Milo Morris
Las Vegas 1994. márc.21 22 Fotós, festő Addicts Andy Biersack | |
Apróságok, amit jó ha tudunk...
Egyedi jegyek: Két piercing, egy az orromban, egy az ajkamban, és számtalan tetoválás. Akad a két karomon, az oldalamon, a nyakamon, a mellkasom több is, a kézfejemen és még az ujjamon is egy misfits fej. Fülbevalóm is van, két két lyuk a fülemben de nem mindig hordok ilyesmit. Általában csak a jobb fülemben lóg valami. Éljen az asszimmetria.
Szeretem: Az esőt, festeni, inni, drogozni, fotózni, heverni a parkban, cigizni, szárnyalni
Utálom: mexikói kaja, gomba, a hatvan fokot napszemcsi nélkül, azt ha nincs semmi ihletem, az idegesítő 30as kopasz fazonokat akik mindenhol ott vannak, a túlszolizott szőke pcsákat és a telet
Személyiség:
Ha azt hinnéd hogy egyszerű eset vagyok, hát nagyon tévedsz, kicsit sem vagyok az, de szerintem elég ha csak rám nézel nem? Olyannak láthatsz, akitől anyád óvni szokott, hogy ne keveredj velük egy társaságba, és hát mit tagadjam, ez vagyok én. Kicsit szétszórt, kicsit agresszív (persze ha nincs meg a napi pia és a drog olykor) és elég komoly függőségem van, de ezt még önmagam előtt is tagadom. Én nem függök. Csak... néha szükségem van egy kis plusszra.
Alapvetően nem vagyok egy stabil jellem, elég gyakran váltogatom a nézőpontomat, viszont vannak elveim. Igaz hogy kevés, és némiképp szalonképtelen is, de vannak, amikhez mindig tartom magam, még a legjobb trip-em közben is. Már amennyire képes vagyok. Annak ellenére, hogy nem vagyok egy minta állampolgár, nagy szám van és eléggé mocskos is, de hát nem kötelező velem szóba állni, tényleg nem, el is lehet menni. Szeretek festeni, ez valahogy megnyugtat, és egy kis időre képes kiűzni a fejemből a démonokat. Kitartónak nem nevezném magam, viszont ha eléd tesznek egy célt, és kellő motivációt, akkor megcsinálom. Csak így. Nem tudsz kiigazodni rajtam, mi? Hát én se magamon. Kevés dolgot nevezek fontosnak az életemben, a festőszettemen és a kamerámon kívül, amivel a remek paparazzi képeket lövöm, nem sok minden van, talán az a nő. Aki fontos nekem. Alapvetően nem igen kötődöm emberekhez, megismerkedek velük, elvagyunk egy ideig, aztán tovább mennek, vagy én megyek tovább, teljesen mindegy, de Ő már egy ideje állandó. És nem értem miért, mit akar tőlem, mit lát bennem. De foglalkozik velem, és általában megihlet, egyfajta őrangyal is lehetne vagy múzsa, vagy nem tudom minek nevezik az ilyesmit, de a lényeg hogy itt van, eljön, velem van, és próbál kirúgdosni a masszívan önpusztító életmódomból.
Amit nem sokan tudnak rólam, sőt talán senki, vagy csak nem akarnak ezzel foglalkozni, én is ember vagyok, és olykor vágyom arra, hogy valaki csak úgy szimplán foglalkozzon velem, mosolyogjon, vagy simogassa meg a hajam, amikor magamhoz térek. Valakire, akihez hozzá simulhatok, ha félek, és agyon nyom a világ, ha minden gondjával rám szakad, és gyenge vagyok elviselni.
Én csak életet kérek.
Ha van még mit mondanod...
Nap. Lila elefánt. Puha bárányok a testem alatt. Mi a fene ez a hely?! Miért vannak ezek itt? Miért süllyedek el a vattacukorba? Mi ez az érzés? Meleg, olyan meleg, mintha csak egy burok fogna körbe és védelmezne mindentől, de ha védelmez, akkor miért vigyorog rám egy lila elefánt?! Résnyire kinyitom a szemem, de be is csukom, ez itt a mennyország, ember! Kajak! Fény, fehér és meleg...
Jah, vagyis egy újabb átutazott éjszaka után a fehér ágyneműmbe ébredek, és a fényforrás oka, a be nem húzott sötétítő. Áhá, persze, nem haltam meg, hát persze hogy nem. És reggelt jelez az ébresztőm, az az éktelen zaj, a telefonom ébresztője, és nem vagyok valami lelkes hogy felkeljek. A fejem sem emelem meg a párnámról, és csak nézek ki szürkéskék lélektükreimen, és próbálom realizálni hogy egyáltalán hány óra van, és miért is állítottam én ébresztőt magamnak. Mit kell ma csinálnom? Mennem kell valahová? Kiállítást rendeznek a tiszteletemre? Vagy az angol királynővel kell teáznom valahol? Bár akkor... talán rossz országban vagyok. Vagy hol. Áh, nem, nem akarok gondolkozni, tényleg, csak még öt percet hadd aludjak. Vissza csukom a szemem, de ez az átkozott szerkezet megint zenél, és ezúttal egy bejövő hívást jelez, nem az ébresztő hangomat. Nagy nyögéssel nyújtózom ki felé, és sikeresen be is zsebelem, és felveszem. Kora reggeli hangom, valószínűleg eléggé bíztató, ahogy álomittas és rekedtes.
- Halló - szólalok meg, ahogy lassan hanyatt fordulok, de a vonal csendes, és senki nem szólal bele. Megismétlem még, aztán elkap a kora reggeli indulat.
- Meg a jó kva anyáddal szórakozzál, te kis köcsög! - hörrenek bele, és leteszem a hívást. Mégis ki a halál érzi ettől jobban magát hogy másokat hivogat kora reggel?! Rohadjon le a keze az ilyennek, de komolyan. Hogy nincs ennél jobb dolga. Mindenesetre égi jelnek vélem, és végre hajlandó vagyok megmoccanni is, és gyakorlatilag kizuhanni az ágyból. Hm, hát igen, azt hiszem rám mondják azt, hogy nehezen ébredő típus. Nagyon nehezen.
Átverekszem magam a lakásomon, ami lássuk be nem túl nagy, és nem túl... tiszta. Jó hát azért patkányok meg csótányok nem futkosnak itt körülöttem, de kajás dobozok, meg olcsó sörösdobozok egész tucatjai viszont hevernek. Áttántorgok köztük, és a kis fürdőmbe esek be, mivel az a kva küszöb is belém akar ma kötni. Rosszkedvűen rúgok arébb egy halom mosatlant, majd... majd kimosom. Egyszer. A tükörbe nézve enyhe káromkodás szakad ki belőlem, embertelenül festek. A hajam kócos, a szemeim enyhén vörösek és táskásak, a sminkem maradéka is lefolyt. Nem érdekel hogy bzis, a szemceruza tetszik nekem, kiemeli a szemeim, és nagyon gonoszan tudok nézni hogy ne kössenek belém. Megkapaszkodom a mosdókagyló szélén, hogy arcot mossak, aztán... aztán inkább ledobom magamról az alsót is, és a zuhanyt választom, és kimosom magam teljesen. Jó egy órával később, már a miniatűr konyhámban ülök, a kávém felett és a reggelinek csúfolt lekváros pirítósommal szemezek. Meg kéne ennem, mert nem igazán vagyok a rendszeres evés híve, és most éhes vagyok. Vékony alakomnak, amit mérgezek mindennel, nem árthat meg, és szerencsére nem vagyok egy elhízásra hajlamos alkat. Hála a magasságosnak.
További fél óra múlva, már a kávémon, a cigimen és a reggelimen is túl vagyok, és már a fotós szerelésem szedem össze, hogy elindulhassak, mert eszembe jutott miért is keltem fel ennyire istentelen időben. Reggel nyolc van! Könyörgöm! Na mindegy, ezzel a csodanővel találkozom. Ahogy elpakolom az objektívem, és egy másikat is, kezembe veszek egy képet, amiről szerintem ő nem is tud, épp félig hátrafordulva mosolyog. Paparazzi fotó volt, de rendkívül jól sikerült, és elmosolyodom. Néha nem tudom mit lát bennem, de ragaszkodom hozzá, függök tőle, mindig akarom, mint valami ember formájú drogot. Megihlet, és talán... talán ő az én kapcsolatom a világgal. Szeretem őt, de.. ne már! Nem úgy értettem, érted? Nem olyan nyálas rózsaszínköddel, hogy bármit megtennék érte és leugranák a hídról is, és csak azt kérdezném meg hogy melyikről.... ez csak olyan... másmilyen. Nyilván tudnék élni nélküle, de jó nekem így. Kölcsönösség kulcsai. Ő is akar valamit, én is akarok. Az meg mellékes, hogy mellette még élvezzük is egymás társaságát. Járulékos plusz. Vagy nevezzük akárminek.
Kilépek az ajtón, bezárom magam mögött, és csekkolom az időt, oké, még nem késtem el, szóval ráérek, nem kell rohannom. Egész ember formára hoztam magam, a szűkszárú fekete nadrággal, a széles övvel, és a könnyed boka cipővel. Ez az a fazon amit a csajok bokacsizmának neveznek, csak ez a férfi verziója, fogalmam nincs van-e valami speckó neve. Lyuggatott, zenekaros atlétát vettem fel, és egy inget rá, ha hűvösebb lenne. Vállamra vetem a táskám, és elindulok, hogy legalább a fél napom józanon töltsem. Ember, de hosszú lesz ez....