Mindig vidám, élvezi az életet, de közben céltudatos, komoly, és megfelelő tudási háttérrel viseltet a hozzá fordulók felé. A munkáját komolyan veszi. Hivatásnak. Eltökélt... Legmélyebb szándéka szerint segíti az embereket, támogat nagy tragédiák, elvesztések, megélt jelen- és múltbéli traumák feldolgozásában és leküzdésében, és célja felszínre hozni mindazt ami az emberben elpusztíthatatlan.
Utolsó leheletéig hisz benne. Mert előtte egy igenis meggyőző példa áll. (Tényleg??   ) Ő maga. És egy sötét titok a múltba temetve.

◆ egyebek:

 -  Kisportolt, soha nem hagyja ki a heti edzéseket, de elsődleges célja nem az hogy fitt legyen, hanem hogy kordában tartsa az őt zaklató rémképeket.
- Bal szeme oldalán sarló alakú sebhely virít, mindenki úgy tudja hogy egy gyerekkori elesés során elszenvedett szögvas okozta baleset nyoma.
- Jobb felkarján egy fa tetoválást visel, talán fenyő, vagy éger, de mindenkinek azt mondja a családját szimbolizálja. A gyökereket... Hogy tudja honnan indult, hol tart most, és hová kell eljutnia. A valóság viszont ennél sokkal részletesebb.
- Van egy hófehér macskája, Madame Pompadour, az egyetlen társa az utóbbi időben.
-  Szabadidejében Dosztojevszkij-t olvas, zongorázik, alig fél éve tanult meg. Szereti a forró teát és a komolyzenét.
- Családja nincs, legalábbis nem tartja velük a kapcsolatot, a barátainak száma minimális. A megnyerő stílusa ellenére zárkózott.
- Külső megjelenését tekintve a laza, mégis egy bizonyos szintig hivatalos ruházatot részesíti előnyben. A lakása.. a szekrényei, katonás pontosságot mutatnak, holott nem ez a tényleges ok. Feltett szándéka az irányítása alatt tartani mindent. Az életét.. a történéseket, de legfőképp a gondolatait.

- szeret: *a bicikliutat a munkahelyére
            *a hajnali futást a parkban, néma csendben
            * a kávézásokat Cordeliával
            * a macskáját, aki akármennyire is szemtelen, a csillagokat is lehozza neki
            * az életet. Úgy amblock!

- nemszeret: * A múltat
                 * a rémálmokat
                 * a múlt árulásait
                 * az elkövetett hibákat
                 * azt hogy nem tudja mikor lesz vége

-  Eredeti nevén... : Martin Adams

...♫

Leszakadt testrészek terítik be mindenfelé a teret… Füst szaga terjeng, és érzem a hátam mögött, láng heve éget. Elhajlott fémalkatrészek nyögnek… nem tudom hol vagyok, és csak túl lassan tisztul a kép.... A forró fojtogató homályt lassan átveszi valami más. A sötétség. Túúúl sötét van, és csak az eldurranó vezetékek hangja töri meg a mellette beállt csendet... Fogalmam sincs hol vagyok.. Az előbb még... Az előbb..  – lassan felemelem a fejem, de őrülten nehéz. Mintha ezernyi szikra pattogna benne.. Őrült nagy a nyomás! Szinte szét akarja repeszteni a koponyám, mégis küzdök vele. És ahogy végre lassan érezni kezdem a kezeimet, feltolom magam hogy körbenézzek.

A korábbi büfékocsi képe, még hangosan tamtamol a fejemben. Egy emlék.. ahogy egy kedves lányra mosolygok, és ahogy ő letéve a kávét visszamosolyog rám. Itt dolgozik. Ezt biztosan érzem, ahogy azt meg tudom, hogy neki fogalma sincs semmiről. Nem tudja hogy most engedtek ki. A börtönből. Hogy az a másfél év, amire egyesek azt mondják semmiség egy csekélyen őrzött fegyintézetben, semmihez sem hasonlítható.
De mégis itt az újrakezdés... Új élet.. új lehetőségek. Így szólt a terv. És ekkor jött az a robbanás…

Az idő megszűnt létezni és nem tudom mikor ülök már ott, a fűben. Csak szorítom a fejemre a kezeimet, egyszerűen szét akar robbanni.. És még mindig visszhangzik az az iszonyatos érzés...  
Testek fekszenek mindenfele.. És túúúl néma az a csönd! Ahogy sikerül végre rávennem magam és körülnézek, csak a lángok nyaldosó fényei merednek fenyegetőn az égre.
Eltart egy darabig amíg felfogom a történteket. Baleset… azt hiszem balesetet szenvedtünk.
De megöl a néma csönd...

- Hé… - sikerül egész halkan kipréselni, egyetlen hang, de reszelősen mar – Hé… van erre valaki…? – próbálom újra, de a korom pokolian kaparja a torkomat. – Hé…! Valaki! – kap egyre több erőt a hang – Túlélte valaki? – kell nyelnem nagyot, ahogy az erő csak cseppenként tölti meg az ereimet – Valaki..! Van itt valaki!?? HÉ! - sikerül már feltornáznom végre.. magamat.. csak lassan, a sötét néma éjszakában. De nem válaszol senki. Egyedül vagyok... Teljesen egyedül. Csak szétszakadt testrészek fekszenek körülöttem…


Csatak vizesen ébredek. A tüdőm úgy kaptat minden egyes csepp levegő után, mintha úgy érezném megfulladok. Megint azt álmodtam.. újra.. mint már nagyon régen! – valahogy automatikusan tapogatom meg az arcomon azt a sebhelyet, és próbálok nem pánikba esni. Biztonságban vagy.. nincs semmi baj. Már elmúlt… rég elmúlt.. minden… - ismétlem fejben, és igen, már képes vagyok elhinni.
Már igen...

A reggeli zuhany után, a szokásos edzés a soros. Nem túl sok, csak néhány fekvőtámasz, a megfelelő erőnlét érdekében, a többségét általában estére tartogatom. Minden pénteken. Akkor szabadulok meg az egésztől.. Az egész.. felesleges feszültségtől...


Már évek teltek el, mégis még mindig előjönnek a képek. A fejemben… Vagy épp az álmaimban. A darabokra szakadt emberek… az anya hasából kiszakadt csecsemő képe… a kisgyerekek összeroncsolódott teteme… Velem vannak minden nap. Ahogy az is hogy hogy.. civakodtak ott a vonat ebédlőjében…
Megrázom a fejem, nem akarok erre gondolni...

- Fejezd BE…! Jól tudod, hogy nem vezet ez sehova! Nincs értelme emészteni magad!
Igen, ezt tudom. Már tisztában vagyok vele. Mégis pokolian nehéz..

A múlton nem változtathatsz. Ezt az egyet megtanultam. Sokszor kívánom még most is, hogy bárcsak ezt már akkor tudtam volna. Régen... Akkortájt, amikor kikiáltottak valamiféle zseninek. Akkor, amikor újonc mérnökként, bekapcsolódva a tudományos munkába más szakemberekkel együtt dolgoztunk bizonyos fejlesztéseken. Alkatrészek. Elektromos.. alkatrészek. Fékszelepek… komputeres vezérlések… ember nélküli szállítóeszközök tervezése, mind a jövő zenéjeként kecsegtető utat mutatott az ismeretlenbe. Lelkes voltam! Piszkosul, és egy cseppet sem érdekeltek a részletek. Azt hittem bármit megtehetek, és ez akkor így is volt. Egy Isten voltam! Egy az emberiség történetét megváltoztató Isten!
Aztán mégis győztek más érdekek. A pénz.. Az ami megmérgez előbb-utóbb mindent, és jól tudtam hogy nem mentek le egyes kísérletek, a kiszámíthatatlan tényezőkkel szemben támasztott visszacsatolások, verziók.. bizonyos hatásokra és eshetőségekre, mégis túl mesések voltak azok az ajánlatok. Persze végül egész más miatt vittek be. Sikkasztás... ahogy a bíró kimondta, én pedig tudtam, hogy ha be is visznek, ha letöltöm a kiszabott időmet, mikor kijövök akkor is gazdag leszek. Mi az a másfél év!?
De aztán az egész teljesen más irányt vett.
Hazafele, Oregonba.... Akkor történt a baleset.

Egyedül én éltem túl. Senki más nem volt aki kibírta az ütközést, mert ütközés volt, nem robbant fel semmi. A fékszelepek... Egyszerűen nem bírták a terhelést. AZOK… a fékszelepek…

Onnantól fogva minden megváltozott. Más ember lettem. Egy roncs... egy emberi gyötrelem.. Azt mondják a bűntudat sokmindenre képes. Csendes gyilkos. De kitartó, és néha még ma is megküzdök vele. Öngyilkossági kísérletek.. pszichiátriai gyógykezelések... egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért.. pont.. ÉN! Miért én vagyok az aki túlélte ezt az egészet.
Hibáztattam Istent... Hibáztattam bárkit aki a közelembe jött, de legfőképpen önmagamat, és sokáig.. sokáig képtelen voltam hogy egyáltalán a tükörbe nézzek.
És akkor ott... valami... benn a hideg fehér falak között változtatta meg az életemet.

Ma azt mondanám értelmet adott. Az életemnek...Vezekelni fogok!
És az elhatározás.. támaszul a velem dolgozó emberekre, valahogy önmagával hozta az azt követő döntéseket.
Segíteni fogok az embereken... Orvos leszek! Pszichológus leszek...

Zseni voltam, akárcsak régen, ami másnak évekbe telt, én hónapok alatt a fejembe véstem, vizsgák.. külső munkák… disszertációk… és alig telt két évbe, mire már ott álltam a papírokkal a kezemben, készen hogy végre tényleg megkezdjem azt az új életet. Új nevet vettem fel. Nick.. Lane. Mert az olyan tisztának hat. Bűntelenek... Olyan egyszerűen, mint ahogy akkor és ott a lelkemet éreztem. Hogy az álmok? Idővel leküzdöttem őket. Saját magamat képeztem. Ésszel, erővel, edzésekkel.. és eddig remekül teljesítettem. Új élet, új esély, teljesen új emberek. A régi az egy teljesen másvalaki volt... Nem.. én. Az csak egy forrófejű gyerek. Mégis még mindig voltak am(k)ik néha visszaköszöntek. Az álmok. Azok a régi álmok…
És az én lelkemen száradó áldozatok megrovó tekintete…