Bármi ami izgalmas, érdekfeszitő. Ami RÓLAD szól, TE vagy.
Amitől az vagy.... aki.
<><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><>
Nem tudom milyen a jellemem, másokat kellene megkérdezni. Az biztos, hogy kitartó vagyok és megtanultam felállni a földről, sőt! Felkapaszkodni a szakadék mélyéről. Alapvetően barátságos vagyok az emberekkel, de van bennem egy jó nagy adag bizalmatlanság is, ami a korábbi tévedéseimnek köszönhető. Szeretek másoknak segíteni és kellőképpen lojális vagyok a számomra fontos emberek és dolgok felé.
Nincs facebook profilom és a twitteren sem vagyok jelen, sem az instagramon. Kifejezetten irritál a mindennapi élet megosztása másokkal, a világgal. Viszont szeretek a neten szörfözni, híreket olvasok a nagyvilágból és kutyás-cicás képeket, videóket nézegetek. Utóbbiak kifejezetten nyugtatnak, szóval ha valaki azt látja, hogy belemerültem egy cicás videóba, jobb ha nem szól hozzám addig amíg nem fejezem be, különben leordítom a haját a fejéről. Gyűlölöm az emberi tehetetlenséget és értetlenséget, amikor százszor kell valamit elmagyaráznom és még akkor sem világos. Amikor valaki csak áll a probléma felett és toporog siránkozva ahelyett, hogy tenne valamit. Ezt korábban magamra is mondhattam, de némi fáziskéséssel korrigáltam. Szeretem a testem. Ezt úgy kell érteni, hogy vigyázok rá. Mindig is sportoltam valamit amivel karban tarthatom a kondíciómat, de Clark egy olyan útra terelt közvetve, ami sokkal intenzívebb. Ennek ellenére sem hagytam fel az egészséges étrenddel –  nézőpont kérdése mi az egészséges – nem eszem húst és agyon cukrozott süteményeket sem. Néha egy kis csoki, de semmi több és mindez látszik is rajtam. Szerénytelenség lenne azt állítani, hogy jó formában vagyok, de az az igazság, hogy van miért szeretni a testem. Nekem is van gyengém, csokival nem lehet levenni a lábamról, de egy nagy tál eperrel igen. Bármikor, bármilyen formában. A munkámban szeretem és követem is a pontosságot, precíz vagyok és másoktól is megkövetelem, ám a magánélet már más. Elengedem magam, nincs napi menetrendem, nem kelek mindig ugyanakkor, és nem megyek el futni percre pontosan. Az időbeosztásom meglehetősen kaotikus a munkán kívül és remekül érzem magam így. Nem szeretek takarítani. Csak akkor csinálom meg ha muszáj, és mivel egyedül élek – majdnem – senki nem szól rám. Az igazság az, hogy nem is akarom. Nem tudom mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy újra társas kapcsolatra adjam a fejem, de nem mostanában lesz az biztos. Egyelőre élvezem a függetlenségemet. Majdnem egyedül élek, értsd: van egy kutyám, de ő ugye nem szól, hogy fel kellene mosni. Nem, ő csak rámutat a kiborított vízre, miegymásra és közben mintha vigyorogna. Mazsola egy netes videónak – és Nicknek - köszönheti, hogy hozzám került. Sokfélét láttam, de az az egy kifejezetten megfogott. Pár hetes, ügyetlen és lüke francia buldog kölyköket mutattak benne, ingyen elvihetők felkiáltással. Ingyen, a mai világban!! Mit adnak ingyen? Sosem gondoltam arra, hogy kutyám legyen, de Mazsolát kinéztem magamnak. Nagy döntés volt, hiszen egy kutya nagy felelősséggel jár és sok melóval. Fizikailag és lelkileg is. Nem vagyok fanatikus állatvédő, nem járok tüntetni és önkéntes sem vagyok, de szívbajos sem ha rá kell szólni egy felelőtlen állattartóra, ha olyasmit csinál ami nem fér bele az értékrendembe. Megkérdeztem Nicket mit gondol rólam mint kutyatulajdonosról. Rámondta az áment…bár ő sokkal bővebb lére eresztette a mondandóját. Végül úgy gondoltam, ezt is meg kell tanulni ahhoz, hogy közelebb kerüljek a tökéletességhez. Imádom Mazsolát, immár két éve.
Azt hiszem mégis kiveséztem magam. Érdekes, hogy ha az ember elgondolkodik magán, sok minden eszébe jut amire nem számít.
Családom és egyéb állatfajták. Nos van Mazsola és van a húgom, Deidra. Mondanom sem kell, hogy a kutyám fontosabb. Deidra élete sínen van. Precízen rárakta. Matematikai pontossággal számított ki mindent. Csak akkor van rám szüksége ha fel kell mutatnia egy családtagot a társaságban én pedig asszisztálok neki ehhez. Évente kétszer.
A családomhoz tartozik még Vincent, Nick és Bobby, csak nem tudnak róla és nem is igyekszem elmondani. Ők azok akik az életem jelentősebb eseményeinél jelen voltak. Vincent kanalazott össze amikor összetörtem, Bobby segített hozzá a sikerélményeimhez, Nick pedig a lelkemért és a józan eszemért felelős.
A szüleimet már elvesztettem és a nénikémet is. Özvegy vagyok. Fura ezt mondani, mindig úgy éreztem, hogy özvegy csak egy idős néni lehet, de az élet igazolta, hogy nem. Clark piszok gazdag volt, de a halál nem válogat. Nála nincs protekció. Viszont remek humora van. Clark akkor halt meg amikor én a kórházban próbáltam az ő veréséből felépülni. Frontálisan ütközött egy fával, ezer apró darabra tört a feje, még a fogai alapján sem tudták azonosítani. Kegyetlen és érzéketlen lennék? Nem. Mást sajnáltam és megsirattam volna. Én sem kaptam többet a családjától. Hogy most már piszok gazdag lehetek? Nem vagyok az, hála a házassági szerződésnek amit jóhiszeműen aláírtam. Deidra csuklási rohamot kapott amikor megtudta. Ő biztosan nem követett volna el egy ilyen hibát. De mondjak valamit? Ha utánam dobják Clark vagyonát, akkor sem kellett volna.

Prológus

Többféle embertípus születik a világra. Van olyan aki vadnak születik és az élet teszi szelíddé, vagy épp közömbössé, megalkuvóvá. A vele történtek elfelejtetik vele milyen harcolni, kiállni saját magukért, mert annyi kudarc éri őket, hogy belefáradnak a harcba. Van olyan aki szelídnek születik, mert úgy érzi minden amit a magáénak tudhat, azt félteni kell. A vágyai, a tervei, a családja. Hogy elérje a céljait, mindig kompromisszumot köt, enged, kivár s a végén minden ilyen tettét megbánja. Én egyik típusba sem tartozom. Szelídnek születtem. Kedves, bájos teremtés aki ugyan keményen dolgozott azért, hogy a terveit megvalósítsa, de sosem kockáztatott. Nem tettem fel mindent egyetlen lapra, nem voltak végletek, nem volt fekete vagy fehér csak szürke. Sok szürke. Már kis koromban tudtam mit szeretnék és igyekeztem azt megvalósítani. Jól tanultam, hogy jó iskolába mehessek ahol megtanulhatom mindazt ami majd tovább segít az élet akadályokkal teli útjain, hogy olyan munkám legyen amit szívesen végzek és sokat kereshetek vele. Szerettem a szép ruhákat, a különleges dolgokat, szerettem a középpontban lenni de nem voltam olyan törtető mint a húgom. Volt féltenivalóm. A vágyaim, melyeket szerettem volna elérni, a szüleim akiknek nem akartam csalódást okozni, a haláluk után pedig a húgom akit el kellett tartanom. A sors rengeteg megpróbáltatást mért rám. Van olyan ember aki belerokkan és feladja, van aki mindent letarolva maga előtt véghez viszi. S vagyok én, aki egy ideig alkut kötöttem az élettel és gyötrődtem évekig, hogy másnak jó legyen, miközben az én életem lassan kisiklani látszott. Feladtam a vágyaimat azért, hogy a húgom Deidra befejezhesse az iskolát. Elmentem dolgozni, hogy eltartsam magunkat és később az anyám nővérét, sally nénit, aki Salt Lake Cityben lakott. Eladtuk a szülői házat és hozzá költöztünk. Már ez a váltás is egyfajta törés volt. Bár Phoenix nincs messze Salt Lake Citytől, mégis egy idegen város volt számomra. Nekem aki kevésbé tudott alkalmazkodni. Deidra bezzeg mindig mindent könnyedén vett. Ő volt a vad, aki sosem változik meg, akit nem tör meg az élet, mert mindig volt és lesz mellette egy hülye balek aki segíti. Míg férjhez nem ment addig én voltam ez a balek, segítettem őt a magam kárára, hiszen a húgom és a család mindennél fontosabb volt a számomra. Miután férjhez ment, ez a felelősség hirtelen eltűnt a vállaimról és nem tudtam mit kezdeni magammal. Talán ez az üresség taszított Clark karjaiba. Irigyeltem a húgomat amiért hűvös magabiztossággal választott, és ezzel gondtalan életet biztosított a maga számára. Noha gyanítottam, hogy a boldogságát nem a szerelem okozza, mégis mindig némi irigységgel tekintetem rá. Félreértés ne essék, nem voltam rá féltékeny, nem sajnáltam tőle mindazt amit elért, de szerettem volna én is olyan erős lenni mint amilyen ő volt. Engem azonban megtört az élet, és sokáig azt hittem ez így is marad.
Vincenttel egy olyan időszakomban találkoztam először, ami viszonylag csendes volt. Egy kávéházban dolgoztam, Deidra lagymatag lelkesedéssel tanult, épp csak annyit amennyi feltétlenül szükséges, hogy elvégezze a sulit, Sally néni még nem volt beteg. Vincent egy kis fényt hozott az életembe, egy kis színt a szürke hétköznapokba, mosolyt csalt az arcomra és a felszínen tartott egy ideig. Azt hittem eljött az én időm, a sors kegyes hozzám és alkalmat nyújt arra, hogy végre magammal is foglalkozzak. A néhány napos flörtölés azonban nem fordult komoly kapcsolatba. Komolytalanba sem, ám valami más került előtérbe kettőnk között, olyasmi, amire egyikünk sem számított. Lelkitársak maradtunk, míg Vincent el nem tűnt szó nélkül és ezzel talán egy kicsit ő is hozzájárult ahhoz, hogy Clark később kiélhesse rajtam minden perverzióját.
Mellette megint csak volt féltenivalóm. A házasságom, a jó hírem, a családi biztonság. Utólag erre visszagondolva ez szánalmas és nevetséges gondolat volt, de akkor egészen másképp éreztem. Salt Lake City neves ügyvéd családjának legfiatalabb sarja. Hamis érzetet nyújtott. Mintha nekem is adott volna az élet egy keveset abból a kincsből amit Deidra képes volt pofátlanul marokszám dézsmálni, de míg ő valóban csak kincseket bányászott, az én markomban minden szemétté változott. Clark kedves volt és gondoskodó, úriember, konzervatív, meglehetősen jóképű és piszok gazdag. Egy ideig. Jóképű maradt és piszok gazdag, de a többi tulajdonsága szertefoszlott amint megérezte, hogy a házasságunk biztos talapzaton áll. Először csak egy-egy pofon csattant el, aztán jött a lelki terror és zsarolás. Egy ideig tűrtem, mert volt féltenivalóm, aztán amikor Sally néni meghalt és már nem volt akihez meneküljek, akit megvédjek, aki még az életem része volt, elhagytam Clarkot. Persze mindez nem volt ilyen egyszerű. Kellett hozzá egy törött kar, néhány monokli, több hetes szervezés, hogy ne fogjon gyanút, miközben a látszólagos beletörődésem mögött szenvedtem. Ám nem ez volt az a helyzet ami megváltoztatott, ami szelíd és megalkuvó emberből, vad harcossá tett. Noha a szökésemmel sokat kockáztattam és mindent egy lapra tettem fel, ahhoz, hogy erős legyek és felálljak a földről, az kellett, hogy teljesen összetörjek.
Ma már úgy gondolom, hogy Vincent felbukkanása nem volt véletlen. Egy jel volt, belépő egy új életbe. Rajtam állt, hogy elfogadom-e és felhasználom, vagy kidobom a kukába. Míg nem ismertem fel, esélyes volt a kidobás. Abban a Las Vegas-i bárban ahova bemenekültem a rám találó Clark elől, Vincenttel találtam magam szembe. Az első reakcióm még engem is meglepett, főleg abban a helyzetben amiben voltam. A régi sérelem fellobbant, a Clark iránti gyűlöletemet pedig rajta töltöttem ki. Az is egy jel volt, hogy a csattanós pofont nem adta vissza. Persze Vincent olyan volt aki átlát minden helyzetet és a rengeteg hibája ellenére is pontosan tudja ha valamit rosszul csinált. Vagy éppenséggel vaj volt a fején és úgy érezte megérdemelte. Sosem tudtam meg, hogy miért ment el annak idején, a mai napig nem tudom, pedig a kapcsolatunk akár vérrel szentelt barátságnak is mondható, de vannak dolgok, melyekben még mindig nem bízik meg bennem. Az is lehet, hogy csak védeni akar. Ahogy aznap este is amikor Clark megjelent Vegasban, majd nem sokkal a Vincenttel való találkozásom után, szétvert állkapoccsal feküdtem a motel padlóján. Ha jó kedvem van és nem a történteken búslakodom, van bennem annyi szarkazmus, hogy a fejéhez vágjam amiért nem jött előbb. De persze ezt is meg tudja magyarázni.
Szokták mondani, hogy ami nem öl meg az megerősít. Nos, engem Clark erősített meg. Az amit velem tett, végleg betette a kaput, két kézzel nyúltam Vincent belépőjéért és elhatároztam, hogy soha többé nem gyűr le az élet. Soha, egyetlen férfi sem fog megütni. A szelíd és megalkuvó kislányt sutba vágtam. Elhatároztam, hogy önző leszek és csak magamra gondolok. Akkor is magamra gondoltam, amikor felépülve, tettre készen figyelmeztettem Vincentet, hogy valaki szemétnek nézi és átvágja a palánkon. A Vegas-i bár egy kincsesbánya volt, de akkor csak én láttam annak. Noha Vincent profitál a legtöbbet belőle, bőven akad nekem is gesztenye amit kikaparhatok és ugyan nincs papírom arról amit az egyetemen tanultam, a tudást senki nem veheti el, Nicknek és Bobbynak hála, pedig már semmi mást sem. Bobby egy tagbaszakadt afroamerikai, visszavonult ketrecharcos. Egy edzőtermet irányít, ahol leendő bajnokok tanulnak, szabadidejében pedig grátisz, a bántalmazott nők szövetségének segít be. Megtanítja a nőknek hogyan védjék meg magukat. Na igen, ahhoz, hogy eljussak hozzá, be kellett vallanom magamnak, hogy bántalmazott nő vagyok. Sokan azt hiszik ez könnyű. Pedig nem. Nick a megmondhatója.
Nick pszichológus. Ő volt az aki a lelkemet rakta össze. Nehezen vettem rá magam arra, hogy egy idegennek megnyíljak, épp elég volt Vincentnek elmesélni azt ami velem történt. Van amit még ő sem tud, de nem is kell tudnia…. Bobby azonban kerek perec közölte velem, hogy amíg a lelkem darabokban van, a testemet sem tudom megerősíteni. Elmentem hát – kétszer fordultam vissza az ajtóból és mondtam le a megbeszélt időpontot – és megkértem, hogy segítsen. Ő vezetett rá arra, hogy mindaz a fejlődés amit a gyógyulásomért teszek, nem gyengeség hanem erő és bátorság. Az, hogy tenni akarok azért, hogy többé senki ne törjön össze, egy olyan harc amit magamnak kell megvívnom, de nem egyedül. Én pedig megtettem. Nehéz volt, küzdelmes és gyakran úgy éreztem nem fog menni, de végül felülkerekedtem önmagamon és most itt állok erősen és megtörhetetlenül. Már nem érzek irigységet a húgom iránt…már azt érzem, hogy ő lehetne irigy rám.

my song