Leonardo"The Barber"Rossi
USA - Las Vegas 1993-szeptember-30 28 bolti eladó Civil Josh Hartnett | |
Amit jó ha tudunk...
Nyugodt. Mérhetetlenül nyugodt. Ezt mondaná róla bárki amikor meglátja nappal végigsétálni csendben koptatva az utca kövét. Nem mondanád meg róla hogy kit rejt az éjszaka.
Ő ilyen. Nyugodt. Kívülről semmi mást nem látsz benne csak a kimért, hideg fenntartást bárkivel szemben aki ismeretlen.
De ha eljön az este...
A különböző körök mindenhol elhozzák a változást. Ha Leo kikerül a nagy és neonoktól fényes rengetegbe, korábbi önmagához képest teljesen megváltozik. Nem, nincs gáz az elméjével. Tökéletesen tisztában van vele mennyire is hívogatja az utca ördöge, mennyire otthon érzi magát ha leszáll az este és mennyire hívogatja a suhintás ha szalad a penge, akár bőrt ér, akár bármi mást.
Önkényesen nemigen kezd küzdelembe, brahiból, de nem szívbajos ha kell simán megvédi önmagát vagy vadászik le bárkit aki ellene menne. Mindazonáltal ha valami mégsem jönne össze... nos, előfordul hogy ugyanaz a kisfiú lesz mint rég, aki az anyja szoknyája mellett figyelte, az hogyan főzi a paradicsompürét.
Külső: Rövid haj, többnyire bajusz, kisebb szakáll. Az öltözete laza, nem kifejezetten pórias de nem is villog vagy idomul senkihez. Ahogy épp jól érzi magát. A saját maga ura. Mivel a természete elég kettős, néha csak teljesen nyugodt, kenyérért sorba állni láthatod, néha meg ha eljön az este az egész ember megváltozik. Olykor vadabb, pökhendi felszerelés, stílus, műbőr kabát, bakancs. A pengéje a mindene. Az apjától örökölte és folyton magával hordja. Van amikor nyakat kell elmetszenie vele, akkor tisztán is tartja, de egyéb esetben csak a zsebében pihen. Mindezek mellett néha megtalálhatsz nála tőröket.. késeket.. soha nem tudod hol és milyen mennyiségben. Az ember azt hinné már mindet elvette tőle, mégis valahol akad egy plusz.. rejtett tartalék.
Ha van még mit mondanod...
A pengémet pörgettem a kezemben. Szép és aranymíves, apám kedvenc szerszáma volt. Ez az egy ami rám maradt belőle. Na meg az olasz vér, amire egyesek azt mondják heves én csak azt mondom: Nekem így természetes.
A pincelakás megkopott sötétjében ültem. A kivénhedt dívány peremén félig hanyatt dőlve figyeltem a szemben fekvő tükörképemet. Nem voltam önimádó, de tiszteltem az ügyességemet. Ezt is apámtól örököltem. Ahogy az ő… erős és tapasztalt keze lassan csúszott végig a torkokon, csak egy suhintás lett volna és vége. Neki is.. és minden bizonnyal én sem éltem volna túl ezt a merészséget.
Apám.. lába hosszú évekkel ezelőtt érintette ezt a földet. Ahogy a nép terjeszkedett ő is látott benne lehetőséget, főleg mivel a szakmája egyik legjobbja volt. És a maffia... nem tűrte a félénk, megremegő kezeket. Tökéletes volt az ív, amit a keze napról napra járt be. Az arcok hiába nyúlánkok.. kerekek.. vastag tokával az áll alatt, de ő mindig tisztában volt vele hogy ne okozzon sérüléseket. Szerették apámat… És főként tisztelték, ami nagy szó a vérbeli olasz körökben, és amikor néha én is vele mentem, emlékszem még a nagydarab hájas vezetőkre.
"- Hé, Angelo! Biztos nem akarod ezt a gyereket a mi kezünkre bízni!? Hidd el jó élete lenne! Jobb mint bármikor is a ti köreitekben." – hallottam a nyálas, loncsos, gurgulázó hangot, ahogy felkaromat egy másik, két ujjal méregette, de én hagytam. Jól tudtam az apám vagy százszor a számba rágta: Kisfiam, akármi is lesz.. akárhogyan is történik, NEM.. szólsz közbe! Megértetted? – nézett rám szigorú, mégis kedvességtől sugárzó szemekkel és én jó szívvel engedelmeskedtem neki. – Az életünk múlhat rajta.. – figyelmeztetett még egyhangúan, de én tudtam. Éreztem a félelmet benne. Megbecsült ember volt, tisztelt.. de én mindig éreztem minden egyes alkalommal a tartó félelmet a lelkében...
Csengőszóra ébredtem. Az egész valahogy kivert a gondolataim közül, és egy kóbor sóhajtással tettem le a kanapé melletti kis asztalra a pengét.
- Jól van Mammma.. megyek már.. – dünnyögtem a sötétnek, holott senki sem hallgatott. Mégis egymás elé tettem a lépteimet és felbotorkáltam a hosszú lépcsősoron, fel a szakadt bérház második emeletére.
Az anyám. Igen, vele élek. Mások talán azt mondanák röhejes, de engem nem érdekelt. Felelős voltam érte. Amióta apám itthagyott bennünket, és nem, végül nem a maffia lett a veszte, hanem egy szívinfarktus vitte el. Irónikus… - nevettem el sokszor magamban habár semmi vicces nem volt benne. Az anyám… ő nem viselte túl jól. Nem is volt fiatal, már rég betöltötte a hetvenet, én meg kötelességemnek éreztem törődni vele.
- Igen, Mamma, mit szeretnél? – kérdeztem kedves mosollyal beállva elé, de jól láttam azokat az elgyötört szemeket. Megint nem volt magánál. Ködös volt az elméje, néha, és megannyian mondták már, miért nem dobod be egy elfekvőbe!? De én nem tettem meg. Ő az egyetlen családom. Aki maradt. És az olasz vér nem hagyta hogy bárkit is hátrahagyva nemtörődöm legyek.
- Tessék, Mamma.. itt az ebéded. – húztam elé az időközben megmelegített tányért, és ma jó napja volt. Ma nem kellett megetetnem.
Amint eljött az este a világ megváltozott. Minden megváltozott. Amióta nekem kellett fizetnem a lakbért, a pincehelységet, jól tudtam hogy valami értelmeset kell kezdjek. A borbélykodás.. nem nekem való. Akármennyire is szerette volna apám, hiába tanította ki minden csínját-bínját a mesterségnek én nem éreztem azt a hívogatást amiről ő annyiszor mesélt nekem. A maffia.. na igen, ők még ma is sokszor hívtak a köreikbe, jóóó kifutófiú lennék, aztán meg.. ki tudja!? Mindenki feljebb léphet, az elkötelezettségen múlik minden, és az olasz vér… engedelmes, de én soha nem éreztem rá hajlandóságot hogy nagy és zsíros gusztustalan barmok füttyentgetős pincsikutyája legyek. Szerettem a magam ura lenni. Ha pénz kellett, hát előteremtettem. Hogy mikor honnan.. mindig megtaláltam a lehetőséget, és amióta Raina a képbe került már nem is kellett annyit keresgélnem. Félelmetes szimata van annak a nőnek! Na de mivel semmi se tökéletes, az élet sem az, ott van a főnöke, Vincent. Amikor csak lehetett inkább kihagytam a találkozót vele, talán csak mert végig ott csillogott a szemeiben hogy ha épp rossz kedve van, vagy esetleg valami nem tetszene, vagy akár csak Rainának lenne flúgos napja és hisztizni kezdene, simán belém ereszt egy sorozatot. Nem szerettem golyók célpontja lenni. Az én világom inkább a penge. Tőrök.. kések.. egész garmada amiket eddig beszereztem, csak mert csendes, lesből támad, nem igényel túl nagy feltűnést, csak egyetlen nyissz.. és vége. Tiszta munka. Már ha kell. Ha nem.. nos.. nemigen szerettem a feltűnéseket, inkább elintéztem mindent csendben és ugyanez volt igaz az életemre. Hogy kettős életet éltem? Lehet. Talán egyesek így ítélik meg, de engem nem érdekelt. Nekem így volt jó. Kényelmes. És hogy mi lesz holnap? Azt mindig az új nap dönti el. A mai nap legyen jó. Nekem. A lehető legjobb!
És kellő szórakozással teljes…