Alapjában véve békés egyéniség.. Milyen is lehetne egy pap!? De a reverenda mögött sötét titkok rejtőznek. Talán egy sötét lélek, aki még kitart, de egyre fogytán a türelem az eltelt évek alatt.
Cölibátus.. Na igen, a hivatás megköveteli a visszafogott ösztönöket. De amikor nem járnak körbe kíváncsi, figyelő szemek, a halkan nyikorduló ajtók sok mindent elrejtenek. A misebor? Van.. hogy megfogyatkozik kissé a készlet, ilyenkor van.. hogy szegény papunk kissé nyomottan ébred, mégsem óhajt vagy áll szándékában felhagyni vele. Talán magával ragadta a Pokol ördöge!?? Dehooogy... A mi papunk sosem volt egy jótét lélek, a hosszú évek alatt mégis mindenkit remekül megtévesztett és a háttérben rendre folytatta a kisded, mégis sokszor alattomos bűnöket.
Lesz e valaki bátor.. vagy csak a reverenda mögé látó csekély veszteg, aki lehúzza a rolót és végül végleg keresztbetesz!??
Vagy a cél az eszköz. Az eszközre meg nyugodt szívvel vet keresztet, elvégre nem kis pénzek forognak terítéken.
A tét.. jelenleg egy egész örökség kérdése!

Külső:
Semmi kirívó vagy ami egyedi lenne, hacsak nem számoljuk az olykor kelletlenül
viselt gallért, illetve a papi reverendát az események idején.
Mise.. keresztelő.. esküvő.. satöbbi...
A satöbbi elég tág fogalom, de most legyen elég ennyi.

Megint itt ültem. Itt a parókia hátsó kis szegletében, ebben a lyukban.. amit egyesek irodának neveznek és bámultam ott szemben, azt a falon lógó képet, aminek már csak a gondolatától is kiver a víz. Szűűűz Mária... Meg még mit nem!
Talán már akkor se volt szűz amikor született. - sóhajtottam nagyot a gondolatra, ahogy egyre csak hintázva a székemen hátravetett fejjel vetítettem át a gondolataimat egy egészen más "szűzre".
Mmmmm... még mindig összefut a számban a nyál, ha a szomszéd kis.. városkákban veszem sorra a kiküldetéseket.

Gyóntatópapnak van hogy kiküldenek. Hol ide.. hol oda... nekem édesmindegy csak jóóó messze legyen innen, és kedvemre hódolhassak a szememre való fehérnépnek.
Vagy pont egészen másvalamire való lenne az…
Kellemes gondolatok szállták meg a fejemet, ma először volt hogy végre mosoly virradt a képemen, mire a nehéz faajtó mögül óvatos kopogás törte meg a csendet.

- Atyám... Kezdenünk kéne. A hívek megjelentek. - hangzott befelé az a vékonyka hang, a ministránsfiú túlbuzgó lehelete, és én visszaemelve a fejem, jól tudtam, hogy vége a jó életnek. Keresztelő.. Azt hiszem arra kellett menjek. Vagy esküvő? Tudja a jóóó ég! – sóhajtottam nagyot, rövid vigyorral megtűzve és ha már lúd, legyen kövér, ahogy valami jó is ebben a napban, az oldalsó kisszekrény üvegajtaját kitárva gyorsban megvizsgáltam a misebor nem e erjedt meg.
Hát hogy is lenne szívem a sokkk.. csúszómászó közé savanyú "vért" vinni?

Amint kiléptem az ajtón, a reverenda megigazgatással felvettem a bűbájos mosoly szerepemet.
Nem tévedtem. Keresztelő! Ami azt jelenti, hogy utána se nagy lakoma, se különböző sütemények, de most mégse tudtam letörni emiatt. Az este át kell menjek... Sandy Valleybe, az ottani árvaház kiskölykei keresztelkednek, és nem mondom hogy nem jött be az egyik ottani nővér..
Agnes? Igen, azt hiszem Agnes lesz a neve. - mosolyodtam el az előttem álló négy reményteli szemre, akik biztos voltak benne, hogy csak mert végigöntöm a kiskölykön a vizet, ezzel már biztosították is neki a jó életet. Hát nem! De szívesen a képükbe vágtam volna hogy térjenek már észre! A kölyök felnő.. nagy lesz és majd le se szarja őket, amíg ők itt.. most reményteli boldog könnyeket ejtenek, a jövő semmi újat nem tartogat! Szar világban élünk! Itt már bárki bármit megtehet, és meg is teszi.. ha csak egy pillanatig is van rá lehetősége, és ez a világ ííígy tökéletes!

Még gyorsan ledaráltam az "In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti.." gengszterszlenget, és már engedtem is a híveket, menjenek Isten hírével. Vigyék magukkal az ámítást! A hitet, hogy majd minden rendben lesz, üljenek csak összetett kezekkel, várva a sült galambot, amíg mások mindent bekebeleznek. A jó hívő birkaként követ... már rég megtanultam ezt az egyet, és nem is haboztam ezt kedvemre fordítani.

Emlékszem még arra a napra... amikor épp belefulladtam az unalomba, kinn ücsörögtem a gyóntatószéken, senkinek se fia se borja.. hát kedvemre fütyörésztem és vontattam végig az orromat azon a szálon.. azon a hívogató szálon ott benn, amit tudtam még órák választanak el tőlem. Ekkor esett be az a szőke lány...
Nem láttam sokat, de a hangja mint az Éééden! Emlékszem, a püspökök nem hiába adtak olykor... egy-egy telefonszámot vagy nevet közkézen, aki szemfüles, bárhogyan is takargatták olykor mindent kileshetett, de ez a láány.. ez a lány nem hivatásos volt a szentem. Még ma is csorog a nyálam... és azt hiszem.. egyszer.. egyszer majd ha az apám végre kileheli a lelket.. és az örökség végre a kezemben... az tutibiztos hogy felgyújtom ezt a ruhát.. ha nem az egész kócerájt, bevágódom az új Mercedesbe és megkeresem azt a lányt. Ha nem is feleségül veszem, mert neeeem.. nem vagyok én olyan hülye, de egy Miatyánkot az száz, hogy istenúgyse de simán megérne!

Kissé elkalandoztam fejben, amikor megint a ministránskölyök hangja villant a fülembe.
A templom már üres volt, sehol egy fia lélek, ez a kis suhanc meg csak áll és szólongat, ahogy én a semmibe nézek, és ekkor rántott csak vissza a keserű valómba.

- Igen, Jacob? - kérdeztem vissza kiürítve a vérrel telt tekintetem, mire a válasz hogy telefonon keresnek. Méghozzá az anyám keres. Na remek! - volt az első gondolatom, de aztán fel is ütötte a fejét a hiedelem, talán az apám halt végre hősi halált! Talán nem is álom amin az imént járattam a fejem, talán maga a valóság! Máris üdvözült vigyor rántott a képemre, csak azzal a különbséggel, hogy ez most őszintén festett, és ha most véletlenül szárnyaim nőnek, akkor sem érhettem volna be gyorsabban az irodának hívott vesztőhelyre.

- Anya!?? - kaptam fel a telefont lélekszakadva, próbálva letörölni a lelkesedett hangomat és amint az ajtó hangosan csapódva mögöttem rázta meg az oldalsó falat az én öt körmöm izgalommal teljes mart a kopott íróasztal évek óta recsegő szélébe. - Hogy vagytok? Apa jól van? – hangzott el az az utolsó hang amire még a szívem is várakozásteljesen egy ütemet elvétett, de aztán a túloldalról süvítő nyugodt hangvételt nem az a válasz hagyta el amit én már vagy húszonkét éve reméltem.

Idegesített. Már megint.. idegesített! Sokszor felmerült bennem hogy egyszer majd én csapom már agyon az öreget, de mindig győzött a józan ész. A börtönben.. hiába a vagyon, mégis mihez kezdenék? Eddig hiányolnom kellett a nőket, de ott... hát ott meg épp hogy túúúl sok is lenne a nem kívánt együttlét!  
Neeeeeeem.. nem-nem-nem-nem-nem, az nem történhet meg! - szorítottam össze a szemeimet ahogy még a hideg is kirázott a képre és anyám szavaival találva magam szembe, ahogy visongat miért is nem válaszolok, muszáj voltam újra felvenni a "minden a legnagyobb rendben van" ütemet.

- Hát peeersze anya. Minden tökéletes. Igen, a püspök is jól van. Üdvözli apát és kíván neki nagyooon hosszú életet. - Hogy rohadna meg! - tettem hozzá fejben, de nem hagyhattam hogy az anyám bármit is megsejtsen, még a végén változna a végrendelet! Már csak az kéne hogy feleslegesen dobtam ki az eltelt nehéz éveket, és itt maradjak szegényen mint a lepratelep egere! MUSZÁJ!! …hogy jóóó fiú legyek, és ha már valahogy kibírtam a papneveldét és az elmúlt úgy 20 évet, nem most fogom magam alatt végleg elrágni a fát. - Vigyázz magadra anya! És vigyázz nagyon apára is! - tettem hozzá mégis, csak kiegészítve fejben, és miután a kagylót a helyére tettem, csak azután engedtem meg magamnak az őszinte beszédet.

- Ja! Vigyázz rá. Mondjuk itathatnál vele egy kis sósavat! - fintorogtam a szemben fekvő tükörre, és realizálva hogy ennek az egész... őrületnek még ma sem lesz vége, fogtam magam és szinte letéptem a reverendát.
Akkor irány vissza az elmegyógyintézet!