Nincs idő meghalni.
Tikk-takk-tikk-takk.
Édesanyám kemény asszony volt. A maximumot taposta ki a környezetéből. Soha nem fogadta el, ha valami csak megközelítette a tökéletest. De szeretett. Mindig. Csak sosem feltétel nélkül. Nem akart olyan lányt, akit az orránál fogva vezethetnek, aki apróságokért sír, aki fél mások szemébe nézni. Ő nem nevel gyenge gyereket. Ezt sosem győzte eléggé kihangsúlyozni.
Ez milyen hatással volt a hétköznapjaidra?
Nézzük csak. Szorongtam. Sokszor. Indokolatlanul. De ezt sosem látta senki. Mindig vigyáztam arra, hogy még csak kimerültnek se lássanak az emberek. Sokat mosolyogtam, sokat viccelődtem, de nem annyit, hogy ne vegyenek komolyan. Aztán pedig sokat sírtam és ostoroztam magamat, ha valami nem úgy sikerült ahogyan elvárták volna tőlem.
Szerettél volna megfelelni az elvárásoknak?
Igen. Természetesen. Minden gyerek arra vágyik, hogy büszkék legyenek rá. Én igyekeztem mindent megtenni ezért... azt hittem csak akkor fognak szeretni a szüleim, ha kifogástalan vagyok.
Édesapád milyen szerepet játszott közben az életedben?
Édesapám üzletember. Egy videojáték gyártó cég cégnél van igen magas beosztásban. Ő a közvetítő a megrendelők és a tervezők között. Rengeteget utazott. Csak ritkán járt haza. Ő mindig biztosított végtelen szeretetéről mielőtt elutazott. Csak ezt sosem tudta tettekkel kimutatni. Ő egy végtelenül okos ember volt. Csak az érzelmekkel nem boldogult túl ügyesen.
Szerinted édesanyád büszke volt rád valaha? Érezted azt valaha, hogy sikerült megfelelned neki?
Egyszer. Amikor közöltem vele, hogy nem irányíthatja tovább az életemet. De nem tudhatom biztosan. Sosem mondta. Csak attól a perctől láttam egy furcsa csillogást a szemében.
Mikor veszítetted el őket?
2 évvel ezelőtt. Autóbalesetben hunytak el. Elaludt egy kamionsofőr. Még a kocsiban meghaltak. De akkoriban már külön éltem. Így a hétköznapjaimon nem sokat változtatott a hiányuk.
Most viszont mennem kell. Jön egy betegem fél óra múlva.
Ezzel megfutottuk a kötelező köröket ugye?
Igen. Találkozunk egy fél év múlva. Előtte jelentkezz kérlek telefonon majd.
Rendben, köszönöm.
Zora!..
Lehetsz néha törékeny... senki sincs vasból.
Köszönöm, de engem nem így tanítottak.

Dohányzok. Mármint csak ritkán. Főleg amikor úgy érzem, hogy ki kellene borulnom, de nem lehet, nem megy, így egyszerűen elkezdem magamat belülről széttépni. Az egyetlen függőségem.
Turisták lepik el az utcát. Felrakom a napszemüvegemet és elindulok a rendelőm felé. A közeli korházban dolgozom pszichiáterként néhány napot egy héten. A többi nap a magánrendelőmben fogadom az embereket. Diszkrétebb. Azt az emberek jobban kedvelik. Azt hiszem én is.
Megigazítom a ruhám szoknyarészét. Kedvelem a nőies ruhákat. Szerintem, ha az ember olyan városban él, ahol egész évben lehet szép ruhákat hordani, akkor meg is kell tenni.

Mindig a test és a lélek egyensúlyát kerestem. Főleg másokban... mármint másoknak. Valakitől egyszer azt hallottam, hogy a legszomorúbb emberek próbálják a legtöbb örömöt hozni mások életébe, mert tudják, hogy milyen a reménytelenség és próbálnak ettől megóvni mindenkit. Talán ebben találtam meg életem legnagyobb igazságát. De nem nevezném magamat boldogtalannak. Sosem voltam az. De valahogy mégis azt érzem, hogy az elmúlt években csak csendesen tűrtem, hogy áthúzzanak a fejem fölött a dübörgő, tajtékzó hullámok és várom, hogy valaki kihúzzon a fojtogató bizonytalanságból, vagy csak szépen lassan eltemessen a világ és elsüllyedhessek a csendes mélységbe.
Kiskorom óta tudom, hogy az átlagnál jóval érettebb az érzelmi intelligenciám. Empatikus személyiség vagyok, de nem annyira, hogy betemessenek más problémái. Szeretem boncolgatni a miérteket... ösvényt keresni a legmélyebb rengetegben az emberi agyban. Ha pedig megtalálom a kiváltó okot... akkor el tud indulni a beteg is a gyógyulás felé.
A saját romlottságomat is ismerem. Mindazzal szemben amit a világ felé mutatok törékeny vagyok... és folyamat őröl a bizonytalanság. Az anyám nevelési elvei alapján sosem hallottam azt a szüleimtől, hogy büszkék lennének rám. Véleménye szerint a dicsérettől elbízzák magukat az emberek és hajlamosak a lustulásra. Így azonban folyamatosan keresem a világban a megerősítést, hogy jó az, amit csinálok. Igénylem az emberi kapcsolatokat, hogy fontosnak érezzem magamat. Ez pedig az egyik legnagyobb gyengeség, mert függést is jelent. Talán ezért nem volt soha tartós párkapcsolatom. Sosem ismertem volna el, de sosem éreztem azt, hogy elég lennék. Valószínüleg ezért alakult ki nálam egyfajta viselkedészavar, amit próbálok folyamatosan elnyomni. Nimfomániás vagyok. Ez egy soha nem szűnő szexuális igény, az eredete nem kimutatható, lehet agyi túlműködés is, megváltozott vérkeringés, az érzelmi kötődések teljes hiánya vagy egyszerű kompenzáció. A munkáim miatt azonban erről senki sem tud. A magánéletemet pedig igyekszem négy fal között tartani.
Talán ez az a része az életemnek, ami miatt gyógytornásznak is tanultam. Próbáltam a test mozgásait is máshogyan értelmezni. Ez több-kevesebb sikerrel ment. A gyógyítás volt az, amitől én is jobban kezdtem érezni magamat. Másokon segítek, hogy a saját lelkemen segítsek. Nem vagyok piros köpenyes hős.