi idő telik el, csak lehúnyt szemmel élvezem a végtelenbe nyújtott pillanatot, majd valahonnan, valamilyen nyelven egy mondat csapja meg a fülem.
"Isten az égben."
Arcomra egy széles mosoly ül, kinyitom a szemem. Eleget ücsörögtem. Feltöltődtem. Ideje ismét útra kelnem. De még mielőtt megteszem, gondolatban küldök egy pajkos kacsintást annak, akitől elhangzott a mondat.
- Ha te mondod.

Majd éppen úgy, ahogyan érkeztem: észrevétlen, némán és nyomtalanul haladok tovább.

Amy Lynn Cooper írta:

No nem mondom, nem szívesen futnék össze vele egy sötét sikátorban naplemente után... de talán erre nem is lesz szükség.  

Nem-e? Én erre nem vennék mérget, ahogyan mondani szokták a régi öregek..hogy is? Melyik ujjamat harapjam el, mert mindegyik fáj?
Majd meglátjuk még ezt.

Aztán bele is vetem magam minden is, és ne feledd, Te is ígértél itt mindenféle dolgokat, szóval szavad ne feledd, hogy most már lerángattam láncaim.
Ahogyan majd megszokjátok: Mutasd, hogy mit tudsz.

(És köszönöm szépen a háttérmunkálat, köszi-puszi, majd jövök eggyel. Nem felejtem el.)

U.i: A pecsétet csak finoman, azt mondtad ügyes a kezed, ne pocsékolj össze.