Rakoncátlan barna tincsembe belekap a szél miközben padlógázzal gyötröm a kabriót. Elengedem a kormányt, becsukom a szememet, feltartom a magasba tenyereimet, hogy világos bőrömnek feszüljön a süvítő menetszél, miközben hagyom, hogy a sors döntsön élek vagy meghalok a nevadai sivatagon átszelő utak egyikén.
Tudnom kell.. vajon végleg elhagytak-e már a múzsáim vagy megmutatják az új utat, amivel megtalálok egy darabkát még magamból, amit a szennylapok, a sajtósok, a menedzserek hosszú sora még nem cincált meg. Ujjaim visszatalálnak a kormányra és lassan nyitom ki kékes de inkább szürke forduló szemeimet. Halvány, de angyalian gyilkos mosoly húzódik az arcomra, miközben hosszú idő után először érzem azt, hogy a jó úton járok.
Amikor megöregszünk, felejtünk és halványolunk vajon emlékszel-e majd arra amikor fiatalok voltunk? A fojtogató veszélyre? Izzó parázsként hullottunk a semmibe, nem törődve a földetéréssel. Füst, izzó sötétség. Elvesztettem a nyomodat és a homály elnyelt, hogy aztán a magasba emeljen. Pedig minden amit az életben akartam... te voltál. Én viszont arra születtem, hogy meghaljak.
Vékony alakom csak dereng a sivatagi holdfényben. Ismerős mégis idegen érzések járják át a lelkemet. Dallamokat hallgatok, melyek olyan rég óta csábítottak már, hogy a napját se tudnám megmondani. A hírnév kegyetlen szerető, ami miatt lemondasz a családodról, a szerelmedről, a kisvárosi fehér kerítéses házról, de még az eredeti hajszínedről is. Mindent elvesztesz, hogy egy csupasz emberi lényből ideává válj, ami után mások csak vágyódhatnak. Megérinthetetlen szépség, izzó hullócsillag, mely a magasból haldoklása során tűzgolyó képében száll alá.
Elvesztettem. De mit is? Mindent. Mi maradt? Az örökkévalóság. Kőbe véstem a nevemet és az emberek hajlonganak előtte. Ezt akartam? Mindennél jobban. Miért szöktem el? Mert már nem is emlékszem az élet ízére.

A kabriót mérföldekkel korábban magam mögött hagytam. Csalfa csotrogány nem bírta Nevada porát.
Hajam kócos loknijai a szél játékává váltak és más sem hallatszódik csak a western csizmám kopogása meg néha egy egy pukkanás, amikor a rágóbuborék határait túlfeszítem. Nem húzott el még csak öt autó mellettem hiába állt a hüvelykujjam az ég felé.  Hazug szerelmesek, meg mertem volna esküdni, hogy az egyik autóból az én dalom szólt. Apám mindig óvott az emberektől. Azt mondta, hogy az emberek rajongása törékeny, nem támaszkodhatok örökké rájuk. Anyám mindig arra bíztatott, hogy ne féljek a világ felé nyitni, mert a lélek csak akkor tündökölhet.

8 évvel ezelőtt még countryt énekeltem Texasban és egy Billy nevű fiúval jártam. Joe Hobbs pedig örökké csak csapkodta zsíros tenyerét nekem. Kellő mennyiségű sör után pedig már velem is énekelt. 4 évvel ezelőtt egy szemüveges pasas tért be a kocsmába felfrissíteni magát, amíg megszerelték az autóját. Azt rebesgették, hogy nagy ember, de nekem csak egy öltönyös lótifuti volt... egy a sok közül, egy kívülálló, akinek kár megkérdezni a nevét, mert úgysem látja soha többé az ember.
De az idegen visszatért egy szerződéssel. Turné az államokban, turné az egész világon... Joe Hobbs azonban azóta csendben issza a sörét esténként és valószínüleg Billy sem érti, hogy miért kellett elhagynom őt.

Az anyukám mindig azt mondta, hogy csodabogár voltam. Örvénylő kék óceán, vagy éppen vöröslő napkitörés. Mennem kellett, mert a világ hívott és én a színpad után vágyódtam. Énekeltem és énekelek. Mert ez az amit igazán szeretek.
De a tűz már lassan halványult. Lassan a sötétségbe burkolózott és gyertyafénnyé tompult egy erdő rengetegében. Ezért szöktem meg saját magam elől. Hogy megkeressem a lányt, aki még tudta, hogy miért hagyta el az otthonát.
Most pedig cigarettát helyezek vörös ajkaim közé. Ezt már évek óta nem tettem meg, de mielőtt meggyújthatnám meghallom a távolból a dübörgést. Szinte megremeg az aszfalt ahogyan az utak ördögei közelítenek.
Az egyikőjük le is húzódik mellém.

-Merre tovább angyalom.
-Mindegy.
-Akkor Vegas baby.