2014. február 12.

Kedves Naplóm....

Ááááh, de mekkora hülyeség már ez? Komolyan úgy érzem magam, mint valami elcseszett tizenéves! Kedves naplóm, bla bla bla.. Mintha ettől bármi is jobb lenne! Az isten verje meg ezt az egészet! Az isten verje meg ezt a sok.. orvost..! Mind azt hiszi, ha csak leülnek velem szemben, szánalmas képet vágnak, és belém tömik azt a rakat gyógyszert, majd minden rendben lesz! Hát rohadtul nem lesz rendben! Még mindig ott lesznek a fejemben a... képek! Még mindig minden egyes véres.. húscafat ott villózik a fejemben! A füst! A lángok! A forróság és a zúgó fülem.. Mi a fenéért nem értik meg?? Mi az istenért nem képesek megérteni, hogy én csak...


Nem tudom mi van velem. Vagyis de. Tudom. Nagyon is tudom, annyi hogy egy szemét.. mocskos, aljas féreg vagyok! Mi más? Meg kellett volna döglenem! Ott és akkor! Ahol a többiek! Vagy jobb ötletem van..! Miért nem döglöttem meg már hamarabb??? Csak elüttt egggy.. busz, vagy villamos... hisz nap mint nap megesik.. MIÉRT!? Mi az istenért nem tudott valaki végezni velem, mielőtt eladom a terveket????



2014. február 13.

Újabb nap... De nem jobb. Egy cseppet sem. Ezek még mindig itt szajkóznak folyamatosan a fülemben és folyton csak azt beszélik "Mr. Adams. A saját védelme érdekében van szüksége a kezelésekre. Nem engedhetjük ki, azok után, hogy már kétszer is megkísérelt kárt tenni önmagában. Higgye el, van kiút! Sikerülni fog, ehhez csak annyi kell, hogy Ön is váljék partnerré ebben.. ." És mindezek mellé az az átkozott, tudálékos fapofa! Mintha csak fogalmuk lenne... De nincs! Fogalmuk sincs róla milyen ez! Milyen ezt átélni... újra .. és újra.. és megint! Minden egyes éjjel! Hogy a gyógyszerek? Azokat nem mindig veszem be. Néha... Néha elrejtem. Vagy lehúzom a wc-ben. Hogy miért? Mert akarom hogy fájjon! Hogy fájjon ugyan úgy, ahogy nekik fájt!!! Amikor érezték a bőrükön a tüzet! Amikor égett a hús, a csontok.. Az egész még mindig itt van a fejemben!!! Az egész a kicseszett.. ELMÉMBEN! És félek soha nem szabadulok meg tőle... Sohasem...



2014. február 18.

Újabb napok teltek el. De mind ugyanolyan. Egytől egyig. Csak látom a világosságot.. majd a sötétséget. A nap felkel.. majd lenyugszik újra. Mindig. Újra és újra.. Mint egy végtelen körforgás, csak én vagyok az, aki mindig ott ül. Ugyanott. Újra és újra. És körmölök. De minek is teszem?? Fogalmam sincsen. Azt mondják jót tesz, de én egyáltalán nem érzem. Hahahaha.. lehet csak megint ki akarnak szedni valami belőlem. Nem? Nem lehet? Talán csak egy újabb.. rohadt.. támadási hely a sok agyturkásznak itt körülöttem, aki mind arra akar rájönni, hogy miért is vagyok ilyen.. elcseszett...
Mert az vagyok. Tudom én, hogy az vagyok, ahogy az voltam régen is, csak.. másképp. Teljesen másképp, de.. talán az emberiség előnyére lett volna ha előbb bezárnak.. ide.. Sokkal előbb, hamarabb, de legalábbis a börtönből nem kellett volna kiengedjenek! Bár.. mi a fenét nyernék vele!? Attól még... attól még.... Uhhh...
Elegem van....


-------------------------------------------------

(...)

2014.március 10.

Kedves naplóm…

Igen, azt hiszem egy ideje már megszoktam ezt a kifejezést. Már nem tartom röhejesnek, vagyis… az is lehet hogy egyszerűen csak azt szoktam meg, hogy ide írjak. Nem is tudom miért, valahogy ez lett az én.. saját életem. Talán.. talán azért, mert befejeztem. A hazudozást. Önmagamnak. Talán. Talán most már elfogadtam, hogy ennek soha nem lesz vége, és én.. itt leszek a legjobb helyen. Biztosan. Itt legalább többet nem árthatok senkinek…

(hosszú szünet.. )

Kedves naplóm!

Második nekifutás, de ezúttal jól fogom csinálni. Ma, ritka nyugodt nap köszöntött ránk. Vagyis pontosabban rám. Már rendesen beveszem a gyógyszereket, nem dobálom ki őket, és lehet.. azt hiszem lehet, hogy a dokiknak tényleg igaza van. Így már jobb. Teljesen. Vagyis sokkal, de legalább nem köszönnek fel újra és újra ugyanazok a képek. Már nem látom ott a fák mögött, a vértől csöpögő asszony vádló leheletét, vagy a roncsolt fejű kisgyerek szánakozó tekintetét ahogy engem néz, alig egy méterre tőlem és a szemei azt kérdezik: Miért!? Miért tetted ezt velem, miért tetted ezt mindannyiunkkal…
Már nem látom őket. Se a többieket, se senki más olyat, aki valójában nincs is ott. Elvileg. Ébren… Az álmok... Az álmok még mindig könyörtelenek, de azt hiszem nem tud már bántani egyik sem. Fizikailag. A lelkem… Nos, az már úgyis mindegy, rég az ördögé. Elvette tőlem. Akkor és ott. Amikor rábólintottam azon a papíron szereplő összegre és széles mosoly terült szét az arcomon. Azt mondhatnám, hogy az egészért aki a hibás, csakis Gwen. De nem. Nem kenhetem rá a bűneimet, még ha utáltam is hallani a folytonos nyafogását, hogy nem vagyok elég jó.. hogy nem tudom megadni neki azt amit ő megérdemel, mert nem ez volt a megoldás. Választhattam. És én választottam… Élj a mának! Kit érdekel a holnap? A jövő a holnapé, de a ma az csak ma van! A múltnak már semmi jelentősége, a jövő meg el se jön talán. Bolond voltam. Egy címeres.. felelőtlen.. barom. És azt hiszem megfizettem. Cserébe odadobtam az egész életem… Hát.. mindenki megfizet egyszer. És én emelt fővel fogom tűrni a fizetségem…


------------------------------------------------------------------------------------------

(...)

2010.április 24.

Kedves naplóm!

Ma.. ma boldog vagyok. Vagyis most vagyok boldog, épp ebben a pillanatban, talán épp ezért kellett, hogy írjak neked. Megszeretném örökíteni ezt a napot, ezt a pillanatot, hogy máskor, ha visszaolvasom is emlékezzek és újra boldog lehessek. Csak egy pillanatra.. Megint. Hogy újra ugyanezt érezzem!
Ma.. Stephanie egy szál virágot hozott nekem! És hogy ki Stephanie? Ő egy apró, kicsi lány. Egy tündéri kislány, aki a szomszédos beteghez.. azt hiszem… Annabellnek hívják az idős hölgyet, igen, hozzá szokott járni az anyukájával. A nagymamája.. ha minden igaz. A hölgy... kataton... vagy hogy mondták az ápolók amikor kérdeztem, és ez elkeserítő. De az élet ilyen… mindenki visel magán egy nehéz keresztet, most már lassan megértem…

Stephanie ma odajött hozzám. A kertben. Amikor az anyukája a tolószékben ülő Annabellhez beszélt elkeseredetten, de szinte minden harmadik nap megtette. Sajnáltam őket... Mégis csodáltam minden egyes perc kitartást a nő szemeiben. A kislány... ma elunhatta a végeláthatatlan csevegéseket, vagy csak… nem is tudom. A szemem sarkából követtem, de mégis közben máshol jártam. Ott benn. Megint. Újra és újra pörgettem az eseményeket, kerestem a hibákat, hogy mit tehettem volna másképp, hogyan akadályozhattam volna meg, de mint mindig, most is, egyik verzió sem felelt. Ekkor jelent meg ott előttem. A szemeimbe nézett, és nekem ekkor tért vissza a kép, a való világ, ahogy megláttam azokat a gyönyörűn virító kékeket előttem. Nem szóltam.. talán magam sem tudom miért nem. Talán csak azért az arcát néztem, mert nagyon hasonlított.. egy másik kislányra… csak véresen.
Akkor nyújtotta felém azt a szál virágot. Gondolom a hátsó kertből csenhette el, de ez most nem is számított. Csak az hogy elhozta. Nekem! Amikor kérdőn néztem rá, majd a virágra a kezében, ő még mindig a szemeimet nézte. A szám még.. kiszáradt. Nem tudom miért nem formált szavakat, de ahogy megint ránéztem, talán olvasott a szememből.

- Neked hoztam! – mondta az a csöpp kis száj, egészen kedvesen, ahogy elöl egy apró foga hiányzott, sejpítve – Mert mindig olyan szomorú vagy… - folytatta a szemeimbe, amire talán az elmúlt hónapokban először, lassú mosoly terült szét az arcomon. Köszönöm.. – mondtam csak ennyit amikor érte nyúltam, de halványabb volt mint a suttogás, ő mégis érthette, mert az ő arcáról is ugyanaz a mosoly válaszolt, aztán hirtelen fordult meg, és visszarohant az anyukájához.
Igen, mondhatom, hogy eddigi életem talán legboldogabb napja ez. És úgy sejtem az elkövetkezőké. Az a mosoly.. amit egyedül ő volt képes kicsalni belőlem, még mindig itt feszít az arcomon. És ha egyszer.. egyszer majd eltűnik előlem, újra és újra… mindig előidézem majd ezt a képet. Ezt a pillanatot. Tán nem a megbocsátás… de egy új remény jeleként…