Amikor megcsinálod, az első tetoválásod, mit gondolsz mit fogsz tenni?
Körbemutatod? Nyilván. Dicsekedsz vele? Mi az, hogy! Eljátszod a fasza gyereket aki össze van varrva és ezért az összes csaj a lábát széttárva várja, hogy megpakolja?
Nos...azt talán nem, hacsak nem vagy valami pisis aki rájött, hogy a pömpölőjét a brunyáláson kívül is másra tudja használni.
De a fő kérdés! Mit nem teszel?
Nos, nem leszel egy ittas hülye, aki a haverja robogójával akar Evel Knievelt játszani, hogy aztán hülye módra lenyúzza a hátát.
Az igazat megvallva, elmúltam negyven és ennek a sztorinak bő nyolc éve volt. A hátamról valahogy kimaradtak a tetoválások, hiába díszítik a karomat különböző művészek alkotása.
A hátamat csupán a hegek borítják.
No nem feltétlen csak a motoros balesetből adodóan, hanem kisebb sebek még a sulis futball időszakból, pár egykori szerencsés barátosnétől és például Racheltel.
Hogy ki ő? A világ legrosszabb borbélya és a Starbucks kávék fekete öves Fehér Gandalfnéja.
Nos Rachel nem véletlen a világ legszarabb borbélya, hisz tíz évnyi barátság ide vagy oda, igencsak félve fogadtam el az ajánlatát, hogy megnyírja a hajamat.
A végeredmény a nullás gép volt. Annyi előnye volt, hogy észrevette a póló nélküli habtestem és felemlegette, egy ismerősét aki tetováló és elég pazar alkotásai vannak. Mit szólnék ha a nem túl sima hátamat valami dögös mintával beterítenénk?
Ősöreg szabály, hogy egynél ritkán állunk meg. Megkértem, hogy beszéljen a művésszel a nevemben, s bár konkrét ötletem nem volt, a tetkóim nagy része a pókokhoz való közeli viszonyomat tükrözi illetve a torzá varázsolt alakok morbid alakjait.
Így hát keddre kaptam időpontot.
Kora délután volt és az igazat megvallva egy elég nehézkés éjszaka után jártam, ami miatt nem mertem a vezetési képességeimet feszegetni. Na nem a néhány sör miatt amit előző este betoltam, hanem annak a Scotty Jacobs nevű marha egész estés politizálása és a mindenhonnan összekalkulált hülyeségeit hallgatni elég volt a nyomott hangulatú alváshoz.
A busz szusszanva megállt a megállóban, én pedig Rachel útvonala szerint értem a szalonhoz. Az egyik kirakaton még utoljára végigmértem magam, hogy lehetőleg ne egy szakadt csöves kinézetét keltsem. A kirakatból ugyanazaz ember-medve hibrid tekintett vissza. A fejem ugyan tarkopaszon csillogott, de vastag keretes szemüveg és orr alatt egy emberesen elterebélyesedett szakáll rengeteg húzódott majdnem a mellkasomig. Az idő közben kissé kikerekedett alkatomat egy XL-es, Gas Monkeys pólóval próbáltam eltakarni nem sok sikerrel. Hiába a pocak mellett azért ott vannak az egykori fizikai munkával kialakult vállak is. A nadrágom egyszerű, no name farmer volt, az oldalán egy emberes nagy lánccal, míg lábbeliként egy barna-fehér mintás Vans cipőt kaptam fel.
Hölgyeim és uraim, egy kiöregedő szexidög. Az alabamai söntés asszonyok nedves álma.
Az ajtón belépve enyhén hunyorogtam, a kinti napsütéshez mérten bent kicsit sötétebb volt. No nem olyan ahol a denevérek rave partizva csapatnák a pacek alá valót, csupán annyira, hogy az én vakegér szemeim egy pillanatra elfelejtsenek fókuszálni.
- Öhmmm...jó napot! - dörmögöm a tömött bajusz alatt, hátha kisabilizálom a tulajt is.

Az ajtón belépve, az első kinti napsugárzás utáni megvakulást követően, nem mondom először csak foltokat láttam, ezáltal az egész üzlet maga volt a stroboszkóp parti a szemem előtt. Mintha csak Ozzyék, 1970-es Top Of The Pops klippjébe léptem volna be.
Aztán a világ újra kiszínesedett lassan és a stroboszkóp fények felszívodtak a szemem előtt. Újra a szalon volt előttem majd egy...
Macska...
Egy fél pillanatra összeszaladt a szemöldököm. Ő fog kivarrni? Értem én, hogy Rachelnek érdekes barátai vannak, na de pont egy macska akinek még tetkó szalonja is van?
Aztán meglesem az arcát és kis híján döbbenet ül az arcomra. Úristen, hát csak rá kell nézni az arcára!
Hát tiszta Ron Pearlman! Hát a művész úr maga fog alakítani a szájízlése szerint! Hát nem is tudom hirtelen, elismerjem neki, hogy mennyire szerettem a Hellboyban vagy hogy közös fotót kérjek?
Mondjuk meg kell hagyni alacsonyabb a valóságban és a szájából kitörő hang inkább volt volt cserregő berregés mint sem a dohány marta alt.
Aztán jön a megnyugvás ideje, hisz a Ron Pearlman (még inkább Catman, haha) gazdája is feltűnik, egy nem túl kecses tápászkodással, de annál inkább szívdöglesztő kinézettel. Nehezen is titkolnám mert a bajusz alatti mosolytól, az egész szakáll tenger mozdul. Az öt perces megjegyzésére csupán legyintek.
- Semmiség! Én tudok várni! A cserregő barátod már kellemes meglepetés volt...
Még szép, hogy kellemes meglepetés. Ez a macska továbbra is kiköpött Ron Pearlman, csak fekete bundában és kevésbé neander vonásokkal.
A felém nyújtott kezet elfogadom és bár azok kis híján eltűnnek az én lapát tenyeremben, meg kell, hogy állapítsam, van bennük erő.
- Donald Heckley, de hívj csak Donnienak. - mutatkozok be én is.
A hátamra való megjegyzésre csupán egy szerény vállvonást teszek.
- Ugyan. A tankerhajóknak még kicsit bonyolult rajta megfordulni, de egy kis edzés aztán kereskedelmi utat csinálhatok belőle.
Sok dologra panaszkodhatnék például a szar szemeimre, a kattogó bal térdemre vagy a régi futball csukámra ami miatt a lábujjaim görbére tekeredett vacakoknak festenek, de a hátam!
Apám, azt atommal se tudnád hazavágni!

- Ohh, pedig csípem a kis bundásokat. - mosolyodok el a szakáll alatt. - Még, ha a purrogó haverod nem is azaz apró fajta...legális egyáltalán ekkora macskákat tartani? Szerintem egyszer Ontario környékén láttam egy hasonlót, de az egy erdőben élt.
Bár a szövegem nyilván poén, a sztori mégis igaz. Vagy tizenöt éve, Shannon Grayson haverommal jártunk arra (aki nem mellesleg a feloszlott Brodie Dreams nevű színésztársulatnak volt egy oszlopos tagja) és kirándulás céljából elugrottunk az egyik elég meredek dombot megmászni. Shannon a kisujjából kirázta az utat, míg én jó harminc méterrel lemaradva cammogtam mögötte.
És akkor hirtelen dög nagy macska. Na az nem egy maine coon volt, hanem valami hiúz szerű nyervogó, pont elég volt, hogy Usain Boltot megszégyenítő gyorsasággal és Anett Pötzsch legmásnaposabb kecsességével elrongyoljak Shannon mellett. A marhája persze még először gratulált is, hogy ez ám a hegymászó spiritusz aztán kiszúrta a macskát és ő is kacsázott utánam.
Miután Saphirrel letudjuk a kölcsönös bemutatkozást (az istenért van ekkora kezem, majdnem az egész csuklóka eltűnik a tenyeremben)
- Kínai nagyfal? Nem rossz ötlet, de nem, annyira azért nem kenyerem az ázsiai kultúra.
Eközben a művész úr, Ron Pearlman háziállat neve is kiderül ami Diablo és én magamban megállapítom, hogy a sötét bundához és a sárga szemekhez alighanem pazarul is illik. Ha a Pokolba kerülnék és ő fogadna, talán még bele is mennék az ötletbe miszerint felforrósított biloggal és vasvillával böködjék a hátsómat, meg kondérba főzzenek meg a hecv kedvéért. A kis szőrös rohadékok úgy is elérik a céljaikat...
Eközben Saphirre körbe jár és mustrát tart rajtam. Ha egy kamera figyelne közben, a falak fehérek lennének, a kanapé pedig fekete, kezdeném úgy hinni, hogy Rachel valamivel nagyon átkúrt.
De szerencsére láthatóan csak a tetkók érdeklik Saphirre mert a hegyes ujja neki bökődik a bal alkaromon kirajzolódó nyitott pofájú arcra aminek a szájából póklábak nyúlnak ki, így egy időben két kérdésre válaszolok.
- Ezt nagyjából hat éve egy Darren Therovsky nevű srác csinálta Liverpoolban. Volt egy mintákkal kirakott füzete amiben ez az üvöltő srác arca volt, ami bejött de megkértem, hogy kicsit tegye egyedivé. Szóval kapott plusz árnyékolásokat, a bőr kicsit málóbb lett, a pókokat pedig imádom annyira hogy ott legyenek a lábak a szájban.
Emellett persze azért a 99'-es sulis trauma is ott van köztük, ami szerintem jó pár tetkómhoz hozzátartozik. Próbálj úgy tiszta lelkiismerettel élni meg egy ilyet, hogy a másnaposság ment meg.
Még, hogy a pia nem menthet meg...
Aztán megkapom a kiselőadást, miszerint ismernie kell a tetoválásaim történetét, hogy eltudjon igazodni az ízlésemen és én elégedetten bólintok.
- Tiszta sor. - vigyorgok rá, hisz miért is tenném. Az ilyen lányokra nem könnyű nem vigyorogni, pláne ha még munkaként is méreget.
Aztán amíg a kezemet markolgatja, a következő pillanatban magával húz és én kényelmesen huppanok a kanapén. A Diablonak nevezett Hellboy eközben a gazdájához hasonlóan végigmér és kíváncsian szagolgat én pedig majd megzabálom azt a kisnövésű medvecukornak tűnő orrát.
- Egyelőre egy pohár víz megteszi, köszke! - fogadom el az ital ajánlatot majd hogy jobban lássa a karjaimon a tetkókat, vállig feltűröm a pólómat, felfedve a maradékot.
Nem mondom, hogy világi egyediek, a legtöbbjük a pókokhoz köthető, pókhálók sokasága húzódik a bal vállamon, a bicepszem környékétől húzódik le a könyökömig egy koponya, hogy a bal alkaromon a már látott nyitott pofájú fószer nézzen vissza. A jobb karom szinte egy tetkóból áll, egy futurisztikusan kialakított vonalpatak ami a vállamtól a kézfejemig húzódik.
- Van még kettő a mellkasomon, de azt úgy is látni fogod, ha gravírozod a hátamat.
Ahogy itt ülök és néz engem szinte érezni vélem James Cameron tekintetét. A Secret Agent érzésből valahogy a Titanicba kerültem. Mondjuk Saphirre dögösebb mint Leo Dicaprio...

- Bántani? Isten ments. - vigyorodok el a szakáll alatt és hacsak a macsesz nem húzódik el vagy próbál menekülni, meg is simogatom a két antenna fül között a fejét.
Mindig is bírtam a macskákat, kutyás lét ide vagy oda, bár az én természetemet tekintve még néhány hüllőt is csipázok. Pláne a kaméleonokat, azok micsoda cukorpofák! Ahogy ott lazulnak a kis melegített terráriumban azzal a gülledt, betépett tekintettel és úgy mozgatják a fejüket mint Frank Zappa a legdelíriumosabb LSD parádéja közben. Bár ha létezik bármiféle felsőbb erő aki erre a földre tojt minket, bizisten tolt valami cumót miközben ezeket a gülüszemű szépségeket gyártotta.
Igazi színes egyéniségek.
- Nem vagyok annyira képben a kínai kultúrával az igazat megvallva, valahogy a japánokat mindig is jobban kedveltem. Bár igazából manapság a kocsijaik és a motorjaik amik igazán felkeltik a figyelmem. A franc se hitte volna, hogy egy ilyen kis francnyi sziget ország ilyen zseniális cuccokat gyárt egyszer.
Nem tagadom, kicsit előtör belőlem a motorbuzi, még ha manapság nem is vett rá a lélek, hogy isten igazán motorozzak. A drámai oka leginkább az volt, hogy valahova rohadtul elkeveredett a motoros szerkóm és rohadjak meg ha egy Yamahára felkapaszkodok farmerba meg pólóba.
- Messze bizony és visszagondolva, nem is volt egy jól befektetet utazás. Azok a srácok frankón nem tudnak főzni.
Közben végig figyelem ahogy Saphirre végig méregeti a tetkókat, én pedig...nos maradjunk annyiban, hogy először én is meglesem pár látható tetkóját, de mégiscsak férfiból vagyok vagy mi a szösz, szóval a szemem néha kicsit elkalandozgat erre meg arra, épp csak annyira, hogy ne tűnjek valami mocskos pederasztának...illik ez a szó ide? A szatír jobban hangzik.
Ha valaki azt mondaná, hogy full szingli, asszem helyben képen röhögném.
A pókokhoz való viszonyát tekintve apró kuncogás tör ki belőlem és kicsit csúfolódva közelebb hajolok hozzá, az arcomat hasonló fintorba csapva (figyelem tanulási idő: szem enyhén összehúz, orr kicsit felhúz, az orrnyerget megráncoljuk, a szájsarka enyhén biggyeszt) majd válaszolok.
- Sőt, még meg is simizem őket. - majd az arcizmaimat újra elengedem és az eredeti távolságot tartva válaszolok. - Apámnak annó volt jó pár terráriuma madárpókokkal. Szép kis dögök voltak, természetesen mérgezni nem tudtak, de azért néha tényleg átkozott parák voltak.
Hát még én, hogy paráztam mikor Chloé, az a vöröses árnyalatú kiszökött miattam. Már fiatal felnőtt voltam, de megmertem volna esküdni, hogy apa pirosra veri a valagamat.
Saphirre ezek után letudja a kötelező szabályokat és én mint a jó szamaritánus fiú a pap előtt, bólogatva nyugtázom a szabályokat (épp csak nem térdelek fehér kórusi ruhában).
A pohár vizet átvéve megköszönöm és igazából semmi perc alatt el is tüntetem a bubis hűvösséget a szájnak nevezett hangár ajtómba.
- Nos Rache, azt mondta, hogy elég penge vagy a szakmádban úgyhogy a mintát én a te fantáziádra bírom. Azokat a szemeket eltekintve, eléggé fel lettem mérve.
Hölgyeim és uraim! Önök Donnie Heckley (francba veled Greg dédi, hogy ilyen szar vezetéknevet kaptam!) legbénább bókolását hallották! Mit is mondhatnék, sose voltam egy kibaszott Rómeó...
A kérdésre miszerint megnézné a mellkasomon a tetkókat, majd a cinkos pillantást látva, egy félmosoly ül az arcomra majd egy pillanatra felkelve megmutatom neki amit kíván. A jobb mellkasomon egy kicsit elnyúlt, torz kéz alak rajzolódik, a Gyűrűk Urából ismert fehér kéz mintája (csak éppen feketében) a bal oldalt pedig egy mez szám mintájú 99-es felirat.
Asszem ez utóbbi érdekes tanmese lesz...
De egyelőre még poénkodok és rákaccsintok.
- Textil dobáskor nem szokás zenét nyomni? A "Sweet Cherry Pie"-ra kifejezetten jól sztrippelek pár vodka után.
Na persze Donnie, te meg a sztrippelés. Mintha egy bekanult barna medve próbálna meghágni egy villanyoszlopot.
- Ami a hátam illeti...asszem egy teljesen elfedős lenne az igazi...
Azzal odamutatom neki a hegektől dimbes dombos tankerhajót. Ha jól megnézte szerény mosollyal szembe fordulok vele és megvonom a hátam.
- Ne kérd, hogy az összes hegnek tudjam a sztoriját mert hazudnom kéne.

A pókokkal való poénkodásom úgy fest nem ér célt, mert azok a szemek (de még micsoda szemek!) rám villannak és a homloka is összeráncolódik.
- Jaj, ne nézz rám így! - biggyesztem le az ajkamat. - Még a végén azt találom hinni hogy megharagszol rám. Márpedig tetoválás előtt elég ciki lenne feldühíteni...
Hallottam pár meredek sztorit mikor a tetoválómester eléggé kicseszett a klienssel és egy hát tetoválás közben egy adag bűzölgő szart karcolt fel a bőrre, vagy épp egy olyan szervet amivel jó eséllyel csak a férfiak rendelkeznek (bár manapság ki tudja) és abból se azt az egészséges fajtát hanem amibe már a nemibetegségek is bulizni járnak. Az a liverpoolie srác, Darren mesélte annó, hogy az első szalonban amiben dolgozott, egyszer a szabadnapján valami maffia ügy alakult ki és konkrétan az egyik srácot úgy kínozták meg, hogy a szemébe nyomták a tetováló tűt. A hideg kirázott mikor mesélte...
Apropó angolok.
- Hát a humoruk nem erősségük, a lányaik között akadt azért egy-két szép.
Ahogy felidézem Angliát akaratlanul is előtör belőlem a V-Rockos rádióműsor vezető és pofázni kezdek.
- Akkoriban amúgy a baráti társaságommal elég sokat kóvályogtunk és átnéztünk az írekhez. Hogy azok micsoda fazonok! Ott tartottunk, hogy bingó estet lehetett volna tartani a fogsorukat eltekintve. Akinek az elülső fogai megvoltak, az már egy pont volt. Mondhatom tízig egyikünk se jutott el. Hatalmas figurák, de verekedni is állatira tudnak, amibe én is egyszer akaratlanul belekeveredtem. Amerikai focis múlt ide vagy oda, ha egy hullarészeg, negyven kilós kikötői dokkmunkás támad rád a legdurvább akcentussal "téráttáhóttáttát" kiabálva, durván belefagy az emberbe a pupillája és szégyen szemre ki is ütött a rohadékja.
Azt már nem teszem hozzá a sztorihoz, hogy a szemétláda konkrétan egy bárszékkel esett nekem és törte el a kedvenc szemüvegemet szóval kicsit nehéz verekedni mikor faszilánkokkal és üveggel van tele az arcod.
Emellett még erősen be vagy toxikálva. Soha többet abszint...
- Borzalmas? - vonom fel a szemöldököm. - A varangyok parábbak. Azok a kuruttyoló démonfajzatok ijesztőbbek.
És még van aki simizi meg üntyürüpüntyüm. Na meg az anyámat azt...
A bókom valamennyire betalál mert azon a csinos arcon bizony szétterül egy elégedett mosoly, én pedig egy széles vigyorral viszonzom, kivillantva a Colgate fogsorom. Nagy harc volt összehozni őket. Kölökként hat évig kellett fogszabit viselnem mert olyan pofám volt mintha egy gránát robbant volna fel az arcomba és a repeszeit tették volna be fogak helyett. De szar fogsor ide vagy oda, tizenkét évesen ezzel a mosollyal már kitudtam harcolni, hogy ne kerüljek szarba. Bár párszor nagyon igyekeztek, hogy kiverjék (meg a fogamat is, hö-hö) de még a futball korszak se pusztította ki őket. Ha nem hullanak ki hatvan éves koromra, akkor max akkor hullanak ki ha eltanyálok a Yamahával és felnyalom a flasztert.
Mikor felemelem a pólót, nem feszítek vagy bármi ilyesmi, de a kezemet csípőre teszem, a póló sarkát a fogsorommal rögzítve, így pocak ide vagy oda azért az összeszedett izomzat jól látszódik.
A Santanat ért kérdésre szakszerűen megigazítom a szemüvegem, leengedem a pólót és szerényen vállat vonok.
- Nos rádióállomáson dolgozok, szóval eléggé helyben vagyok a zenékkel. Másfelől van olyan aki nem értékeli Santanat?
Bár hozzá kell tennem, hogy rajta kívül sok mexikói zenésszel nem vagyok tisztában és a kedvencemnek se mondanám, de a fickó zseni. Bár ha mexikói zenész, akkor maradok Robert Trullijonál.
- Sok Habanero kell nekem ahhoz, hogy én táncra perdüljek és talán mindketten jobban járunk ha nem kezdek neki. Neked vicces lesz, nekem meg állati kínos.
Amikor a hátamat éri megjegyzés és a bizonyos "nyami" kifejezés elhallatszik, vigyorogva hátra sandítok.
- Nyami? Még a hátamat nézzük? Mert az a két gömböc már a fenekemhez tartozik.
Ha már felemlegettem a Sweet Cherry Piet, kicsit csipkelődősre veszem a figurát, persze poénból. Nem áll szándékomban itt a Macho Mant játszani, aki egy fél farok mozgásból nyolc embert dug meg, ebből hármat csak egy kacsintással teherbe is ejt.
Aztán a póló újra eltünedezik a hátamról amíg hagyom, hogy lefényképezze a hegeket és komótosan válaszolok.
- Én személy szerint kiemelném őket, a színes tetkók valahogy nem az én világom. Elbújtatni meg nem akarom őket, hozzám tartoznak. Nem tudom, te milyet képzeltél, de lehet ezúttal nem erőltetném annyira a pókokat. Jobb szeretem, ha a tetováló mesterem a maga stílusát viszi bele abba amit belőlem lát.
Szinte olyan költői vagyok. Viszont annyira suta vagyok, hogy időközben jut eszembe, hogy bizony maradtak elvarratlan kérdések, úgyhogy lassacskán bepótlom őket.
- Huhh, a hegek... a jobb lapockámnál van egy görbe húzódású, azt egy detroiti srác csinálta 96'-ban mikor elkezdtem focizni és fejjel nekiugrott a hátamnak. A csapódás szar volt, de a rohadt sisakján a az arcot védő rácsból kiállt egy darab és megvágta a hátam. Valahol ott a derekam környékén van egy kb vízszintes, azt 2002-ben szereztem mikor elcsúsztam a motorommal. Illetve van két-három heg amit...khmm nos...fogalmazzunk úgy, hogy pásztor óra közben szereztem...
Majd, ha már jól felmért egy pillantra szembefordulok vele és rámutatok a 99-es számra a mellkasomra.
- Ez pedig két jelentésű. Egyfelől szakközépben ez volt a mezszámom. Másfelől...
Kicsit megszívom a számat.
- Biztos szeretnéd tudni? Nem gáz mesélnem róla, de nem egy vidám történet.
Bár akárcsak ő a hátammal, én is választ nem várva, egy rövid verziót adok elő. Ha jobban akarja tudni, jobban bele is megyek.
- Röviden leginkább úgy mondanám, hogy majdnem áldozata voltam annó Amerika egyik gyásznapjának 1999-ben.

Tudván, hogy se velem nem akar kibaszni sem saját magával, mondhatni megnyugodok.
- Nos ezt örömmel hallom. - nyugtázom egy Colgate vigyorral.
Az őszintét megvallva ifjanti huszonéves koromban voltak elég paraszt pillanataim. Mentségemre nem brahiból csináltam. Annó volt egy rövid időszakom roadieként, tömött zsebű kocsma együttesek mellett. Tudjátok, azon félék akik apuci pénzéből összeszerváltak hangszereket és Kurt Cobainnek képzelve magukat, próbálták a fa hangukkal bebazsalyogni magukat a lányok bugyijába. Na szóval egyszer ez a srác, Steve nagyon próbált rám mászni, mind a 160 centijével és ott kötött belém ahol tudott. Aztán ez a fasz, szerintem lógecit kortyolhatott mert az egyik koncert előtt különösen belemászott az arcomba. Egy ideig tűrtem, aztán jött a koncert és úgy voltam vele, hogy csesszék meg. A háttérben szépen tönkrevágtam a hangzást. Steve körülbelül két számig próbálkozott aztán hátrajött lebaszni. Két perc, ha volt az egész. Visszament énekelni, csak épp egy monoklival a szeme alatt. Ami engem illet, én többel mert nemcsak, hogy nem fizettek ki, de a kidobók még jól helyben is hagytak. Akkor letr volna jogos, ha Steve ver le. Mondanám, hogy ez volt az egyetlen eset, de hazudnék. Utoljára egy Vespa nevű kinézetre csőbuzi srác gitárját locsoltam meg egy flakon huggyal...na, de neki ezt nem kell tudni!
Ahogy a békák és a nyálkás bőrük szóba esik, már az én arcomon is őszinte a fintor, amolyan Gordon Ramseys egész arcot összerántó ráncba. Egy javaslat viszont felrémlik bennem.
- Van egy ötletem. - kezdem a felvetést. - Mi lenne, ha én nem emlegetném a pókokat, se a békákat, cserébe!
Jelentőség teljességgel felemelem a grill virsli vastag mutatóujjamat.
- Nem kell olyan arcot vágnunk az elkövetkezendő...nem is tudom, pár órában, mint akik elé macskaszart tesznek.
Talán erős a fogalmazásom, de istenemre poénból teszem és ezt láthatja is, hisz az ajánlotommal járó komoly arc egy félmosolyba torkollik. Na, nem mintha abból sokat látna, hisz a tömött bajusz emelkedik csupán meg. A Colgate vigyor az csupán ami áthalad a Fangorn erdőt megszégyenítő bulya pofabundámon.
Amíg újra megmustrál, hagyom, hogy a szakértő szemek felmérjenek. Nem vagyok szégyellős, hisz az eddigi tetoválóim mindegyike látott hasonlóan, de...szóval mindegyik faszi volt, így kicsit újdonságnak számít a női szem vizsgáló tekintete. Az én kukkolóim is végignéznek rajta, de nem úgy mint valami meghódítani való dolgot. Nem, hiszen ő neki én most egy vászon vagyok, ő pedig Frida Kahlo csak épp soookkalta csinosabb kiadásban. Ami Kahloban hódító volt karizmában, az Saphirreban is. A vonásai komolyak, a szemei pedig fürgén pásztáznak.
Szeretnék valamihez ennyire érteni...
A botlábú megjegyzésre, megforgatom a szemem.
- Mi amerikai pasik, mind botlábúak vagyunk. Nekünk elég ha elhisszük, hogy egy über allesek vagyunk. Nincs bennünk se tűz, se szenvedély. Az országunkat is egy olasz fedezte fel és kelták lakták be.
A hosszú okfejtést kicsit komolyabb hangnemben vezetem végig és ezzel nem is viccelődök, de azért a végére lazábbra veszem és rákaccsintok.
- De sose késő tanulni, nem igaz?
Bár, ha engem kérdeztek a tánc valahogy esetemben nehezebb elképzelés. Már csak az bizarr látvány lenne, ahogy sztreccs nadràgban, V nyakú felsőben tolom a Dirty Dancinget, Swayze módjára. Kis híján el is röhögöm magam.
A gömbőceimre tett megjegyzésre, megjátszott döbbenettel a számra teszem a kezem.
- Nanananana! - csúszik ki belőlem magasabb hangon.
Durcás kisfiú módjára összeráncolom a szemöldököm és még enyhén csücsörítek is olyan igazi kacsapicsa módra.
- A gömbőckéim nem tartoznak a portfólióba!
Ez utóbbit már én se tudom fa arccal letudni és kiszalad belőlem a kuncogás.
Még pár ilyen és törzsvendég lehetek a Kék Lagúna bárban, az Village People féle rendőrsapis meleg fószerek között.
Végigkövetem a tekintetemmel ahogy leül és magamban letudom az orvosi diagnózist, miszerint nehéz nem nézni ezt a leányt. Nem azzal a szerelmes pillantásokkal lesem, csak...hogy is mondják? Van ez az aura, ami oda csalja a szememet és nem nagyon hagyja, hogy levegyem.
Ekkor szóba esik a motoros heg és a többi, szóval valamennyit sztorizni kezdek.
- A lányokról sokat nem tudnék mesélni...illetve de csak...szóval van amiről úriemberek nem beszélnek. Tudtommal nem haragból karmolásztak. A motoros baleset pedig egy hülye gyerek ámokfutása volt. Huszonéves srác, egy haverja frissen vásárolt Honda cross motorjával. Benyúltam egy körre a srác gépét. Amíg a lankás, földes utakon hajtottam, hiba nélkül ment minden. Simán elhittem, hogy én leszek a következő Evel Knievel. Aztán kimentem a sima útra és...
Az öklöm belecsapom a nyitott tenyerembe.
- Az a rohadt kerék nem megadta magát? Úgy repült ki alólam a Honda mint a nyű. Na már most az út egy dombról lefele vezetett, szóval magzatpózba csapva magamat, csúsztam vagy húsz métert és egy rácsos elfojón fent akadtam. A hátamat rendesen odavágtam, húsz öltéssel kapták össze. Igazi hülye gyerek voltam...
Nem is akármekkora. A Honda itt-ott megtört, szóval a tulaja konkrét a szart is kiakarta belőlem verni és utólagosan teljesen jogosan.
Nem mondom, hogy a bántalmazás jót tesz, de van az mikor valakinek oda kell egyet csapni, hogy felfogja a hibáit.
A sulis sztori a küszöbön van és én egy pillanatig mérem Saphirre vonásait, láthatóan sikerül ledöbbentenem, egy pillanatig a kezén is elmélázok és bár a történetet később kéri, csak kibukik belőlem egy apró kérdés.
- Mondd csak, hallottál Columbineról?

A macskaszar feletti téma kis híján vigyorgásra késztet, de előhoz belőlem egy olyan témát amit ha nagyon szeretném is törni az agyamat, nehéz volna összekötni.
- Ha így kérded, nem úgy hiszem nem okoz neked egy kis macska utáni piszkot összetakarítani. De ez a tevékenység nekem nem is tudom....
A bajszom mozdul egy pár centit odébb, jelezvén "igen, a szagos csomag takarítása nem épp a kedvenc dolgom.
És ebből a témából vezetem le azt amit nemrég felhoztam a "hogy tereljük a macskaszart a...."
- Ebből a szempontból ritka ergya apa lennék. Csóri kölkök még élveznék a szobatisztala...tisztáltat...
Erősen összeráncolom a szemöldököm a koncentráláshoz és újra nekifogok.
-...szo-ba-tisz-tal-atlan-ságot!
Gratulálok Donnie, a nyelvtanod mint az utcai gyrosos: szódavízzel elmegy.
- Szóval élveznék, hogy még nem kell foglalkozniuk a saját tisztaságukkal, én meg nem tudnám eldönteni, hogy illegális nukleráis lerakónak használjam a pelenkás szemetest vagy kikötessem a szaglórendszereimet.
Kérdezhetnétek, hogy ugyan Donnie ez mégis miféle téma? Hát mit is mondhatnék....van, hogy az ember úgy érzi mintha fél évet agyalna, hogy valamilyen témáról kinyökögjön pár szót és egy beszélgetés fenntartásához becsúszhat, hogy valaki hülyeséget pofázik. Sapphire ha nem is értékeli, legalább Rachelnek megmondhatja, hogy legközelebb ne cibáljon be ilyen agyament barmokat.
Az undorító állatokról való téma lezárását egy elégedett szusszanással és egy bajusz alatti vigyorral nyugtázom.
A gömbőceim mustrálása elmarad, így talán kissé csalódottan, de az arcomra nyugodt vigyor tápászkodik. Mit mondhatnék, meg van bennem a hiúság, hogy csinos lányok méregessék a seggecskémet.
A rácsokra való megjegyzésre elfintorodok.
- Határozottan nincs, de inkább ezek a rácsok mint sem egy celláé. Lehetek én egy fél hegyomlás, azért igencsak ott lenne a zabszem a seggembe, már ha szabad így fogalmazni a dolgot.
Nem tagadom, hogy állatira paráznék börtönbe kerülni. Furcsa, de fenyegető külső ide, jó erőnlét oda, a rossz arcú alakoktól tudok tartani. Persze Las Vegas tele van velük, mondhatni mindennapos, hogy valakit betalál egy-egy drogos vagy ex-sittes, de ezzel jár. Ahogy szokás mondani, ne csodálkozzon a kurva, ha megkúrják. Ez ide is igaz.
És szóba jön Columbine...
- Ó, nincs semmi gáz. Már...khmm...már könnyebben beszélek róla.
Hát nem mondom, hogy a kedvenc témám és hogy nem zaklat fel olykor, de ha belekezdtem akkor el is mondom.
Egy pillanatig összekulcsolom a két kezemen az ujjaimat és csendben magam elé meredek, ahogy gondolkodom hogy miként kezdjem el, de végül meglepően könnyed hangnemben vágok bele a mesélésbe.
- Szóval...Columbenieban tanultam, 99-ben utolsó éves srácként. Nem voltam valami népszerű az akkoriban kicsit vadabb stílusommal meg a nem túl büszkeséggel visszagondolandó partis korszakommal. Ki is lógtam a tömegből. Magas srác, hosszú hajjal, tizenéves sráchoz képest nem túl gusztusos borostával, meg minden, érted. Ennek ellenére amerikai fociztam, fullback pozicióban. Az a poszt amikor a sprintert véded, na de nem is ez a lényeg. Szóval nem nagyon csesztettek. Viszont...volt egy csapat gyökér akik szerették kiszemelni a nem túl népszerű srácokat. Volt egy gúnynevük, a Fehér Sapkások. Full egyforma baseball sapkában tolták és csoportosán basztatták a kölköket. Sportolók vagy új gazdag kis pöcsök voltak. És az ilyen csesztetett kölkök között volt két sràc, Eric és Dylan...
Egy kis szünetet tartok, ahogy a visszaemlékezésből kicsit visszazökkenek és zavart mosollyal megvakarom a fejem.
- Bocsesz, kicsit bőlére eresztettem a sztorit, szóval a lényegre térek.
Azzal megköszörülöm a torkom és folytatom.
- Szóval ők ketten nem voltak túl népszerű srácok. Fura fiúk voltak, bár Dylant bírtam. Kreatív, kedves srác volt és rajta keresztül valamennyire Ericet is ismertem. Nem volt ő se rossz srác, de nem próbált jópofizni ok nélkül. Szóval...ők ketten csináltak valamit amivel megjegyeztették a nevüket. Az én világi szerencsém annyi volt azon a napon mikor megtették amit tettek, hogy elkéstem. Előtte egy nappal, asszem bulizni voltam, már nem is emlékszem pontosan kinél, de a lényeg, hogy elaludtam és nem mentem be aznap suliba. Egyszer csak, ébredezés közben csörög a telefon a nappaliban. Egyedül voltam, anyámék nyaralni voltak szóval kicsoszogok, érted a világomat nem tudva. Felveszem, erre az egyik sulis haverom, Brooks hív, hogy valami nagyon nem zöld mert Eric meg Dylan valami faszságot követtek el. Leteszem a telefont, kapcsolom be a tv-t...hát nem a sulit mutatják?
Sóhajtok egyet, a szemüvegemet megigazítva rámeredek Saphirre és halvány mosolyt eresztek.
- Tizenkét gyerek és egy tanár...lehettem volna a tizenharmadik is akár...hány ember mondhatja, hogy a pia menti meg? Kibaszott egy dolog...

- Megszökés? Eszemben sincs. Úgy hiszem, én már alapból is egy gyerekhez talán öreg lennék. Ha mégis volna, nos azt hiszem igen, kénytelen lennék mindezekhez hozzászokni.
Senki ne nézzen rasszistának, de az ilyen gyerek elhagyós dolog gyakoribb a bronksie (vagy bronxie?) negyedekben ahol az apák egy adag leapadni való herén kívül nem vesznek részt a gyerek készítésben.
- Ami azt illeti, - kuncogom el magam - az én szüleim is bevallották annó, hogy nem voltam betervezett gyerek csak apámat véletlen kizárták a nagyszüleim egyik este és mit ad isten, a kinti dekkolás közepette arra gurultak az anyai nagyszüleim akik felajánlották, hogy apám éjszakázzon náluk. Addigra a szüleim már jártak egy ideje, szóval nem volt belőle leszámítva, hogy megtörtént a "minaga duo" ahogy a német is mondja...
Mindig is értékeltem anyámék őszinteségét és mondhatni, nem is vettem magamra mikor megmondták, hogy becsúsztam. Az egész életemet elnézve nekem is sok minden becsúszott amit alapból akartam. A megbánással pedig nem tudom visszafordítani a dolgokat, a sorsunk és személyiségéhez pedig kellenek ezek a hibák.
Az ilyen véletlen hibákat Donnie Heckleynek hívják, a V-Rock délutáni műsorvezetőjének, délután kettőtől este tízig, néha vasárnaponként este tíztől reggel hatig.
A nőies megjegyzésre, amolyan madameosan megbillentem a szemüvegemet és a Roger nyúl nejéhez hasonló búgó hangon szólalok meg.
- Igyekszem, darling...
Mikor rádiósnak mész el, senki nem mondja meg, hogy tudj hangokat és híresebb személyiségeket utánozni, de elhihetitek, hogy néha kell ilyeneket tudnod. Tudjátok ki az a Howard Stern? Rádiós berkekben egy zseni a fickó, magánemberként meg egy seggfej, de a lényeg, hogy a műsora annó egy jó időben különböző celebek leutánzásából állt, ahogy a műsorvezető társával kamu interjúkat toltak. Kiváló paródiák voltak.
A columbine sztorimmal elég durván oda vágok a hangulatnak, de valahogy beszélni róla mindig egy kicsit könnyít rajtam. Mintha öt centire elemelkednék az ülőhelyemről és még a macska is közelebb merészkedik, a Pearlman kobakját a kezeimre téve. Halk kuncogás tör ki belőlem és felsandítok Saphirrera, miközben ujjaim a két antenna fülek között matat.
- Milyen szentimentális egy macska.
A megdöbbent hangnemre elhúzom a szám és láthatóan jelentősen nyugodtabb illetve normális hangnemmel szólalok meg.
- Na igen, szerencsére nem voltam ott. De nem jelenti, hogy megúsztam nyomtalanul. A történések után gondolhatod mennyire éreztem magam jól. Azok a srácok akik ott voltak, sokkal rosszabb élményekben részesültek, engem pedig kínzott a tudat, hogy míg ők életük legrosszabb napját élték át, én félig még pia szagúan aludtam az igazak álmát. A túlélői bűntudat ritka szar. Elég sokáig azt kívántam, hogy lennék a helyükben. A halottak és a sérültek között nem egy volt aki igazi szeretnivaló csaj és srác volt, akik tehetségesek és jó eszűek voltak. Erre ők mennek és maradok én aki....
Egy kicsit keserű arccal végigmutatok magamon.
-....valljuk be, nem egy bizalomgerjesztő figura. Akkoriban ez sokszorosan igaz volt. Utáltam, hogy én maradtam meg némelyük helyett. De ahogy mondtad!
Itt eresztek egy vigyort, a bajusz alatt kivillantva a Colgate vigyoromat.
- Újra születtem. Nem volt könnyű folyamat, de azt hiszem most már megtudok vele békélni. Máskülönben nem hallgatnád a locsogásomat.