Idegesen pillantok körbe a hófehér szobában, úgy érzem megfojt az idegensége, az üressége. Csupán egy két dolog és doboz árulkodik arról, hogy most már az én tulajdonom képezi. Az ablakon alig lehet ki látni, annyira beszennyezte a kosz. Lehúzom szürke pulóverem ujját, azzal próbálok letakarítani egy kis részt. Gyönyörű udvarra pillanthatok, ami most már a mi tulajdonunkban áll. Apu elment elintézni pár dolgot, ami még szükséges ahhoz, hogy beköltözhessünk. Új város. Új élet. Las Vegas. Ha létezik város amit el akartam kerülni, hát akkor ez az. Nem szól másról csak a bűnökről, a szexről, a drogokról és a szerencsejátékról. Minden olyanról amit én bőven kerülni szeretnék, mert undorító dolognak tartom. Akár lehetne az is a város neve, hogy Szodoma vagy Gomora. Nem... ez egyáltalán nem erős túlzás, ez a világ legutolsó helye ahova menni akartam. De a pénz nagy úr ugye bár, apunak felajánlottak egy remek állást. Orvos, de Lawrence-ben nem igazán fizetik meg a sebészeket, azonnal kapva kapott az alkalmon. Nekem pedig egy galériában ajánlottak munkát, kiállításokat kell szerveznem. Tudom, felmerülhet a kérdés Benned, kedves olvasó, hogy egy huszonnégy éves nő miért él még mindig az apjával? Nos az apám az egyedüli ember az életemben akire számíthatok mindig, aki mellettem állt, megvédett, kiállt értem. Anyát sajnos nagyon korán, még tíz éves koromban elvesztettem. Apával ketten maradtunk, neki én lettem  a legfontosabb. Nem nézett rá és nem is nézz rá más nőre, habár én örülnék, ha megtalálná egy kedves ember mellett a boldogságot. De azt mondja neki anya volt az egyetlen szerelme, nem tudna bűntudat nélkül más nőhöz hozzá érni. Az életünk nem volt könnyű, apának egyszerre kellet minkét szülő helyét el látnia miközben meg kellett keresnie a kenyérre valót. De össze tudta egyeztetni  a munkát azzal, hogy eleget törődjön velem. Én jó tanuló voltam, világéletemben érdekelt a festészet, kedvenc művészem Piccaso. Már kiskoromtól kezdve gyakorlom ezt a szenvedélyem. Most járom az egyetem utolsó évét, igaz a képeket, amiket alkottam csak az apám láthatott eddig, senki másnak nem mertem megmutatni. Sosem voltam társasági lény, engem jobban elszórakoztatott egy izgalmas könyv társasága, legtöbbször a „műtermemnek” kinevezett szobában áldozok „szerelmemnek”. A férfiak nem érdekelnek, nem, nem azért mert másfelé kacsingatok. Sokkal inkább egy pár évvel ezelőtti dolog pecsételte meg véleményem a férfiak és a szexualitás iránt. Tizenkilencedik születésnapomon éppen késő délután haza igyekeztem, amikor az egyik sikátorban megtámadott egy ismeretlen férfi... és elvette azt ami a legféltettebb kincsem volt, már sötétedett, miután megerőszakolt reszketve, könnyektől ázott arccal hagyott ott. Pár óra múlva egy arra járó öreg néni talált rám, kihívta a rendőrséget, ők haza vittek. Még ma is él bennem élénken az emlék kegyetlensége, álmomban újra vissza tér az arctalan zaklató, habár már évek teltek el azóta.
Gondolataim keserű fátylából apám hangja riaszt fel. Gyorsan sietek le hozzá, hiszen még sok munka van az új házunkkal, hogy otthonná varázsoljuk.