Már jó ideje támasztom a fekete Chevrolet Camaro elejére engedve a hátsóm és csak nézem a bejárat fölött díszelkedő zafírkék feliratot, mely ha nem is ordibál, de erősen utal arra, hogy vajon mi is folyhat odabenn.
Lehajtom a fejem, ahogyan a jobb kezem ujjaival megdörzsölgetem a szemeim és azon morfondírozom, hogy vajon mi a fenét keresek is keresek én itt és most. Tény, egy ideje már gondolkodtam rajta, hogy szeretnék valamit. Bár, sosem volt semmi igazi konkrét, vagy "vágy", hogy mit is vagy éppen melyik testrészre. Ám, ahogyan időről időre, mindig elmúlt.
Az utóbbi napokban ez a késztetés azonban ismét fellángolt bennem, hogy szeretném és talán még konkrétnak is mondható.
~Lehet, hogy most is elmúlik...csak, besétálok, max felteszek 1-2 kérdést és már itt sem vagyok. Nyugalom, nem lesz gond. Jah, így lesz a legjobb.
Veszem az egyik mély sóhajt a másik után és szedegetem össze a morál megerősítő gondolatokból a "bátorságom", hogy most vajon tényleg meg akarom-e tenni. Mert igazából jó lenne, meg "adná" is, csak, néha más az, amikor fejben fantáziálsz valamiről, hogy jó lenne és más, amikor már ott van az orrod előtt és letérdel. Szinte. A gondolat.
Csak megcsóválom a fejem és újabb mély levegő és kifúj. Egy futó pillanatra összehúzom a szemem, miközben beletúrok a hajamba, végül "győz" a motivációs löket:
~ Ez az, szedd össze magad és menj be: kérdezd meg. Higgy magadban, te hitvány szar!
Milyen szép dolog is az önkritika, bár tény az is, hogy leginkább csak magamtól viselem el. Vagy esetleg mástól is, ha olyan a kedvem. Bár ezt nem tudom, ilyen még nem fordult elő. Ám ez nem zárja ki azt, hogy létezik, csak még éppen nem történt rá példa. Ám, ha hiszünk a nagy számok törvényében, bármi megeshet. Majdnem bármi.
Miközben végigfutnak bennem a lehetőségek és az inger, hogy valami marha nagy szarságra adom a fejemet, már el is érem az ajtót.
Habozás nélkül nyitom/tárom ki, attól függően, hogy a zsanérok merre engedik. Kivéve persze, ha valami isteni csoda folytán fotocellás és megnyílik előttem, mint a Szezám, mert akkor maximum csak bambaságomra hivatkozhatnék, ahogyan "megpróbálnám" kinyitni...a levegőt.
Amint belépek, belép az arcomba a látvány és máris erősen elgondolkodom rajta, hogy meglehet, hogy ez a cím és hely, amit kaptam egy "kedves" ismerősömtől, mint tipp, hogy "Ide gyere, nagyon tuti, nagyon megéri.", nos, nem pontosan ez lebegett a szemeim előtt.
- Hello, van itt valaki?
Titkon és mélyen reménykedem benne, hogy nincs. Hátha, épp mosdóban van, vagy máshol, mással, akárhol. És akkor bűntudat nélkül hátrálhatok ki, hogy én ugyan végre egyszer tényleg rászántam magam, de ha nem volt ott, akkor nem volt. Én mindent megtettem. Rajtam ugyan nem múlt, de ha a Sors így akarta, én ugyan nem ellenkezem és erőltetem. Miért is tenném.
És bár berzenkedik bennem a gondolat, hogy inkább azonnal hátraarc és a környékről is elfelé, de azért adok pár másodpercet - magamnak(?) - hogy hátha előkerül bárki is. Addig körbe futtatom a tekintetem, hogy mi és merre helyezkedik el.
~ Mondjuk, azok a domborművek még nekem is tetszenek...
Ismerem el magamban, hogy bár nem vallom és érzem magam a művészet, vagyis ezen ágazat magas és szakavatott ismerőjének, de azért van szemem és ami tetszik, az tetszik. Legyen az bármilyen fura, elvont, vagy csak szimplán egyszerűen nagyszerű.

Még nagyban bambulok, de ha kívülálló kérdezné meg, nyilván azt feleltem volna, hogy nem, ilyen biztosan nem történt meg: helyette csak a szemeim legeltettem a hely "varázsán", ami megül mindenhol. De ott szépen.
Igazából tényleg elgondolkodom rajta, hogy nem is igazán van szükségem egy tetkóra. Tekintve, hogy jelenleg a testem "szűz" ezen a téren, tényleg egy darabbal sem rendelkezem, bár az is igaz, hogy mint sok mindent, ezt sem késő elkezdeni. Ki tudja, akár még a végén és azonnal át is eshetem a ló túloldalára és szanaszét varratom magam?
~Az mondjuk eléggé durva lenne...még a végén azt hinnék beléptem a Yakuza köreibe, vagy ők csatlakoztak hozzám? Neeem, azt azért nem. Annyira nem...
Bár az is szó, ami igaz, még ha csak a fejemben is, de valóban egészen elfogadhatónak tartom azt a "képet", ami az utóbbi napok maradványából, pontosabban egy álom kapcsán maradt meg.
Habár, sokszor én magam ugyan nem látnám, de... az tény, hogy ha a drámai hatásra akarnék rámenni, főleg hatásvadász belépővel, ahogyan levetném majd a felsőm és "megvillantanám", akkor az nem lenne rossz. Egészen tetszik a gondolat és enyhén biccentek is párat a fejemmel elégedettségemben.
Ezen merengésemből és képzelgésemből egy hang rándít vissza: legalábbis szeretném ezt gondolni, de ha nagyon utánagondolnék mindennek, akkor persze rájöhetnék, hogy ez nem igaz. Mert az, ami visszaránt és a fejemben lévő tekintetem mágnesként egy, teljesen váratlanul akár egy miniatűr, fekete oroszlánnak ható élőlény felé vonzza, az inkább lenne nevezhető egyfajta "hatodik érzéknek", mintsem valós hanghatás befogadásának az érzékeim által.
Habár, ebbe nem gondolok bele, így el sem jut a tudatomig.
Nem az általa keltett hang az oka. Tekintve, hogy nem adott ki hangot, mert mint a higany, úgy mozog. Épp annyira hangtalan, mint amennyire "képlékenyen" mozgékony és mintha egyenesen engem tűzött volna ki célpontjául.
Felvonom a szemöldököm, ahogyan teljesen felé fordulok, ő meg, mint akit zsinóron rángatnának, odaszambázik hozzám. Mindeközben egy árva mukkot sem szól, meg sem nyikkan. Körüljár, komótosan, mint valami dáma és néz fölfelé, mintha várna valamit vagy mondani akarna.
A gond csak az, hogy marhára nem értek macskául (sem). Szóóóval, ez így szívás. Neki.
Már azon gondolkodom, hogy leguggolok és jól összeborzolom a fejét, és ereszkednék is lefelé, amikor egy kellemes, lágyabb női hang ránt vissza ismét a valóságba a hipnotikus bambaságomból, ami ismét megszállt, most épp a fekete démon irányába.
- Mi?! Jaaaaah, mármint ez a pamacs, itt? - utalok "finoman" a még mindig körülöttem kóricáló, de hozzám véletlenül sem dörgölődző jószágra. Csak köröz és néz rám nagy szemekkel, mint valami fogykos. Legalábbis az én szememben annak tűnik.
- Nem, igazából fel sem merült bennem, hogy bántani akarna, habár most, hogy így mondod...most amúgy így mit akar? Azt akarja, hogy adjak neki enni? Remélem nem, mert az neki eléggé szívás lenne, tekintve, hogy semmi ilyesmi nincs nálam.
Sóhajtom és préselem ki az ajkaim között nyíló résen át a levegőt lassan, majd valahogy elszakítva a tekintetem a nőt veszem szemügyre.
Szó, ami szó, egészen kellemes látványt nyújt a szememnek, még ha elsődlegesen nem is ilyen céllal érkeztem ide, de azért megfordul a fejemben, hogy nem lenne ellenemre. Van benne valami, főleg, ha az arcát és a szemeit nézem, ami megfogó, de tény, összességében is csinos alkotás az Élettől.
- Öhm, a kérdés nagyon jó, és alapesetben mondhatni, hogy vendég. Postáskodni nem szoktam, behajtani pedig...nos, ilyenek néha előfordulnak, bár csak a nagyobb halakhoz megyek ki személyesen. Jelenleg pedig nem ilyen céllal érkeztem, bár ha úgy van, akkor akár lehetek az is.
Válaszolom egy félmosollyal a szám szélén, ahogyan a fehér ingemen előbb a bal, majd a jobb kezemen oldom ki a gombot és engedem szabadjára, hogy kényelmesen hulljon és terüljön szét rajtam. Pár másodperc hatásszünettel később pedig az ingem elején is kintebb engedek pár gombot a rejtekéből.
Ám bár meglehet, hogy lehet olyan felhangja is ennek a mozdulatoknak, ami azt sugallhatná, hogy ez felhívás keringőre, egy dolog azonban mégis, mondhatni eloszlatja ezt a gondolatot, vagy legalábbis erősen hátraveti: a tekintetem. Abban egyáltalán nincs nyoma jelenleg vágyakozásnak. Akkor sem, ha így lenne, de ha végigmér, akkor látható, hogy nem mentem át erekciós tinédzserbe, aki először lát egy csinos nőt.
- Szóval, amiért jöttem volna, talán, esetleg egy tetoválás miatt, csak még..hmm, nem vagyok benne biztos, hogy valóban szeretném.
Mármint, néha fel-felmerül bennem a gondolat, hogy jó lenne, de mindig feledésbe merült.
Jelenleg pedig épp megint előjött. Ezért is vagyok itt.
Bököm ki végül a valót, mert nem látom értelmét annak, hogy mellébeszéljek. Semmi okom rá, félelem sem vezérel. Az őszinteség sokszor olyan ajtókat is megnyít, amiket más esetben nem lehet elérni. Függetlenül attól, hogy per pill semmi ilyen terv nincs a fejemben, de ha mégis adódik bármi, akkor nyilván igyekszem figyelni mindenre, amiből ha nem is most, de később azért hasznot tudnék húzni valami módon. Akár így, akár úgy.
-Ohh, és mielőtt el nem felejtem, valamint nagyon bunkó se legyek: Dexter vagyok.
*Hadarom el kicsit talán gyorsabban is mint kellene, mert valamiért teljesen kiment a fejemből, hogy bemutatkozzam, pedig Glória megtette ezt. Nem mondom, hogy röstellem, mert jobb későn, mint soha: de megtettem. Szóval oda se neki. Tudok én ám, ha akarom.

Fogalmam sincs róla, hogy a szavaim, amelyeket a macska felé, pontosabban inkább a macska jellemzőjére utalva tettem kiváltott-e bárminemű hatást, hacsak nem tesz Gloria látványos megmozdulást, akár gesztus, akár mimika terén, akkor nyilván fogalmam sincs róla. No, nem mintha nagyon figyelembe vettem volna akár, de ilyen téren is úgy érzem magam, legalábbis itt és most, hogy boldogok a lelki szegények, akik nem tudnak semmiről, mert... pusztán nem tudnak. Amit pedig nem tudunk, az nem fáj. Többnyire. Néha.
Egyetlen és kósza pillanatra való igaz, ami igaz: átsuhan a gondolataim között, hogy lehajolok és valahol deréktájon elkapva istenesen megdögönyözöm. Mármint a macskát.
Ám ez a gondolat is, mint a legtöbb, ahogyan jött, úgy is szállt tova. Szóval maradt az, hogy csak nézzük egymást a macskával, fenntartásokkal tele egymás irányába. Talán mondhatni azt is és valóban meg is állná a helyét, hogy tisztes távolságból, semlegesen vizeket evezve vagyunk egymás mellett. Nem kedvelem, de ellenvetésem sincs a létezésére nézve. Ahogyan elnézem, kb. ezt gondolhatja ő is. Talán.
Tekintve, hogy azon kívül, hogy somfordál, nagy dolgokat egyáltalán nem tesz.
- Ohh, értem. Jelenleg én azt mondanám, hogy semleges vizeket evezünk. Amíg ő nem akar irányomba tenni valamit - tőled pedig eleve nem feltételeztem ezt - akkor szerintem remekül el tudunk lenni egymás mellett.
Jegyzem meg tárgyilagosan, csevegő modorral és hangsúllyal. Elvégre, tényleg önként jöttem ide, nem volt célja azon kívül, hogy érdeklődjem egy tetoválásról és ha még rá is sikerülne magam venni valami elvetemült gondolat végett, ha megoldható, akkor esetleg meg is csináltatni. Persze, azt nyilván nem teszem hozzá, hogy titokban reménykedem abban, hogy akitől kaptam a tippet a hölgyre és a helyre vonatkozóan, egyáltalán nem tévedett a hozzáértéssel és a kézügyességével kapcsolatosan. Ellenkező esetben előbb a súgó, majd, ha nagyon nem lennék elégedett a a kapott eredménnyel, akkor nyilván a hölgy, a macska és az egész kócerájt el fogja érni az enyészet, a tűz vagy bárminemű csapás eredménye.
De, azért nem szokás egyből ezzel nyitni egy beszélgetést, illetve eléggé kedvesnek is tűnik. Mármint a hölgy. A macsek...az még feldolgozás alatt, hogy hová is kerül, egyelőre nincs tiltólistán.
Ellenben, ahogyan ezeket végig gondolom és befejezem a viccelődésemet a státuszomra vonatkozóan, nehéz lenne nem észrevennem azt a riadalmat, amit a sokkal inkább poénnak, mintsem valósnak szánt kijelentésem okoz.
~ Fél?! Hmm, nem hiszem, hogy tőlem, de úgy tűnik, hogy valami van a háttérben. Ez még érdekes lehet.
Ezt azért egyelőre elteszem gondolatban, mert még bármikor is jól jöhet és közben elégedetten nyugtázom a szavait. Meg nem nyugtattak éppen, de azt értékelem, hogy pártatlanul foglal állást, pedig gondolom, hogy ő abból él, ha többet varrhat. Szóval így nézve egészen szimpatikussá válik a szememben egy hosszabb pillanatra és már be is vések egy pirospontot gondolatban egy olyan füzetbe, ami nem létezik.
- Hmm, szóval a minta. Igazából ez csak egy...gondolat? Azt hiszem, többnyire.
A teljes hátszélességre gondoltam egy kitárt szárnyú hollót, ami lefedi a hátam. Valamint a szárnyainak a vége mindkét oldalt éppen, vagy valamivel túl is haladna a vállaimon. Szájában pedig tarthatna mondjuk egy kibontott pergament, amire az lenne latinul:
"A halál érted is eljött, ha ezt látod!"
Mit gondolsz, meg tudnád csinálni?
Kérdezem halkan, már-már csendesen, de végig a tekintetét keresve és fürkészve, ahogyan válaszol. Közben lassan, mintha csak egy borostyánba ragadó légy lassú vergődése lenne, balra biccentem a nyakam és jól hallhatóan roppan egyet. Valami.
Elkap a nevetés, ahogyan a nevem ejti ki és hozzá az okfejtést. Csupán pár pillanatig hezitálok a válasszal.
- Ha azt mondom, hogy mindkettő és igazad lenne...?
Hagyom lógni a levegőben a kérdést, nem tervezem megkönnyíteni a válaszadást. Ám, ahogyan az összes eddiginél, most is figyelem majd a tekintetét, ahogyan majd a választ keresi magában. És amíg így tesz, megismétlem a nyakropogtatást, csak most a másik oldalra.

Egyetlen hosszú, futó, egyben mégis kósza pillanatra felvonom a szemöldököm jól látható meglepődöttségemben, amikor Gloria finoman rám parancsol, hogy ne ropogtassam a nyakamat.
~Hmm.
Arcom rezzenéstelen, de ettől még a kobakomban erősen kergetik egymást a gondolatok, főleg, ahogyan  látom rajta, hogy ezen kijelentése nem dühből, vagy haragból fakadt a hangsúlyból kiérezve, hanem sokkal inkább valamiféle zavart(?) láttam felfedezni a mosolya mögött. Újabb megerősítés, még ha nem is vonható össze egyenes vonallal a már fentebb eltett, de látható megnyilvánulást nem tett riadalomra. Nem tudnám biztosra mondani, hogy kapcsolat van a kettő között, de az bizonyos, vagy valami van. Mindkét esetben.
Pedig, ha jól belegondolok a nyak ropogtatása majdnem hasonló, mintha kitörném/csavarnám valakinek a nyakát. Csak kevésbé életveszélyes. Mármint számomra. Kivéve persze annak, aki a kezeim közé kerül néha, ha épp úgy hozza a kedvem.
Ám, ha ezt a gondolatot mégis továbbviszem, hogy a nyakam ropogtatásáról valamiért a a csontok törése, esetleg hovatovább a nyaktörés jut(hat)na eszébe, valamint a riadalom a behajtó szóra...meglehet, hogy van valami kapcsolata ilyen helyzettel valami módon?
Érdekes.
Egy rövidke pillanatra megrázom a fejem, még a tekintetem is lesütöm.
- Elnézést és bocsánatot kérek érte.
Felelem csendesen, már akár úgy is tűnhet, hogy megilletődve, de ez egyáltalán nem így van. Ez inkább csak amiatt hathat úgy, mert mélyreszántóan elgondolkodtam.
Egy szemöldökugráltatással fogadom a kijelölt helyemet, miközben egy mosollyal jutalmazom, hogy a tinire van szükség jelenleg. Elfogadom ezt, hiszen valóban nem szeretném, ha remegne a keze. Sem most, sem akkor, ha épp varrni szeretne.
Kellemesen belesüppedem a kanapéba, mintha pont a kényelmemnek megfelelően lett volna el és odakészítve. Jó ideig csendesen merengek benne, miközben azon gondolkodom el, hogy vajon biztos tudni akarja-e ez a kedves és aranyos lány, hogy mi is volt a kiváltó gondolatom. Vajon tényleg?
-Biztos vagy benne, hogy tudni szeretnéd ezt a részét? Mármint, szükséges ahhoz, hogy elkészítsd?
Kérdezem, bár ezt félig-meddig szánom költői kérdésnek is, mintsem valósnak, bár meghagyom egy rövidke ideig a lehetőséget a válaszadásra.
Majd keresztbevetem a lábam, továbbra is a fotel kényelmébe engedve el a súlyomat karjaim pedig széttárva engedem le a karfa 2 oldalára.
- Volt egy álmom.
Tudom, ez eléggé mindennapos. Mindenkinek vannak néha álmai. De ez bennem eléggé mélyen megmaradt. Annyira, hogy behálózta az egész életemet.
Veszek egy rettenetesen mély sóhajt, tekintem pedig mint egy jégtörő csákányt szegezem előre. Így, ha eddig még fel is lehetett fedezni benne bármiféle érzelmet, most teljesen és kizárólagosan azt az érzést kelheti belenézve, hogy üres. Semmi sincs benne, csak a végtelen üresség.
- Találkoztam gyerekként álmodva ezt az álmot a felnőttkori önmagammal. Elmondta, hogy mi a sorsom, vagyis, egy lehetséges változatát. Én pedig...elhittem. Sőt, már talán tetszett is valahol, hogy megtegyem azokat a dolgokat, hogy elkerüljem azt, amik rám várhatnak.
Elmondta, hogy igenis lehetséges, hogy akár egész Las Vegas korlátlan ura legyek, uralhassam a drog, pillangók és maffia ügyleteket, mindent is, amiben pénz van. Csak legyek kiszámíthatatlan, őrült zseni. Legyek a Jolly Joker, ami mindig a megfelelő ingujjban leledzik, annyi eltéréssel, hogy a saját magam ingujjában lenni lenne a legjobb.
És akkor senki és semmi sem állíthat meg.
Ennek pedig első lépései, hogy könyörtelenül és szemrebbenés nélkül öljek és vegyek el mindent, amit csak akarok és megkívánok. Bármit és bárkit, bárhol és bármikor. Válogatás nélkül.
Megelőlegezek egy kisebb agyvérzést, sikítófrászt és sokkot a szavaim hallatán, de úgy vagyok vele, ha már lúd, akkor igenis tömjük meg rendesen. Szóval folytatom még.
- És nyilván egy álom csak álom, mindig elfelejtük ébredéskor. Kivéve...ha mégis arra eszmélsz, hogy amit álmodban láttál, mintha a jövőt láttad volna és pontról pontra megvalósulna, vajon mit tennél...?
Egyetlen egy kósza mozdulatot sem teszek, mintha egy beszélő jégcsap lennék kellemes csomagolásban. Szavaim is fokozatosan engednek el mindenféle emberi érzést és érzelmet. Nyilván, ezt a "színpadias" hatást elég sokat gyakoroltam magányos óráimban, de nem csak most, hanem bármely esetben, amikor eddig használtam, mindig megérte és megtérült a befektetett idő, amit ráfordítottam. Úgy vélem, ez most sem lesz másképpen. Ha pedig mégis, akkor az meg fog lepni és nevetésben fogok kitörni.
- Ohh és hogy jön ide a holló? Sehogy. Azt csak gondoltam, hogy milyen menő lenne. És ha már így kérded, akkor szerintem a fényes jobb lenne és a vérpettyek sem rossz gondolat, bár azt sem túlzásokkal, csak épp az "íze" kedvéért, ha érted, hogy hogyan értem.
Fejezem be a kis monológom, akár itt maradt még ülve a helyén ez a kedves hölgy, akár nem. Ha nem, akkor nyilván csak a falaknak regéltem el ezen gondolatokat.
Ha pedig maradt, akkor, amikor ezt befejezem, "mintha" csak egy álomból révednék elő, kicsit megrázom a fejem és máris egy széles, de nagyon is kedves mosollyal jutalmazom meg, mintha az imént épp csak a csinos külsejét dícsértem volna meg és nem valami teljesen másról szónokoltam volna.

Azt hiszem, kezdett felsejleni bennem a gondolat, vagyis inkább egy ösztön szinten megjelenő sejtelem, hogy miért is ajánlotta nekem az, aki, ezt a helyet és ezt a nőt.
Van benne "valami", amitől...vajon mi is lenne rá a jó megfogalmazás: egyszerre fenséges és mégis annyira esendő.
Lelki szemeimmel 'szinte látom a kedélyének a hullámzását, mint egyfajta érzelmi hullámvasúton, amit és ahogyan a szavaim váltottak ki belőle.
Ám ez nem minden és még csak nem is a teljes igazság: magamon is érzem azt, hogy egyfajta öröm (?) jelenik meg bennem. Fura. Szokatlan.
Kezdem úgy érezni magam, mint egy gyerek, aki egy régóta áhított gyurmát kap a kezei közé, amit aztán kényére és kedvére formálhat bármivé, amivé csak szeretné. Ám, amit kap,
az az, amire vágyott, mégis sokkalta több annál: valami más. Valami egyedi.
Van ebben a nőben, Glóriában, ami már most felkeltette az érdeklődésemet, pedig még szinte alig melegedtem meg a hely légkörébe lépve.
Az, hogy ez a figyelem, és az érdeklődés, ami mint egy gleccser indult el valahonnan és nyilvánvalóan a mélybe tart - sok más szempontból nézve is - mégis mit hoz majd el mindkettőnk számára és az milyen irányú is lesz: még erősen kétesélyes.
De mindenképpen kíváncsi vagyok rá, ebben már majdhogynem biztos vagyok.
- Ohhh...
Ennyit jegyzek meg csupán, amikor meghallom a monológomra érkező válasz első részletet és egyben konstatálom, még mindig tartva a mosolyt és némi csillogás is talán felfedezhető a tekintetemben, nem kívánom elrejteni ezt. Mintha csalódott lenne.
Ami nyilvánvalóan érhető is.
Nem az életemre volt kíváncsi dióhéjban, ami még annak sem volt épp mondható, de adtam egy cseppet egy olyan tengerből, ami erősen káros sok emberre nézve.
Tény, jól láthatóvá vált - melyet azonban a helyzetre, rám, a körülményekre és úgy globálisan nézve is - hogy a szavaim megrettentik, belül, mélyen; mégis, mint fényre a bogár, mégis van benne valami kíváncsiság, ami vonzaná. Még ha be sem vallja, én pedig ezt nyilván nem akarom erőltetni. Vagy még az is meglehet, mert tévedhetetlen sem vagyok ám, bármennyire is szeretném sokszor ezt gondolni, vagy épp ezt gondoltatni másokkal: igenis szoktam tévedni.
Tehát meglehet, hogy semmi ilyesmi nincs is benne. Semmi sem. És minden, mindez, az egész, az összes csak az én fejemben van, él és létezik, amit így most kigondoltam róla.
~ Igen, meglehet, hogy így van. De ez zavarna vajon, ha így lenne? Nos, nem, azt hiszem nem.
Beszélem meg futólag magammal a kérdést gondolatban és közben megérkezik a második felvonása a válaszának. Kérdések zápora hull felém és rám, ami, megvallom őszintén, de csak magamnak persze: meglep.
Igenis annyira meglep, hogy egyetlen, de annál hosszabb pillanatra kiül az arcomra az, hogy meglepetté válok és tán még a szám is eltátom résnyire.
Utána persze megrázom a fejem, mosolyom is visszavonom, szám is becsukom. Bal kezemmel megdörzsölöm a szemeim és mély levegőt veszek és hasonlóan hosszan fújom ki azt.
Amikor ismét reá nézek, már minden rendben van.
Szemeimben, mint örvény kavarog valami, de egyáltalán nem hat(hat) ellenségesnek vagy rosszindulatúnak. Sokkal inkább elgondolkodtató.
Mint amikor találkozol valakivel és úgy érzed, hogy rejtőzik benne olyasmi, ami felkelt benned egy gondolatot, amit nem tudsz hová tenni. Valahogy nem illik oda egyik fiókba sem, bárhová is szeretnéd eltenni. Valahogy kirí a többi közül.
Jobb kezemet továbbra is magam mellett tartva, bal kezemmel felnyúlok a tarkomra és lusta, de erős mozdulatokkal, mintha csak erősen akarnám "simogatni" a nyakamat, enyhén masszírozó mozdulatokat teszek, mintha elfeküdtem volna.
Lustán, már-már vontatottan felállok a kanapéról, ami ki lett jelölve számomra. Még mindig nem válaszolok a feltett kérdésekre és oldalra fordítom a fejemet, valahová kifelé, az utca irányába. Nem igazán nézek semmi konkrétat, inkább csak a semmibe révedek el, miközben a nyakamat birizgálom továbbra is.
Beállhat a csend, ha Glória nem szólal meg újra. Eltelhet így akár 2-3 perc is, mire megszólalok.
- Igazad van.
Válaszolom és most már visszafordulok, majd lassú lépésekkel megindulok az irányába. Mindkét kezemet zsebre dugtam, tekintetem a tekintetét keresi. Ha sikerül, akkor azt fürkészem benne, hogy vajon mit is mutatnak az íriszei, mennyire került a hatása alá annak a hangulatnak, amit szeretett volna elérni, bár szinte biztos, hogy nem ezt és nem ezen az úton.
Ám az élet nem kívánságműsor. Vagy éppen az és nagyon is azt kapod, amit kívántál.
~ Jól vigyázz, hogy mit kívánsz: mert nagyon is és pontosan azt fogod megkapni.
Suhan át gondolataim között, ahogyan közelítek. Egyáltalán nem teszek semmi fenyegető mozdulatot és az arcom is inkább semleges, leheletnyit talán a kedves tónus felé mozdul el, egy pillanatra sem engedve el a tekintetét. Mint a lecsapni készülő kígyó, ami hipnotikusan tartja fogva leendő prédáját, körülbelül így is érzem magam, és ki tudja: talán még kívülről is annak látszódhatna.
Megállok előtte körülbelül egy-két lépésnyi távolságra és legugolok vele szemben. Kisfiús mosoly bújik meg a szám szegletében, mint amikor egy téli estén az eltévedt napsugár kúszik be egy árnyékos szögbe és a lehetőségekhez képest képes megvilágítani azt.
- Nagyon is igazad van.
Felelem ismét, megerősítve a már egyszer elhangzott szavaim és végre, ha eddig még a nő nem tette volna meg ezt sokkal hamarabb, elfordítom a tekintetem jobbra és balra, keresve bármit, amire rá tudnék ülni. Hogy pont előtte legyek, karnyújtányi távolságon belül. Persze, amennyiben ez lehetséges és nem fut el, vagy távolodik el.
Amennyiben megteszi, nem fogom erőltetni, sem megállítani ebbéli ténykedésében.
Ha pedig marad, akkor pedig nézelődöm ülőalkalmatosságá változtatás céljából bármiben, amit a sejhajom alá tudnék tenni.
Ha valami okból kifolyólag nem találok semmit sem, nem zavartatom magam azzal, hogy esetlegesen mennyire piszkos a padló alattam, vagy sem. Simán leülök és kezeim a térdemre támasztva nyújtom előre. Ki tudja, talán még az ujjaimmal meg is érinthetném, ha akarnám a lábát. De nem akarom.
- Azonban, mégis van valami, amit el tudnék mondani.
Válaszolom és ismét mosolyra húzódik a szám, tekintetet keresve, mert az mindig jó, ha látom a másik szemét. Szeretem látni, ha valakinek szép a tekintete. Ha pedig nem is az, de akkor meg azt, ami benne van és amit ki tudok váltani. Persze, nyilván ez erősen helyzetfüggő.
Ám itt és most, bár elismerem, akár magamnak, akár neki is, hogy egy szintén erősen érdekes helyzet, mégsem zavar túlságosan. Engem legalábbis biztosan nem, de az ő részéről már nem merném magabiztosan állítani ugyanezt.
- Igen, azt mondtam, hogy a holló "csak" menő. Ez igaz. De nem teljesen.
Ám, hogy válaszoljak a kérdéseidre is: szerintem a sas, mint olyan, a király. Erősen túl van misztifikálva. Persze, bele lehetne menni a felépítése és a többi tulajdonsága, de nem érdekes. Van és kész. Nem mozgat meg.
A keselyű pedig: erősen dögevő. Nem mondom, hogy nem húzok hasznot bármiből is, amiből lehet, de... azért elvek kellenek. Bármilyenek is legyenek azok. A dögevőknek pedig sokszor - és ez tapasztalat - nincsen. Semmiféle sem.
Tehát ők eleve kizárva.
Válaszolom illedelmesen, de cseppet sem tudálékosan. Inkább könnyed társalgási stílusban, mintha csak arról beszélnék, hogy milyen az idő odakinn, amiről jelenleg egyrészt fogalmam sincs, másrészt egyáltalán nem is érdekel ebben a pillanatban.
- Akkor mégis miért a holló?
Valóban azért, mert a halál madara. Jól mondod. Csakis ezért. Illetve, ha még nagyon jelentéssel akarnám felruházni, tetszik a fekete színe. Van benne valami...szépség. Amit csak kevesen látnak meg.
Pont olyan, mint az emberek: alulértékelt. Talán pont úgy, ahogyan Te is.
Az utolsó mondatomnál talán egy leheletnyit résnyibbre húzom a szemem és a fejem is félrebiccentem, és bár a mosolyom még mindig marad, mint a Taft, ami bármilyen időben (ki)tart, az ujjaimmal oda sem pillantva arra a pontra, kósza, de mégis lágy érintéssel megérintem a hozzám legközelebb eső lábrészt, anélkül, hogy nagyon meg kéne mozdulnom, ha lehetséges.
- Hiszen nézz csak körül, hogy hol vagy és dolgozol. Az alapján, amit hallottam Rólad és amit eddig, most láttam: megkockáztatok egy megelőlegezett véleményt, hogy talán több van benned is, mint amit mutatsz és látnak. Mégis itt vagy. Nem vagy sem értékelve, sem megbecsülve. Ha így lenne, mindez teljesen más és más arculatot mutatna.
Folytatom a gondolatomat anélkül, hogy megerősítést várnák a folytatásra, hogy mondjam tovább. Ülő helyzetben maradva még, de megmozdítom a vállam előbb jobbra, majd balra és komótosan felállok. Mintha az előbbi érintés meg sem történt volna és elfordulok tőle.
Csak pár lépés és visszalépek a kanapéhoz. Gyors és erős mozdulatokkal leseprem a hátsó felemről a piszkot, amennyire csak lehetséges, ha van rajta és leülök a tőle távolabbi részre és csak utána nézek vissza rá.
Ha nem is a tekintetét keresve elsődlegesen, hanem a teljes alakját fürkészve. Hogy mit sugároz, mit váltottam ki belőle. Ha pedig a tekintetem keresné, akkor nyilván nem fogom félrekapni, állni fogom azt, bármi is érkezzen felőle.

Olyan szinten "tiszta", vagyis pontosabban nézve olyan mértékben olvasható az arca és a testének rezdülése a velem szemben álló nőnek, hogy ha megengedhetném magamnak eme luxust, még el is képednék rajta, vagy legalábbis biztosan dicsérő szavakkal halmoznám ám.
Ám jelenleg egyiket sem tartom reálisnak, egyelőre. Elvégre soha ne mondd, hogy soha.
Valamelyest összeráncolom a szemöldököm annak hallatán, amit a hollóról tett reflexiója vált ki bennem az által, amit kinyilatkoztat róla.
- Nem, ez nem így van. Tévedés.
Jegyzem meg normál hangnemben, de egy leheletnyit mégis belecsempészve némi élt, ami annyira vékony, mint egy orvosi szike hegyének az éle. Alig látható, de mégis érzékelhető, hogy van.
Nem bántás és támadás a cél vele, csak épp az egyet nem értést kívánom vele kifejezni, hogy úgy érzem, elbagatelizálja azt, amit mondtam és erre enged engem következtetni az, amit mondott rá.
- Nyilván, a hollóval kapcsolatosan is sok dolgot gondoltak már és fognak is. Nem is tisztem és akarom ezt vitatni.
Azt azonban nem tudom elfogadni, hogy ezek miatt gondolnám azt, hogy milyen jól mutathatna rajtam.
Veszek egy újabb mély sóhajt, melyet lassan engedem ki, tekintetem még mindig olyan, mint volt: valamelyest összevont szemöldökkel, mely pontról pontra enged kifelé, mint a jég börtönébe szakadó pillanat.
- Azért tetszene, mert mint mondottam, függetlenül minden cicomától, amit eddig ráaggattak, mégis alul van értékelve. Az pedig, hogy van egy eszmeisége, mint példának okáért, mint ahogyan a halál hozója is, nem feltétlenül egy rossz dolog.
Valamint, jelen esetben nálam, valóban ezt is fogja szimbolizálni. Kevés kiváltságos van és lesz, aki látni fogja pompájában, ha mégis és egyszer elkészül és utána életben is marad.
Nyújtom előre a kezeimet és kifelé fordítva a tenyereim, megropogtatom az ujjaimat, amik jól hallhatóan pattannak is párat, majd visszaengedem lazán az ölembe.
Jól láthatóan felszalad a szemöldököm, de nem mérgemben, hanem meglepődöttségemben, amikor hallom a szavait arra vonatkozóan, már ami a megbecsültségére vonatkozik.
Szólásra nyitnám a szám, de végül meggondolom magam és nem mondok semmit sem. Ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam azt, hogy kinek mi is a jó, mindaddig, amíg nincs közöm hozzá valamilyen formában is?
Márpedig jelenleg semmi ilyesmiről szó sincsen.
Tiszta, gyöngyöző nevetés csendül fel ajkaimról, amikor meghallom a kérdést, hogy vajon ki is volt az ajánlóm. Igazából nem ér meglepetésként a kérdés, valahol számítottam is rá, de mégis azért okoz egy aprócska meglepetést és ez valamiért örömmel tölt el. Csak pár pillanatig tart a nevetésem, végül megadom a választ.
- Egy olyan hölgytől, aki nálad járt nem is olyan régen, bár, mint jól tudjuk, az idő relatív. Legalábbis nekem és azoknak, akik az éjszakában és a sötétben olyan otthonosan mozognak, mint mások a fényben.
A hölgy inkább csak részben, de a felmenője sokkal inkább érdekelt mindenféle üzleti ágazatban, bár személyesen még sosem volt szerencsénk találkozni, eddig.
A lényeg a lényegben, ez a hölgy ajánlott, amikor később az éjszaka fülledtségében megmutatta, hogy mit is alkottál és gondoltam, hogy egy próbát megérhet a dolog.
Fejezem be a választ, miközben felhúzom a lábaim a kanapéra és törökülésbe helyezkedem el, mert pillanatnyilag ez egy jó ötletnek tűnt, még akkor is, ha marha hamar meg fogom unni.
De addig a pillanatig mindenképpen jó lesz. Ujjaimat pedig egymással szembeállítva összeérintem babrálgatom egy kicsit, szinte teljesen el is feledkezve magamról, mint egy nagy gyerek, aki épp kiengedte benne élő kicsit játszani egy körre. De ettől függetlenül figyelek Glóriára is, ha épp mondd, vagy tesz bármiféle mozdulatot, ez csak addig történik, amíg esetlegesen csend van és a gondolataiba mélyedne.

Néma elismeréssel adózom a tőlem nem messze, még a nagyon nagyban elnagyolt, skiccnek is csak barátok közt készülő rajz mozdulatai között, ahogyan hallgatja a gondolataimat és még mindig egy légtérben van velem. Pedig néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy vajon tényleg ennyire kedvesnek tűnök vagy csak én szoktam túlságosan hozzá a környezet miatt ahhoz, hogy egy szörnyeteg a lelkem, így a külsőm is annak érzem, néha?
Pedig tény, látom magam a tükörben és tudom, hogy az arcomtól sokaknak lesz nedves az alsónemű, ha úgy van. És általában úgy van. Bár ez általában csak a gyengébb emberek "kiváltsága", a többi, ennél értékesebbnek ennél nyilván több kell, mintsem az egyszerű látványom. Ott már az intellektualitás a szexi, amihez persze mindig nagyon jól jön, ha a test is az. Az arccal együtt pedig már majdnem fél gyönyör.
Ám visszakanyarodom a gondolatai kitérőmről, miközben mindez a pillanat tört része alatt játszódik le csupán a fejemben, az arcom továbbra is kedvesszerű állapotot véve fel és sugározva, várva, hogy mikor és mi fog történni.
Amire nem is kell sokáig várnom, mert pár pillanat múlva máris landol az ölemben egy kezdetlegesen felskiccelt, de azért kivehető forma egy állatról, ami akár holló is lehetne, ha éppen úgy van. Még ha jelenleg épp nem is.
- Izééé...lehetne egy picit szebb?
Röppen máris visszafelé a kérdésesnek hangzó válaszom, és miközben a fogaimmal - a szám egyáltalán nem nyitom ki közben, csak az arcmimikámon, kívülről látható ez a mozdulat - a belső szám egy-egy pontját harapom meg finoman, amitől már-már olyan fejet vág(hat)ok, mintha fintorognék. Pedig annyira nem is.
És a rajzot, ami az ölembe esett, egy röpke csuklómozdulattal rakom félre, bár tény, átsuhant a gondolataim között, hogy nemes egyszerűséggel visszadobom. Vagy ha még gonoszabb akartam volna lenni, akkor csak simán le a földre.
No, nem azért, mert nem értékelném a szándékot, mert naná, hogy igen. De egyrészt, nem teljesen erre vágyom, másrészt, talán csak a hecc(?) kedvéért is.
- Mi lenne, ha inkább megmutatnám, hogy kb milyen szintű varrást tudnék elképzelni és képes vagy-e elkészíteni ezt a szintet?
Kérdezem, miközben alig érezhetően, de megnyomom a "képes vagy-e" kapcsolatot a mondatban, mint egy bűvös varázsgombot, hogy kiengedjem a "dzsinnt" egy bizonyos palackból.
Közben pedig már, ahogyan előre sejtettem, mielőtt megtettem volna, már kezdenek is elzsibbadni az ízületeim a törökülésben, ezért lassan, de annál biztosabban kikászálódom ebből a formációból. Valamint, akkor már a kellemest a hasznossal, amíg és amikor ezt megteszem, akkor benyúlok a farzsebembe és kiveszek belőle pár, gondosan összehajtott papírlapot és odalépek/sétálok Glória elé és az ölébe ejtem őket, miután gondosan kihajtogattam előtte.
- Valami ilyesmikre gondoltam, legalábbis színvonalban és minőségben, még ha nem is éppen ezekre. Bár akár, ha úgy gondolod, hogy nem tudsz valami jobbat kitalálni. Lepj meg. Értékelném minden szinten, nekem elhiheted. És ha valamit, valakit értékelek, akkor nagyon sok mindent képes vagyok megadni, bármiféle szinten érte. Akárhogyan is szeretnéd érteni.
Felelem mosolyogva és elkezdem kigombolni az ingem ujjait először, majd után a testemen is elkezdem a szemeket. Egyiket a másik után, egyáltalán nem sietve és kapkodva, miközben hol nézek a lányra, hol nem: ez attól függ, hogy mennyire követi érdeklődéssel a tevékenységemet, illetve milyen hatást váltanak ki a szavaim, ami ugye bármi lehet, akár a dühös kifakadástól a csapkodásig, a szemöldökráncoláson át. Kivételesen az erotika nem kerül be a gondolataim közé, egyelőre. Ő nem olyan lánynak tűnik a szememben, akit ennyivel le tudnék venni a lábáról, még akkor sem, ha épp az lenne a célom. Nem feltétlenül az elvei végett, hanem mert egyszerűen értékesebb. Valamiért és valahogyan, ezt egyfajta harmadik "szemmel" látom rajta.
- Hmm, a kérdéseidre pedig némi válasszerű, bár mondottam, ez függ attól is, hogy képes vagy-e rá. - mosolyodom el picikét szélesebben, most már teljesen kiérezhetően a hangsúlyomból is az incselkedés. - A vércseppet szerintem a lábain akár teljesen be is fedhetné a vér, és ahogyan haladna fentebb, úgy inkább csak cseppek lennének, főleg a szárnyak vége felé. Mintha belecsapott volna valakinek a vérébe a lábával jó erővel és onnan csapódott volna mindez fel reá. És igen, öleljen csak engem, mint egy hű szerető. Azt (is) értékelném.
Szóval ő nem egy olyan olcsó lány, aki csak úgy dobja a fehérneműt ide vagy oda.
Tehát kb mindenre számítok, amire csak lehet, miközben kigombolom teljesen az ingem, majd előbb szétlebbentem a széleit, majd előbb az egyik, majd a másik oldalából hámozom ki magam.
Ekkor egy leheletnyit erősebben, de cseppet sem tolakodóan érezni lehet a testemre locsolt és eddig az ing által börtönbe zárt és felhalmozódott - bár eddig is és egész idő alatt finoman párolgó - Jack Black parfüm illatát, ami egyrészt kellemes mértékű és kombinációjú gyümölcs és virágillat, vegyítve némi citrusféle fa illatával. Kellemes és nagyon megnyerű illat, de cseppet sem tolakodó.
Az inget egy hanyag mozdulattal ejtem le a kanapé azon részére, ahonnan felálltam. Előbb még a hölgyre pillantok, hogy reagál, mondd-e bármit is, majd vágok egy hátra arcot a számára, hogy alaposan szemügyre vehesse a hátamat.
- Megfelel így? Mármint a hátam. Vagy egyéb óhaj-sóhaj?
Kérdezem, miközben egy ideig akkor azt figyelem, ami épp előttem és velem szemben lesz a megfordulás után. Fél szemmel még közben valamiért az időközben a gondolataim közé lopakodó macska felé is pillantok, hogy vajon még mindig elnyelte-e a hely, ahová le lett ejtve, vagy esetleg felém garázdálkodik-e.
Aztán, csak utána, ha addig nem történik semmi sem, illetve hangot sem hallanék, akkor a testem nem fordulna el és maradna mozdulatlan, de a fejemet azért a hölgy irányába fordítanám, hogy mivel foglalatoskodik, ami miatt mondjuk csend lenne.

~ Bevégeztett...
Jelenik meg ez a szó gondolataim között, ahogyan belém csapódnak a nő szemei szavaimra, amit jól láthatóan az váltott ki, hogy belegázoltam a lelkébe.
Állom a tekintetét, nem hívom és nem is akarok kiállni ellene a tekintetek harcában. Inkább csak kíváncsisággal vegyes rezignáltsággal fogadom minden pillanatát annak, amikor a tekintete összekapcsolódik az enyémmel. Teljesen biztos vagyok benne, ha tehetné, ha valóban lehetne és képes lenne ártani a szemeivel, akkor most vélhetően agonizálva fetrengenék a padlón. De durván.
Ám míly "kegyetlen" az élet: nem lehetséges ilyet tenni. Szóval marad az, hogy csak fogadom azokat a szúrós pillantásokat, mint a szivacs a vizet.
Igen, kiprovokáltam ezt. Maximálisan. Jó okom van rá, de nem kötöm az orrára. Nem vagyok a cukros bácsi, aki csak úgy dobálja az édességet. Azért bizony tenni is kell ezt-azt, nem elég csak 1-2 kellemes mondat a levegőbe és pár felskiccelt sor.
- Naná, hogy vázlat.
Válaszolom a szűrt, szinte porított szavaira, amik mázsás súllyal röppennek felém, jól harmonizálva a vasvilla erejű szemmel veréssel. Oda se neki, ez már ismerősebb terep, ezt már napi szinten kaptam és kapom, innen ez már nem hat meg. Függetlenül attól persze, hogy én idéztem elő ezt a helyzetet.
- Jobbat rajzolni? Nos, rendkívül hízelgő a gondolatod, egyben a lehetőséggel, hogy megtegyem, de a rossz hírem az: semennyire sem tudok rajzolni. Nemhogy jobbat annál...annál.
Utalok a félredobott vázlatra, nyilvánvalóan. Jól látom, hogy a szemei "szintet lépnek" és már szinte lángolnak a szavaimtól. No persze nem úgy, ahogyan sokan gondolnák, esetleg szeretnék.
Ám ettől még igenis, jól áll neki ez a dühös tekintet.
Sokan nem tudják, de egy nő nem csak akkor ragyog és elbűvölő, ha nevet, mosolyog, jól érzi magát. Hanem akkor is, ha heves érzelmek és indulatok vezérlik. Én pedig most alaposan meglocsoltam benzínnel azt a bizonyos tüzet, szóval heves indulatokban nem lesz hiány. Na persze, nem úgy. Nagyon is jól tudom ám, hogy mit csinálok és mire megy ki a játék. Csak ráérősen pengetem lelkének húrjait, amit jelenleg még nem vett észre, szerintem. Vagy ha mégis, akkor is belement a játékomba, bár eléggé őszintének vélem ahhoz, hogy mégis inkább azt mondhassam, hogy nem. Nem érzékeli a szavaim mögött a szándékot, ami vezérel, hogy kihozzam belőle azt, ami már kacsingat. Nem, nyilvánvalóan nem azt.
Egyetlen szava sincs hozzám azokon kívül, amelyekben reám reflektált. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mást vártam. Nem, egyáltalán nem. Sőt, inkább pont azt kaptam, amit vártam és reméltem, hogy fog tenni.
~ Tökéletes.
Húzok be gondolatban egy... kellemes jelzőt egy nem létező füzetbe, a neve mellé. Csak elhalad mellettem, mintha egy darabka szobor lennék a teremben, nem pedig egy félmeztelen alak, aki azért lássuk be: nem a legrosszabb portéka a piacon. De az is tény, hogy nem ilyen és ezzel a céllal érkeztem ide és ezt már megtárgyaltam magammal (is), hogy ő nem az a lány és ez nem az az idő. Tényleg meg sem fordult a fejemben, hogy bárminemű "olyasmi" lenne vagy lehetne. Nyilván nem is azért vettem le az ingem, hanem azért, mert meg akarja nézni a hátam. Tény, nyilván nem vagyok/lennék semminek sem az elrontója, de hirtelen ránt vissza a valóságba a gondolataim közül Glória, amikor a kezeimbe nyom egy fotóalbumot, mindenféle kész tetoválásokkal.
~ Hmm, nem rossz, nem rossz...tényleg egész ügyes.
Egészen elmerülnék bennük, de akkor konstatálom, hogy az ördögi macska megjelenik a színen és nem is túl messze tőlem helyezkedik el. Mintha azon gondolkodna, hogy felrúgja a köztünk lévő, ki nem mondott és alá sem írt fegyverszünetet egy el sem kezdődött háborúról.
Tény, érzek némi feszültséget a levegőben, ahogyan méreget, de amíg nem történik semmi érdemleges felőle, úgy vissza is süllyesztem a tekintetem a képek közé. Vagyis tenném, amikor belémcsapódnak, egyenesen a lelkem helyére, ami nincs ott azon szavai..., amik szinte fájnak. Nekem. Belül. Egy másik világban, ahol valójában nem is érdekel.
- Egyéb óhajaim? Nekem?
Ráncolom meg picikét a szemöldököm, némi rájátszott meglepődöttséggel karöltve, mert hiszen nagyon is jól értem, hogy mit akar mondani, de persze, attól még...hogy fordítottan tettem fel neki én eme kérdés/ajánlatot, ha úgy van. És a jelek szerint nagyon nem. De, ezzel sincs az égegyadta világon semmi, de semmi baj sem.
- Szerintem biztosan összekeversz valakivel....woooh!
Be sem fejezem a mondatot, amikor megérzem a kezét a szabad kezem alatt, mivel a bal kezemben tartottam a könyvecskét és a jobbal lapozgattam, most pedig a jobb kezem alatt az ő keze jelenik meg és emeli fel vízszintesbe.
- Mi, hogy...?
Kezdeném a mondatot, de máris érkeznek a szavai, így bár nem erővel és nem is erőszakkal, de visszafojtja belém a gondolataimat.
~ Tetszik.
Amikor az ujjaival elkezdi "rajzolni" a mintát, egészen az fut át az agyamon, hogy tetszik nekem ez az egész. Mármint nyilván nincs benne, vagyis nem hinném, hogy erotikus jelleggel húzgálná az ujjait a hátamon és tény, én magam sem érzem, hogy bármiféle "állapotba" kerülnék tőle, de... azt meg kell hagyni, hogy kellemes. Szokatlan. Amolyan nem nagyon tapasztalt érzés, hogy bárki is csak úgy hozzám érjen. Így. Pusztán csak érintsen, de ne hergeljen vagy ne ártani akarjon. Csak érinteni.
A korábban szólásra nyíló szám becsukom és csak hallgatom a hangját, ami átjár, miközben az ujjaival folyamatosan köröz, matat és piszkál. Egy idő után már nem is hallom a szavait. Teljesen "kizáródik" ez a része, csak maga az érintés marad és motoszkál a gondolataim között. Csak az utolsó mondatánál rántódom vissza a valóságba és fogalmam sincs, hogy vajon miről beszélt egész végig, vagy éppen mennyi idő is telt el közben.
~ Vajon kiakadna, ha megkérném, hogy mutassa meg újra?
Nagyon csábít a gondolat, túlságosan is, de még előtte be kellene fejeznem azt, amit elkezdtem: a felkorbácsolást, hogy mi a "határ", ameddig kész és tud elmenni.
- Tudsz ajánlani egy másik szalont? Jobb, mint Te vagy? Ha igen, akkor érdekel és máris indulok. Rosszabbat pedig ne ajánlj, nem venném túl jó néven.
Jegyzem meg felöltve ismét a mosolyt a számra és leengedem a felemelt jobb kezem, ahogyan a hátam mögül elém kerül és a bal kezemben tartott könyvet is leteszem valahová, ahol mondjuk jónak tűnik. De azért vigyázok rá, hogy ne essen baja, kivételesen erre tényleg figyelek. Ha pedig nem találok ilyet, akkor összecsukva visszaadom a lány kezébe, vagy legalábbis nyújtom felé, hogy vegye el.
~ Még mindig olyan szépen szikráznak a szemei...
- Amúgy, ha még nem akadtál ki teljesen annyira, hogy elhajts a bús picsába, megmutatnád a hátamon az előbbit? Úgy egészében és mellé elmondanád azt is, amit mondtál?
Bököm ki neki teljesen váratlanul, szinte teljesen függetlenül attól, hogy mennyire akar elhajtani az utolsó nekifutásomra a szaktudását illetően. Biztos vagyok benne, hogy a jég mostanra már szike vékony, ha nem egyenesen megszűnt létezni és már csak a jeges víz felett állok.
Ám, még a halál torkában sem szabad feladni az utolsó pillanatig, így én sem teszem.
- Csak mert..., tudod, annyira elgondolkodtam; nem, semmi erotika, nézz csak rá a gatyámra, úgyis előttem állsz és mivel voltál már férfival, gondolom látnád, ha úgy lenne... - suhannak ki arcátlanul belőlem a szavak felé, de ami tény, az nyilvánvaló - tehát nem gerjedtem be az érintésedtől, de a maga módján eléggé kellemes volt ahhoz, hogy totálisan lemaradjak az egészről, amiről beszéltél. Csak...az érintésed maradt meg. És az jó volt.
Szóval, lehet az egész, együtt? Most ígérem: figyelni fogom minden szavadat és meg is fogom válaszolni, ha képes leszek rá.
És ahogyan az utolsó szavakat kiejtem, azért felkészülve a "legrosszabbra is", bal kézzel oldalra nyúlok a kanapéra vetett ingemért, így picit oldalra hajolva, de a tekintetemmel a tekintetét keresve várom majd, hogy mit is fog mondani: mindenre.

Olyan volt a pillanat, mint amikor a filmekben az idő fokozatosan és pontról pontra lassul le mindaddig, amíg már szinte meg is áll. Belefagy a pillanatba, majd kívülről is látható minden, semmi és senki sem mozdul. Körülbelül ez játszódik le a fejemben akkor, amikor nyúlok az ingem felé; és szinte látom magunkat, az egész helyet.
És látom azt, amit akartam: sikerült. Megvan. Egy aprócska pontot a végeláthatatlan sorozatban, amikor megpihentem, egyetlen futó és röpke pillanatra lehettem valaki, aki nem vagyok és sosem leszek: csak egy srác.
A helyzetnek a "komikuma", amit generáltam és elérte a tetőpontját, szinte kézzel tapintható. Látom és tudom, hogy nyilvánvalóan a pokol legmélyebb bugyrába kívánna. Pedig fogalmam sincs, hogy miféle gondolatok járnak a fejében, kikkel és kihez kapcsol, vagy éppen miféle szadista, perverz, sorozatgyilkos és behajtóként jelenhetek meg a fizikai és lelki szemei előtt is.
Dühös, mérges, mélységesen sértett minden tekintetben: mégis. Valahol a tekintete mélyén, én azt gondolom nevet (?).
Nem tudnám megmagyarázni miért, mert ilyen helyzetek az életemben nem szoktak lenni. Nemhogy az a fajta érintés, amit tett, hanem az a bátorság sem, amivel jelenleg rendelkezik a közelemben.
Függetlenül attól, hogy szinte kezes báránybőrbe bújtatott farkasként viselkedem, tudatában is van ennek: mégis pontról pontra érzem a zsigereimben, hogy nem fél (?).
~ Köszönöm...
Mosolyodom el szélesen, őszintén. A valóság visszatér a rendes menetébe, a pillanat pedig örökre beleégett az emlékeim közé, elfeledni nem fogom. Ha más nem, ezt az egy pillanatot majd talán néha megnézem, ha éppen plafonig lesz néha a szar.
Csak áll és néz rám, egyetlen szó nélkül, kislányosan félrebiccentett fejjel. Ki tudja, talán még akár egy idősek is lehetünk, de fel sem merült bennem a kora. Sem az enyém, vagy bárkié. Csak egy nő, semmi más, amikor reá tekintek, egy kellemes csomagolásban, hatalmas sértettséggel: jogosan.
A mosolyom kitart egy jó ideig, majd ahogyan felemelem az ingem a kanapéről, majd feldobom a levegőbe a fejem fölé, hogy aztán mindkét kezemmel kinyúljak érte és belebújjak, úgy fokozatosan olvad le a mosoly az arcomról, míg végül teljesen el nem tűnik.
Állom a tekintetét és csak a szemöldököm ráncolom fel, amikor kiadja az utasítást a nagydarab macskának, ami számomra érthetetlen okból, de megindul felém.
Nem hiszem, hogy ténylegesen meg tudna enni, így igazából nem teszek egyelőre semmit sem, de azt már eldöntöttem magamban, ha bármit is tesz; megharap, karmol, vagy bármi, akkor az lesz az utolsó tette, amit eme földi pályafutása során tett. És ha Glória is elvesztené az eszét ennek láttán, akkor sajnos számára is el fog jönni ugyanaz a sors, nagyon hamar.
Függetlenül, hogy ez nem egy várt fordulat lenne a fejemben, valahogy nem így képzeltem el ezt.
Szóval csak állok, véve egy mély levegőt, és lassan engedve ki, miközben elveszem a tekintetem a nőről és a macskára helyezem, miközben elkezdek visszaöltözni. Előbb az ingem ujjait, majd a testrészen gombolom vissza szépen, egyiket a másik után.
Közben pedig, habár a döntés megszületett a fejemben, nem vagyok a hirtelen mozdulatok híve. Legalábbis, nem minden esetben. Ez most nem az a szituáció, amikor hirtelen kellene döntenem és mozdulnom, bár tény, ha szükséges lenne, habozás nélkül megtenném azt, ami átfutott rajtam.
Amikor Glória elfordul és megindul a függöny felé, akkor átfut a gondolataim között, hogy esetleg fegyverért nyúl. A pillanat egy aprócska töredékébe kerül a mozdulat, amit nem is láthat talán, maximum a szeme sarkából, ha olyan a szög, amivel lenyúlok a rejtett pengéért, amit a lábamra szíjazva hordok. Biztos, ami biztos, ha már a fegyverem a kocsiban hagytam, elvégre beszélgetni jöttem, még ha teljesen más irányba is alakulhatnak a dolgok a jelek szerint.
Ahogyan meghallom a szavait, akkor egy rövidke pillanatra megdermedek és bár a macska folyamatosan közeledik, mégis..., az merül fel bennem, hogy egyáltalán nem az van, amire gondoltam.
Fogalmam sincs, hogy mit látott a mozdulatomból és mit nem, mivel a rejtett fegyvert nem vettem elő; így próbálva menteni a menthetőt, fél térdre ereszkedem és olybá teszek, mint aki megköti a cipőfűzőjét, miközben végighallgatom a mondandóját.
Csak a fejemet csóválom meg, hogy pár másodpercen és a beidegződött életvitelnek köszönhetően majdnem olyan döntések hullámát indítottam el, amivel egy teljesen más forgatókönyv játszódott le.
Igen, el kell ismernem magamnak, de csak magamnak és csak egy pillanatra, hogy nem szívesen tettem volna meg, függetlenül attól, hogy mégis habozás nélkül.
Ha addigra visszafordul Glória, akkor körülbelül az a látvány fogadhatja - ha nem tette meg a fordulást hamarabb - hogy éppen felállok a cipőfűző kötésből és zavarodottság és valami kellemetlen "szájíz" is megjelenik az ábrázotomon, de nem is rá tekintek, hanem valahová a földre. Közben pedig újabb mély sóhaj, mire eljutok oda, hogy ismét reá nézzek és meg is szólaljak.
-Jó.
Válaszolom nagyon tömören, függetlenül attól, hogy látom, hogy az arcán mosoly jelenik meg, mintegy alátámasztva azt a gondolatomat, ami miatt nekem is beleégett a szemembe és a gondolataim közé az a pillanat, ami aztán csakis bennem és csakis a gondolataim hatására, drasztikus és gyökeres változásokon esett át. Próbálom rendezni a soraim, ami azért nem kellene, hogy sokáig tartson, elvégre nem vagyok az érzelmek híve, többnyire, függetlenül, hogy mindig megélem azt, amit szeretnék és ahogyan szeretném.
Most mégis zavar(?), hogy majdnem megöltem. És neki fogalma sincs erről; mosolyog rám. Az ő fejében a helyzet komikuma van, egy férfi és egy nő között, függetlenül mindentől és mindenkitől. Igen, én is ezt a helyzetet kerestem és akartam átélni. Sikerült is.
Mégis...rá kellett jönnöm, hogy mennyire törékeny ez a pillanat, mennyire... nem nekem való. Mennyire nem is vagyok méltó rá.
Nagyon hosszú pillanatokra lehunyom a szemem, ahogyan leülök mellé. Nem szólok semmit sem. Arcomon már nem látható semmi sem: sem zavar, sem fintor, sem mosoly. Semmi sem. Csak szimplán egy arc, ami szoborszerűen kedves és bájos (is) lehet, mindez csupán nézőpont kérdése.
Csak a gondolataim száguldoznak odabenn, minden cikázik.
Amikor kinyitom a szemem és újra a szemeibe pillantok, már ismét mosolyra tudom húzni a szám. De már nem annyira őszinte, mint volt. Nem megjátszott, annyira; de "remeg" benne valami feszültség, ami valamelyest a testtartásomon is kiütközhet.
- A figyelmem maximálisan a Tiéd. Tényleg és komolyan.
És valóban figyelek is arra, bármit is akarjon mondani. Legyen szó a tetoválásról, amiről lemaradtam az előző alkalommmal, vagy ha esetleg meglátja és szóvá teszi a bennem pillanatok alatt lezajlódó és történő változást.
Azonban, ha egy centit és közelebb ülne vagy nyúlna felém, akkor azonnal felállok és teszek pár hátráló lépést tőle. Ügyelve arra, hogy ne menjek neki semminek és ne törjek, zúzzak és borogassak. De mégis, bármennyire is jó volt az érintése, bennem már megjelent a kép, hogy "félek", hogy eltörném a "fényét", vagy valami módon árthatnék neki. Most, ebben a helyzetben.
Úgy érzem, hogyha gondoltam volna bármi is róla, vagy az érintésről, ami annyira szokatlan és jó volt, most egy ideig nem élvezhetem azt sem.
Át kell ezt még majd gondolnom magamban, ezt pedig így, 1-2 perc alatt nem fog menni.
Tény, ha ez a beszélgetés elhúzódik és az ittlétem sem teher és lesz miről társalogni, akkor párhuzamosan kész leszek ezt helyretenni és ismét elviselni a közelségét, akár az érintését.
De most, nem tudnám. Ha akarnám sem.

Jó ideig csak a vér dobolását hallom a fülemben és a fejemben, miközben iszom a szavait, mint szomjazó az éltető vizet, gondosan ügyelve és terelve a gondolataimat tovább arról, ami megfogalmazódott bennem nem is olyan régen. Próbálom elhessinteni, mintha csak egy kósza, rossz álom lett volna egy hideg éjszakában.
Kellemes a látványa, ismét, ahogyan a tekintetem végigsuhan újra rajta, és a mozdulat, amivel az elszabadult és rakoncátlan tincseit tereli vissza a megfelelő helyre a fülei mögé: ismét elkönyvelem magamban, hogy kellemes látványt nyújt a szemnek. Újabb pont, ami csitítja a bennem kavargó zavart és talán még magam sem veszem észre eleinte, ahogyan egy leheletnyit közelebb hajolok hozzá, ahogyan a szavaival egyetemben már mozgásba lendül a kezében a ceruza és a vonalak egymás után száguldanak a papírra, mint vásott gyerekek. Egyik a másik után karcolódik fel és jelenlítik meg a szavaival egyetemben az elképzelését arra vonatkozóan, hogy mit is szeretne majd és hogyan megjelenlíteni.
Tudom és látom, hogy vázlat, de azt is, hogy egy fokkal már kidolgozottabbak, mintsem elsőre. Gondolom, ez a szavaimnak is köszönhető, és már majdnem el is szégyellném magam, de azért annyira mégsem szaladnak azok a gondolatok. Inkább csak magamban nyugtázom ennek a tényét és próbálom ténylegesen elképzelni magamon az ábrázolt mintázatot.
- Hmmm, nos, nem: nem feltétlenül. Az alapelképzelés volt csak meg a fejemben, de sosem mondtam azt, hogy nem lehet rajta változtatni. És a szavaidból "érzem", hogy értesz ahhoz, amit csinálsz. Jobbnak tűnik a gondolat, akár azzal a változtatással is, hogy mintha elejtette volna.
Ismerem el Glória igazságát a felvázolt változtatásokkal kapcsolatosan, hiszen valóban jobb a képi megjelenítése, mintsem annak, amit én így hirtelen elképzelésemben gondoltam.
Illetve, ki tudja: talán még a bók is őszinte volt és ő maga is gondolhatja ezt amolyan bocsánatkérő gondolatnak is, ami annyira nem is állna messze az igazságtól. Mert valóban ez is ott bújkál benne valahol, még ha nem is fogom elismerni. Legalábbis nem erre gondoltam elsődlegesen, de azt sem mondom, hogy nem fogok ezen változtatni. Mióta csak beléptem ide, változások vannak a levegőben. Talán a hely szelleme és varázsa teszi, talán valami más. Még nem tudom eldönteni, de szerencsére: nem is kell most eldöntenem. Van még arra (is) idő.
- Igazad van. Tényleg... jó. Lepj meg, hogy melyik legyen. Mind a kettőre áldásomat adom, azon kivitelezéssel, ahogyan most felvázoltad szavakkal, hogy mennyire részletesen meg tudod csinálni. Tetszik a gondolatod.
Felelem udvariasan, kedvesen, miközben visszahajolok, és utána pedig kicsit oldalra fordulva az irányába, hátrafelé. Felkönyökölök a kanapéra, egyik kezemmel támaszkodva, a másikat lezseren az ölembe/combomra engedve.
A kérdése meglep, bár azt nem mondanám, hogy váratlanul ért: csak nem gondoltam, hogy fel is fogja tenni. Abban valahol biztos voltam, hogy észrevette a változásaim hullámzását, csak nem gondoltam arra, hogy fel is meri/fogja tenni azt. Csak a tekintetem villan egyet a felismerés gyanánt megjelenő jelzésre, de ebben nincs semmi kellemetlen sem. Csak annyi, amennyit jelentenie kell.
~ Vajon tényleg érdekli vagy csak az udvariasság...?
Úgy tűnik, hogy szólásra nyitnám a szám, hogy elkezdjek válaszolni, de aztán meggondolom magam és becsukom. A tekintetem összekapcsolódik az övével, miközben semmi zaj nem hallatszik, csak Diablo elégedett táplálkozása a beígért és végül sikeresen meg is kapott élelmezés felett.
Nem akarom elhúzni a pillanatot, csak a szemeit fürkészem, próbálva eldönteni a kérdés minőségét és azt, hogy vajon mit is mondhatnék. Talán minél kevesebbet, annál jobb lenne  a számára, nem?
- Nem, nem mondtál semmi rosszat sem. Azt én mondtam... - ismerem el végül, mégiscsak, valamelyest, hogy nem voltam épp a legudvarisabb, bár ennél jobban tényleg nem akarom taglalni azt, amit mindketten tudunk.
- Nem, nem tenyereltél bele semmibe sem. Csak...egy rövidke pillanatra elfelejtettem, hogy hol vagyok, kik vagyunk. És ez egyszerre volt jó és rémísztő is.
Fogalmazom meg nagyon távolian és ködösen az előbbi percek érzését, és bár valamiért motoszkál a gondolat, hogy kifejtsem, nem fogom megtenni. Pont azért, mert időközben ismét elfogadom magamnak az érvet, hogy tényleg jobb a számára és az életére nézve, hogy jobb, ha minél kevesebbet tud rólam.
Az, hogy esetleg ő tehetne bennem "kárt" a hallott információkkal, tényleg fel sem merül. De ellenben az most igen, hogy ha bárki más erre járna, véletlenül és szeretné kikérdezni, akár rólam, mert azt hinné tud valamit, akkor jobb, ha valóban őszinte tud maradni. Mert egy jó vallatót nehéz becsapni, ha valóban tudsz valamit.
Ha nem tudsz semmit sem, akkor értelmetlen és "fölösleges áldozat" is lenne kárt tenni abban, aki nem tud arról semmit sem, amiről/akiről kíváncsiskodva van.
- És azon gondolkodom, hogy lehet vajon tényleg jó ötlet volt-e idejönnöm. No, nem miattad. Miattam.
És ahogyan kiejtem az utolsó mondatokat, el is kap a nevetés: a helyzet komikuma miatt. Kicsit már-már olyannak is hatott, mintha éppen most akarnék vele szakítani, holott a közelébe sem jártunk semmi ilyesminek sem. Mégis olybá hathat. "A hiba nem benned van, hanem bennem." És társai. Pedig nem errefelé akartam elhozni a beszélgetés menetét, mégis óhatatlanul szembejött velem.
- Ne haragudj... - veszek egy mély sóhajt és elfordítom a tekintetem és egy ideig a táplálkozó állatot figyelem. - Csak az jutott az eszembe, hogy jobb lesz, ha maradok, akkor nem beszélek magamról. Mert Neked így lesz a jobb.
Bólogatok aprókat, mintegy megerősítve magamnak azt, amit eddig csak fejben, majd végül ki is mondottam.
- Vagy a másik opció, hogy elfelejtjük az egészet, kisétálok innen és többet soha sem látsz. Természetesen, a fáradalmaid, a sértettséged - jogosan - , illetve a munkadíjadat busásan kifizetem itt és most.
Aztán pedig kívánom számodra a legjobbakat.
Fordítom vissza a tekintetem és felemás "fények" láthatóak benne. Picit engedem, hogy be lehessen látni és valóban látható, ha jól tud figyelni és megfigyelni, hogy komolyan a szavaim. Bár azt továbbra sem értem, hogy miért is engedem ezt. Ki tudja; talán az, hogy egy pillanatra el akartam érni valamit, akkor az a "valami" is elért engem és megnyomott rajtam egy pontot, mint egy gombot egy kapcsolón?
Ki tudja: talán így van.

~"Hogyan lehet rémisztő az ami jó?"
Csak némán visszhangzanak bennem a szavai, mint üres kanyonban felejtett szavak, amire senki sem figyelt már oda nagyon régóta. Már magam is rég elfeledtem az idejét és valójában, ha nagyon őszinte akarok lenni önmagamhoz; nem is tudom, hogy volt-e valaha is olyan pillanat, most a mostani. Szerintem nem, bárhogyan is erőltetem a gondolataim, amik jelenleg inkább erősen szanaszéjjel akarnának szaladni, furán elfelé tőlem, bármennyire is utánuk akarnék kapni. Kicsit olyan érzésem van, mintha elveszteném a kontrollt felettük, de ami a legfurcsább, az az, hogy annyira, ha jól meggondolom: nem is igazán zavar. Kicsit belesüllyedek ebbe a furcsa, a saját megszokott, sötét világomhoz képest nagyon is könnyed pillanatba és mély sóhaj hagyja el a résnyire nyitott, és még mindig úgy felejtett szám. Mert már szinte mondani is akartam rá a választ, de ismét győznek a régi beidegződések, hogy nem: ez nem az a fiú és nem az a lány.
Csak alapos megfontoltság után válaszolok
- Alapvetően nem baj. - válaszolom félmosollyal és futólag a szemeibe nézek, majd tovább is viszem, zavartan nézek félre. - A gond inkább azzal van, ami... kimondtatlanul  lebeg a levegőben. Valami, ami káros lenne Rád nézve. Valami, ami a részem és félő, hogy így vagy úgy, de bajod esne.
Látok valamit, vagyis legalábbis azt gondolom, hogy a felismerés szikráit vélem a tekintetében megvillanni, amikor újra összekapcsolódik a szemkontaktus. Bár futólag azért ezen is elgondolkodik, bár ez nem olyan nagy időt vesz igénybe: látszólag egy isten háta mögötti helyen egy kellemesen csinos, fiatal nő, és bár látszólag, legalábbis elmondása alapján mindentől is fél: mégis, nekem fura. Fura és egyben csoda, hogy még senki sem akarta bántani, vagy még inkább más módon, de "megfogni". Vagy épp már megtörtént, és azért van itt és így, mert olyan, mint egy kalitkába zárt madár, akit pont a látványa és a hangja miatt tartanak, de elmenni már nem mehet?
Meglehet.
Vagy persze a másik gondolatom, ezzel párhuzamosan az, hogy nem is az, akinek mondja és mutatja magát. Meglehet, hogy mondjuk beépített rendőrnő lenne?
És erre a következő mondatai mintha rá is akarnának erősíteni, egy pillanatra még a levegővétel is kihagy, mondhatni kővé dermedek, ahogyan figyelem az arcát.
No, nem mintha bajom lenne épp most látványosan a rendőrséggel, de azért azt sem szeretném, ha megfigyelnének.
Bár, ki tudja: ha mégis rendőr lenne, akkor meglehet, hogy akkor akár más módon, de még a hasznomra is lehetne, ha mondjuk valami módon a saját oldalamra tudnám állítani. Mindenkinek is megvan az ára: és ez leggyakrabban a pénz és a szex. Na meg a drogok. Vagy mind együttvéve.
Nem bírom tovább a gondolatot, kibököm azt, ami így hirtelen felmerült bennem.
- Rendőr vagy? Csak mert azért lássuk be, hogy az, hogy arra apellálsz, hogy bármit mondok neked, azt nem adod tovább, az remek alap. És az, hogy utána betolsz egy nevet, ami lássuk be, a "mi" köreinkben eléggé ismert - bár válaszolva a kérdésedre, mert megengedhetem ezt magamnak: nem, személyesen még sosem találkoztunk, de tudom, hogy kiről van szó - az csöppet gyanússá tesz a szememben. Így, most, hirtelen.
Kicsit távolabb is húzodom, addig-addig araszolgatva hátrafelé a kanapén, amíg el nem érem a peremét, ahonnan mondjuk nem is lenne tovább. Mondjuk úgy, hogy így kerültem a lehető legtávolabb Glóriától. Nem mondom, hogy félek tőle, vagy bármiféle formában ezt érezném/gondolnám. És azt sem mondom, hogy gyanusítom. Mert ez még azért nem az, csak inkább mondanám véletlen, fura és zavaros, "véletlen egybeesésnek", ami nyilván megfelelő körülmények között megmagyarázható. Ki tudja, talán még ez a helyzet is beleesik abba, amit meg lehet magyarázni.
- Vagy a másik véglet: kalitkába zárt madár vagy. Mert azt látom, hogy tehetséged van. Ez lehet született, tanított/tanult is. Bárhogyan is, ettől függetlenül mindkettő lehetsz. Egy csinos rendőrnő, vagy egy "rab", aki nem a modern láncra verve él, de hasonló hozzá. Mert lehetsz akár egy befektetés is. Aki, mivel jól dolgozik, jó hasznot hozhat. És mivel sokan jönnek, sok mindent is hallhatsz, ami a megfelelő kezekben erős fegyver. Mert a tudás hatalom, és ez felénk sincsen másképpen.
Fejezem be a gondolataim, miközben a végén keresztbe teszem a lábam és karba öltöm a karomat, ahogyan figyelem a nő minden egyes mozdulatát és rezdülését. Fogalmam sincs, hogy melyik lehet igaz, vagy igaz-e egyáltalán bármelyik is. Meglehet, hogy totál vakon vagyok és az egészből semmi sem valós, semmi sem igaz. És fölöslegesen látok rémeket.
De attól még ki kellett mondanom, ami bennem van, mert másképpen zavart volna. Bár nem akartam esetlegesen most kivételesen már megbántani a szavaimmal. És rövid mérlegelés után azért még hozzáteszem.
-Köszönöm, khm...igazán értékelem a felajánlásodat, bárhogyan is van. Mármint, hogy nem kell csak úgy elmenni és amit utána mondtál.
Nyelek egyet félszegen és fel is állok a keresztbe vetett ülésből, mert érzem, hogy nem esik jól. Kelletlenül megvakarom a bal kezemmel a kobakomat, nem is igazán tudom, hogy mit mondhatnék. Most érzem igazán, hogy kellemetlen a helyzet, pedig igazából, most lett a legtisztább: a maga módján valahol. Talán pont ezért nem tudom, hogy mit is mondhatnék, mert nem ehhez vagyok hozzászokva.

Csak állok és nézek ki a fejemből; zavartan toporgok és bár hallom a válaszokat, fel is fogom mindet, de valahogy: nem igazán vagyok ott. Sajnos vagy sem, teljesen más gondolatok kötnek és foglalkoztatnak, már-már szinte feszélyez a helyzet.
Érzem, hogy a zavarodottság utat tör és teret kíván: én pedig megadom neki. Jól látható a zavarodottság az arcomon, ahogyan szétterül, ahogyan megkapom a válaszaimat éppen úgy, ahogyan Glória a sajátjait tőlem.
~Bevégeztetett: innen már nincs tovább.
Suhan át a gondolataim között, és valóban így is van. Érzem, hogy valahol egy eddig sem látható ajtó centiről centire, de fokozatosan bezárul. És a hiedelmekkel ellentétben, egyáltalán nem biztos, hogy valahol ki is nyílt volna valami. Legalábbis, nem úgy és nem is feltétlenül annak, aki gondolná.
Gondolkodom, hogy mivel is törthetném meg a csendet, de nem igazán jut az eszembe semmi sem. Csak csendesen hallgatom a tépődő papír hangját és a szösszölést vele, ahogyan minden a helyére kerül. Elsétál előttem, és én meg sem mozdulok. Mintha a zavarodottság szobra lennék, csak épp élő mintaként.
Gratulálok magamnak az alakításért, legbelül, pedig nyilvánvalóan nem ezt érdemelném. De ez igazából olyan mindegy, mert a jók mindig pofára esnek.
Még szerencse, hogy én egyáltalán nem vagyok jó, távolról sem.
Épp csak eltűnik Glória a függőny mögött, pakolgatva, amikor alig hallhatóan megcsörren a telefonom. Csak egyetlen csöngés, semmi más. Majd egy csippanás, jelezvén, hogy egy üzenet is érkezett.
Pontosan tudom, hogy ki kereshet és miért, mégis: rezignáltan nyúlok érte és a szemem sem rebben meg, amikor a képernyőre nézve mind a hívás, mind pedig az sms gazdája ugyanaz: "Dupla fasz".
Nem foglalkozom vele, majd a kocsiból megkapja a választ, amit annyira tudni akart. Cserébe pedig én is megkapom, amit szeretnék, ha már megtettem neki ezt a szívességet.
Időközben a drága művésznő is visszaér a függöny mögül és egy cetlit tartva a kezében, amin a száma áll. Kicsit megköszörülöm a torkomat, mielőtt válaszolnék.
- Rendben. Bármi változna, hívni foglak. Ne aggódj emiatt.
Válaszolom visszafogottan, már majdnem csendesen. Nem igazán erre számítottam, már ha számítottam is volna bármire. De talán mégis: ha választanom kellene, talán ez volt a legtisztább forgatókönyv, ami létrejöhetett.
Halk cipőkoppanásokkal vágok át a termen, egyenesen a kijárat felé, nem nagyon nézek se jobbra, se balra. Csak a bejárati ajtó előtt torpanok meg. Veszek egy mély sóhajt, majd félig visszanézek.
- Köszönök szépen, mindent.
Felelem félszegen, de a választ már nem várom meg. Csak kilépek. Gyors, de nem sietős léptekkel haladok a kocsim felé, már a zsebemben kikapcsolva a riasztót és a központi zárat rajta. Határozott mozdulattal tépem fel a vezető tér felőli ajtót, és ülök be és csukom be magam után. Lezárom az egész autót, kulcs a helyére, indításra és indulásra kész.
Ám előtte, egy telefon.
Lustán emelem a fülemhez, miközben rányomok a visszahívásra. Nem telik el sok idő, 2-3 kicsöngés után hallatszik a kattanás, hogy a kapcsolat létrejött. Egy hang sem szólal meg benne, de nem is igazán vártam mást.
- Átnéztem, ahogyan megbeszéltük. Tiszta. Tartja a száját, a befektetési ára változatlan. Nem fog elárulni. - válaszolom a telefonba monotonon, miközben még visszafelé pillantok az üzlet irányába, hogy vajon néz-e bárki is.
- Én álltam a részem, a többi a Tiéd, Frederico.
Némán bontom a vonalat és visszateszem a telefont a zsebembe. Tán magamnak sem vallanám be, de kicsit szemétnek érzem magam, hogy így megvezettem ezt a lányt, de annyira azért mégsem érdekel. Ez is csak egy munka volt, mint az összes többi. Csak épp sokkal nagyobb szívességért, mint alapjáraton.
Hiába, csak a nagy halakra utazom, illetve a nagy szívességekre. Az élet már csak ilyen: az alvilágnak pedig: nincs romantikája.
Fordul a kulcs, felbőg a motor és ahogyan érkeztem: úgy távozom is.

//Köszi a játékot. //