Háttér: ... ♫


- Jeff…? Jeff Goldfinger?? – kérdezi vissza az a kételkedő hang, ami még mindig nem hisz a fülének.

A vele szemben álló csak egyszerűen biccent, nem tudni miért nem beszél. A másik mégis tökéletesen érti a történetet, ő most SZTÁR LESZ! Erre a néhány percre, ezért nem teketóriázik tovább, azonnal magyarázni kezd.
Élesen, és bele a kamerába.

- Mindig is csendes fickó volt.. Sose gondoltuk volna hogy ilyen megtörténhet. Az az asztala.. – fordul meg, és mutogat az azóta tisztára söpört bútordarabra a háta mögött – Nem volt mása csak valami gaz. Folyton azt pátyolgatta, becézgette mint valami nyulat! – érik meg a fintor az arcán – De mindig csendes volt… - tér vissza az előzetes jellemzésre, amikor a háttérből egy igencsak csinoska, hosszúcombú kis szőke lép a képbe, látványosan megigazítva magán a miniszoknyát. Most ő az újabb hírnév.

- Az a fickó.. én mindig mondtam hogy nemnormális! – nyávogó hangja van, a fülnek sértően magas a mondat vége. – Akárhányszor csak elmentem mellette még csak felém se nézett! Én azt mondtam bu.. – kap észbe – meleg. – helyesbít. – De hogy foglyul tartott volna valakit évekig.. – az az elhűltnek tűnő tekintet, szinte látszik hogy színésznőnek született, helyette egy bankban ügyintéző.


- És.. soha nem tűnt fel semmi?? – kérdezi a mikrofon mögül most először az a női zönge, aki végre beleszól az egészbe, és máris egy harmadik előtt a lehetőség hogy híres legyen..  Mégis megilletődik elsőre.

Ekkor vándorol a mikrofon tovább.


- Goldfinger apja német volt! Legalábbis valahogy így olvastam a személyiben.. – kezd bele a harmadik, a következő típus, a „tudálékos” aki minden tudás mestere. – Katona! Ez biztos. – fogalmazza meg – De a rossznyelvek azt is suttogják hogy kíméletlen ember. – mindenki bólogatni kezd, talán mindenki jólértesült pletykaszinten. – De itt nem volt baj vele. A hitelelbírálásokat rendesen végezte. – int újra az asztal fele, de az az asztal már üresen áll. És nem valószínű hogy újra ugyanaz lesz a vendége. – Tökéletes munkatárs volt. Pontos.. és precíz. Kedves volt az emberekkel, soha nem gondolta volna senki.. – és újabb megjátszott szűkölő fejrázás az esti hírekbe, mert miért NE! Lássa a többség, hogy akik itt dolgoznak mind érzelmes emberek.

- Talán gyerekkorában erőszak áldozata lett… - és az újabb fiktív megítélések. Vagy találgatások. Egyremegy. Ha a kamera előkerül, mindenki híres akar lenni.

De legalábbis az a 15 perc hírnév kincset ér...

"..több dolgok vannak földön és égen horatio mintsem bölcselmetek álmodni képes..."


Nyílik és csukódik az aligmagas rozsdás vaskapu a háza előtt. Ezt is meg kéne már csinálni... De a dolog csak alig néhány pillanatig veti fel a kétséget, máris tovább tart az út a bejárat fele egy hatalmas csokor virággal a kezében.
Fordul a kulcs, a zár enged. És be is lép, azt az alig három lépcsőfokot még odakinn megtéve, ami a külső teraszt szegélyezi.

- Megjötteeem..! - kiálltja be, a szája vigyorba húzódik, de a ház néma és csendes.

- Mama! Merre vagy? - hallgatózik körbe, de alig messze az időben már érkezik is a visszajelzés.

"Már megint HOLVOLTÁL! Tudod hogy ma itthon kellett volna lenned... Tudod hogy együtt kellett volna néznünk az Imák és szerelmek utolsó epizódját, megmondtam hogy a munka után azonnal gyere.. HAZA! Hogy együtt legyünk!"

A fickó megtorpan, de még mindig nem kúszott le a szájáról az az alapesetben oda nem illő vigyor. Csak néz fel, az előtte álló emeletre futó hosszú lépcsőre, és az azon vesztegelve álló hidrogénszőke nő képe... Csakis azután vált esendőbe.

- Tudom.. - vált bűntudatos képre - nagyon sajnálom, de a főnököm..

"Nem érdekel a főnököd!" - vág bele a másik hang -"Itt kellett volna lenned!"

- Tuudom mama, de hidd el! Muszáj dolgoznom! Ahhoz hogy enni tudjunk, muszáj... néha olyan dolgokat is megtennem amihez szemernyi kedvem sincs. Nagyon jól tudod ezt... - egy percig sem fedőn ecsetel - De NÉZD! Hoztam neked kárpótlásul virágot! A kedvenced! - és nyújtja át a napraforgók tömkelegét tartalmazó csokrot, ugyanazzal a boldognak tetsző vigyorgó fejjel.

"Itt kellett volna lenned.." - és a hang eltűnik.

----


Megint arról álmodott. Megint és újra. És csatak vizesen ébredve nagyon is jól tudta, mi az egyetlen megoldás.
Már caplat is lefele. A lépcsőn. A nyomában gyúlnak a fények. A pinceajtó lépcsője a talpai alatt halkan nyikordul meg. Nagyon jól tudja, hogy tudja hogy ittvan. Ő. Tudja hogy megint eljött az ideje. Kulcs csörög a kézben, a baloldali szögről akasztotta le, és máris elfordul az a zár.

A következő ajtón bejutva már nem kell felvernie. Tudja hogy csak rá vár. Csak ŐRÁ! Senki másra. Mert ez a dolga... Ha épp valami rosszul sül el, ő majd lenyugtatja. És borul is fényárba az egész szoba.

- Itt az idő. - csak ennyit mond, a lány még gyűrött, a szemein ott az éjszaka pora. Az arcáért kap. Az álláért.. Megszorítja, nem telik kedve benne, de jól tudja csak az első néhány percig lesz így. Majd a fájdalom kitisztítja.

- Eredj! - löki el. Nem kell hogy tovább buzdítsa, nagyon jól tudja. Ha csak egy kicsit is nem engedelmeskedik, elveszi tőle azt a férget. Azt az egyetlen játékszert, amit csak jódolgában engedett megtartania. Hálás lehet. Piszkosul hálás érte!

Bilincsek csörrenek, visszaverik a gyenge fényt a tökéletesre fényezett kések. És ő elégedett. Az első ütésig.. az első vágásig.. ahogy megjelennek az első könnyek, és magába szívja minden leheletét. Tudja.. nagyon is jól tudja hogy csak a kis mocsok miatt hallgat. De ő jobban szereti ha érzi.. ha hallja, ahogy törik a csont, ahogy visít a fájdalom, ha szakad a memória. És nem tetszik neki ez a visszafogott életmód...

Elkapja az állát. Megint. Közel hajol.. a szemébe néz. Élesen, a lány szemöldökén vér csurog végig. Nem érdekli az undora, csakis a szemei kellenek neki. Tudnia kell hogy ő az aki uralja.. NEKI!.. kell tudnia... És ő nem szereti ha ez nem nyilvánvaló.

- Megengedtem neked hogy a kölyök ittmaradjon, veled. De azt nem engedtem meg hogy megváltoztasd a szabályokat! Ha marad.. üvöltesz! Ha nem hallom a hangodat... soha nem látod viszont...
Érzi ahogy a forró hús a kezeiben megremeg. Szinte érzi ahogy átjárja a fájdalom.. A belső.. fájdalom.. És talán ezt még sokkal jobban élvezi.. Elcsattan a következő pofon, és a nő nyögése felizgatja. Már érzi.. Már tudja... a tökéletesség útja most is bekebelezi. Újabb ütés.. Most már ököllel.. egy újabb felzaklató nyögés feszélyezi, és tetszik neki ahogy kicsordul a vér. A következő ütés már a gyomrot célozza. Nagyon jól tudja.. tisztában van vele, hol az ahol a legjobban fáj. Hol az ahol nem szakad a lép, nem szakad a máj, de garantált a sikítás.
A nő megadja magát. De csak a sokadik ütésre. Elnyomott.. tompa... nyögések, nyöszörgő rémálmok keveréke. És csak ekkor indul meg a fickó keze.. A fájdalomtól lüktető bőr, megadva adja magát a kéznek. Az anyag.. szakad. A bugyi ott végzi valahol a vértől csöpögő bokáinak ütközve, és már pattan is ki az a gomb.
Az azt követő nyögések hangja már egészen másképpen hat. Az élvező.. visszataszító förtelem bűze és az erőtlen, megadó gyötrelem. Egészen a végéig hajtja. Egészen kimerülésig. És talán újra.. És megint.. Míg a vérében fel nem oldódik végleg, a követelő rémálom súlya.

Ahogy az a hófehér.. színtiszta nagypárna közeledik, ahhoz a nyugalomban fekvő néma testhez. Alszik... Tökéletesen biztos benne. És ő reszketve közelíti meg azt a szőke hajzuhatagot.

----


- Héj, Jeff! - hangzik a szomszédból és csak másodpercekkel később kapja oda a fejét, némileg elidőzve. Az a kibaszott kertkapu már megint kurvára nyikorog!

- Hm? - torpan meg, de nem mert komolyan érdekli, csak a kölcsönös jóviszony az érdeke.
- Sajnálom... Az anyád.. tényleg. Jó asszony volt. - a fickó fél lábbal egy létrán ácsorog, a hátán ott a permetezőtartály.

- Az. - feleli nyíltan, egy percig sem ellenkezne. - Kösz, Galaghem.. - int a szomszédnak, aztán ez a nap is ugyanolyan mint a többi. Folytatja az útját befele.




utózene: ... ♫


Spoiler: FORDÍTOTT IDŐREND.
4;3;2;1