Hétvége.
Pár perce még sütött a nap.
De most már szakad az eső.
És hát mi a legjobb búvóhely a kis tovafutó zápor elől a város központjában? Hát persze, hogy a Starbucks; ott legalább se éhen se szomjan nem pusztulnak, és még el sem áznak az emberek. Na igen ám, csak ha mindenki oda tömörül akkor mi lesz? Tömeg. Szinte az ajtóig áll a sor a pult előtt és hát szó mi szó, elég lassan halad. Pedig olyan gyorsak, olyan gyorsan dolgoznak, amennyire csak tudnak, ám még így is akad egy-két türelmetlenkedő; Hattori Jin pedig, aki mindezen lassúság okozója, próbálja figyelmen kívül hagyni a bántó szavakat.
Egy normális napon sem épp a gyorsaságáról híres. Néha még akkor is megszólták, már a főnöke is a fejébe verte, hogy dolgozhatna gyorsabban is, kit érdekel, hogy néz ki az a kávé vagy cappucchino. De nem... Afiatalnak már-már berögzött szokása, hogy mindent tökéletesen akar megcsinálni, hogy munkájában egy apró hiba se legyen. És ha ez lassúsággal jár? Ennyit még mindenki kibír, nemde?
- Két Caramel macchiato. Még valamit? - pillant fel egy halovány mosollyal az arcán a fiatal lányra. Egy mosoly, amit minden alkalommal magára ölt, mikor reggel elindul dolgozni. És ami segít, hogy ne meneküljön sírva vissza szobája rejtekébe mindig, mikor valaki rá mer nézni. Mert hát már sokan csak a kinézete miatt is megbámulják; tény, a haja az olykor extrém színeivel - a mostani szőke egy elég visszafogott változat -, a számos piercing és a fültágító igencsak feltűnő, egyesek számára egészen megbotránkoztató. A rengeteg tetoválásról nem is beszélve.
-Ha-ha-hattori Jin? Tényleg te vagy az? - és megremeg a neve hallatán. Persze már hozzászokhatott volna, hogy úton útfélen megismerik, de ő ettől még mindig megijed. Át is fut nem egyszer az agyán, hogy "fuss, menekülj, míg nem késő", ahogy az is, mjért volt akkor olyan hülye, és miért hallgatott Rá, mikor elkezdte ezt az egész youtuberkedést. És egy pillanatra lefagy, ahogy a lány csillogó tekintetébe néz; szóra nyitja száját, de egy árva hang sem hagyja el ajkait.
- Hahó!!! Te vagy az, vagy nem? - újabb kissé már türelmetlen kérdés, mi visszarántja a valóságba.
- I-Igen... Én vagyok az. - halk, nagyon halk; s bizonytalanul bólint is szavát igazolva. Gondolatban pedig már ötvenezerszer fejbeverte magát. Mondhatta volna, hogy fogslma sincs, miről beszél, nem ismer olyat hogy Hattori Jin, biztos csak összekeverte valakivel. Mindig ezt akarja mondani, végül mégis mindig elárulja magát. Erre pedig mi a válasz? Egy eget rengető, dobhártyaszaggató visítás, és egy lány, aki olyan hirtelen hajol bele Jin személyes terébe áthajolva a pulton, hogy a srácnak alig van ideje reagálni rá. Csak az egyik kezét észrevétlenül tapasztja az egyik fülére, míg fél lépést hátrálva húzza össze magát. Túl hangos. Túl közvetlen.
- Ááááá... Isteneeem...! El se hiszem... Nagy rajongód vagyok, kívülről fújom már az összes videód. Tényleg te vagy az? Uuuh... Kaphatok egy autogramot? A blokkra tökéletes lesz. Várj adok egy tollat. - és csak egyre közvetlenebb. Jin meg csak áll ott, mint egy rakás szerencsétlenség, hirtelen nem is tudja. Mit tegyen. A blokkot és a tollat végül nagy nehezen elveszi, és remegő kezekkel de még így is gyöngybetűkkel firkantja fel a cetlire a nevét. Aztán mikor visszaadja, véletlenül hozzáér a lány karcsú ujjaihoz. Épp hogy csak, de ez, meg az előzőek már teljesen elegek, hogy teljes sokkot kapjon. A videoiban annyival egyszerűbb minden... Ott nem kell azzal foglalkoznia, hogy mások szemébe nézzen, attól sem kell tartania, hogy bárki hozzáér. Na de a valóságban?
- Uuuh ez elképesztő... Kö... - de befejezni már nem tudja, ugyanis nincs kinek. Mire felpillant kedvenc videósára, az már rég nincs ott, felhúzta a nyúlcipőt.
És hogy hova szaladt? Ki tudja...?