◆ Élettel és energiával teli, cserfes, fiatal lány vagyok. A barátaim joggal bélyegeztek meg a hiperaktív jelzővel. Szeretek ténykedni és kreatívoskodni. A szociális érzékem és a kiíváncsiságom veszedelmes páros. Nyitott vagyok mindenre. Én ne lennék?
168 cm magas vagyok, az alkatom formás. Kék szemeim állandóan mosolyognak, és csibészes fénytől izzanak. A hajam eleve szőke, de nekem túl sötét az árnyalata, úgyhogy szőkítem.
Legfőbb célom az életben, hogy segíthessek az embereknek, és fejlesszem a képességeimet.
Egy apróság, amit érdemes tudni rólam; nagyon nem csípem, amikor váratlan túlvilági látogatók ugranak be hozzám kényes helyzetekben. Pl ilyen, ha az ember lánya épp lamúrozna a párjával, vagy zuhanyozna egy jót.

Már gyermekkoromban is számtalanszor láttam olyan alakokat, vagy hallottam olyan hangokat, amelyeket rajtam kívül senki sem. Sokszor semmiből előterjengő, különös virágillat aromáját éreztem, vagy halk zongoraszó és érthetetlen suttogás kúszott a fülembe. Azóta saját tapasztalatból megtanultam, hogy efféle megfoghatatlan jelenségek előzik meg a szellemek érkeztét.
Az első ilyen eset hatéves koromban történt, egy esős, hideg vasárnapon. Ezt a sötét napot sosem felejtem el. Jól beégett az emlékeim közé. A húgomat, Alice-t ekkor temettük el. Még csak ötéves volt. Bakteriális agyhártyagyulladásban hunyt el.
Átéreztem a hasogató fájdalmat, ami a szüleim szívébe költözött a rideg márványkőbe vésett név láttán:
Alice Seeger 1991.06.16. - 1996.09.04.
Én nem sírtam, de éreztem a szüleimet átjáró bánatot. Számukra vége szakadt a reménynek, ahogy a hideg sír takaróként körbeforrta a húgom csöpp testét.
Szép volt az eső, amint üveggolyó méretű cseppekben záporozott. Az ég is könnyeiben fürdette a gyászt. A szélfuvallat megcsavarta a faágakat. Egy karcsú, alacsony árnyalakot pillantottam meg alattuk. Először azt hittem, a Halál angyala az. A sírkövek közt táncolt. Csak álltam a feketébe öltözött barátok, rokonok gyűrűjében, és őt bámultam. Boldog kacagást hallatott. A hangja olyannyira ismerős volt, s ahogy közelebb ért, felismertem. Alice volt az. Odajött hozzánk. A gödör túloldalán megállt. A szemembe mosolygott. Gyönyörű volt, bájos és ártatlan, mint egy angyal. Fényes fehér derengés vette körül, ami halványkék ruhájából áradt. Ez volt a kedvence, ebben is temettük el. Rajtam kívül senki sem vette észre, hogy ott áll közöttünk. Nem értettem, miért szomorkodik mindenki, amikor Alice itt van. Csak sokkal később, évek múlva értettem meg, miért nem látta senki.
A húgom léte, mintha tovaillanó álom lett volna, olyan gyorsan múlt el. Szép álom volt, egy pillanatnyi, homokórába zárt tündérmese, melynek szemei sebesen peregtek az üvegben.
Apám mellkasát halk sóhaj dagasztotta meg. Reszkető, könnyfátylas tekintettel meredt a gödörbe süllyedő koporsóra, majd körbevontatta acélszürke pillantását a tájon. Mintha a szél Alice nevét suttogta volna. A halotti imát zsolozsmázó pap szavai elmosódva, tompán jutottak el a tudatáig. A sajgó szavakat képtelen volt felfogni anyámmal együtt. Én nem figyeltem a pap búcsú prédikációjára. Apám tenyere a vállamra simult, és a sír pereméhez léptem, ahogy lassan odaterelt. Az ujjai közt erőtlenül szorongatott rózsaszál aláhullott a koporsó fedelére. Felpillantottam apámra. Biztos, hogy ezt kell tenni? Hiszen Alice is itt van velünk, nem halt meg. Apám bólintott, majd Alice-ra néztem. Ő csak nevetgélt, arca rózsaszínen ragyogott. Szájsarkai fölött ott díszelegtek az apró kis mosolygödröcskék. Apám halkan noszogatni kezdett, mire én is leejtettem a virágot.
Az őszi szélfuvallat szőke tincseket űzött anyám sápatag arca elé. Mint a gyertyáról csöppenő viasz, úgy hullottak alá a szikrázó könnycseppek az álláról. Apám átölelte és magához húzta. Nem felejtem el, anyám milyen keservesen, engesztelhetetlenül zokogott.
- Nincs semmi baj, Gwen. – csacsogta a húgom olyan boldogan, mintha sosem akarná abbahagyni a nevetgélést. Integetett.  Utána szóltam, megkértem, hogy ne menjen még, de az alakja elhalványult, s végül eltűnt.
A temetés estéjén anyám fáradtan támaszkodott a konyhaszekrénynek. Gondterhelt tekintetét lesütötte. Emlékszem, azt mondta, az egész átkozott lakás olyan nyomasztó és kihalt Alice nélkül.
A húgom tátongó űrt hagyott maga után. Nekem is hiányzott. A mai napig hiányzik. A családi fészek melegsége semmivé lett. Az otthonunk hirtelen némává vált, rideg és fakó lett. A falak is visszasóhajtozták Alice élettől pezsgő jelenlétét.
Odamentem anyámhoz és megöleltem, miközben azt mondtam neki; Anyu, Alice nem halt meg, láttam őt. Ti nem?
Anyám szelíden elmosolyodott.
- Ugyan, Gwen. – sóhajtott fáradtan. Azt hitte, csak bolondozom.
Alice még éjjel is meglátogatott a szobámban. Befeküdt mellém az ágyba, ahogy máskor is szokott, és megkért, mondjam meg anyuéknak, szereti őket, várni fog rájuk, és rám is, mert még találkozunk, de neki most mennie kell. Megvárta míg, elalszom. Reggelre hűlt helyét találtam. Örökre elbúcsúzott. Soha többet nem láttam.
Másnap elmeséltem a szüleimnek. Szelíden rám hagyták, hogy látom a húgomat, gondolták, csak azért viselkedem így, mert így dolgozom fel lelkileg az esetet.

Szóval a szüleimet gyerekfejjel közel sem volt egyszerű meggyőzni arról, hogy valójában egy tisztánlátó médiumot nevelnek.
Róluk annyit érdemes tudni, hogy apum: Dr. Robert Seeger, agykutató. Édesanyám: Dr. Julie Seeger, pszichiáter. Azt hiszem, ez mindent elárul.
Egy napon felbukkant apu édesanyja. Ez jelentette a fordulópontot a szüleim hitetlenségében. A nagyi már évekkel ezelőtt meghalt. Sokat nevettem azon, amilyen vicceseket mondott. Mindig anyut kritizálta, holtában sem bírt magával. A szüleim akkor kezdtek el gyanakodni a médiumitásomra, mikor olyan információkat, családi titkokat osztottam meg velük, amiket sehonnan sem tudhattam volna meg, mert ők sosem említették, és a nagyi magával vitte a sírba. De én mégis tudtam, miféle susmusok mentek a háttérben. A nagyitól. A nagyi bevallotta azt is, hogy anyu kedvenc blúza sem véletlenül kötött ki a kutya óljában. Ő adta oda Banditának játszani, csakhogy bosszantsa anyumat.
Végül a közvetítésemmel megbeszélték a nézeteltéréseiket, mindketten megbékéltek, és a nagyi végre belépett a fénybe.
Apám innentől rendszeresen bevitt magával a kutatóközpontba (volt, hogy ott aludtam), ahol a mai napig dolgozik. Kíváncsi volt miért látom azt, amit mások nem, meg akarta érteni a képességeim működését. A kutatóintézetben köpenyes tudósok vettek körül mindenütt, akik mindenféle elektródákat ragasztgattak a fejemre. Komolyan, úgy éreztem magam, mint egy kísérleti nyúl. A végén kiderült, olyan vagyok, mint bárki, teljesen normális az agyműködésem, de bizonyos esetekben, amikor bevillan egy-egy látomás, vagy megjelenik előttem egy szellem, a homloklebenyem azonnal működésbe lép, és a normálisnál is nagyobb aktivitást produkál. Olykor már a műszerek sem voltak képesek mérni az agyhullámaim amplitúdóját, mert az a mérhető tartományon kívülre esett.
Apám azóta úgy tekint rám, mint egy kétlábon járó antennára, ami képes fogni a különböző jeleket.
Amíg a szüleim a hitetlenek táborát erősítették, mindketten meg akartak téríteni, hogy „Nincs ott semmi, kislányom”. Anyum meg még pszichiáter is a tetejében. Ám idővel szerencsére kezdték elfogadni a különleges adományomat, és hittek nekem.
Hát, majdnem összejött a normális gyerekkor. Majdnem. De nem panaszkodhatom. A szüleim szerettek és támogattak, nincs ez másként ma sem. Mák, hogy nem keresztények, különben vagy ördögöt űzettek volna egy Leslie Nielsen-féle pappal, vagy máglyára ültetnek, amiért asztrállényekkel diskurálok.

Az általános iskolában, és a gimnáziumban viszont megtanultam hallgatni. Féltem attól, hogy nevetség tárgyává válok, úgyhogy nem kötöttem a kortársaim orrára a titkomat.
Felnőve a kommunikációs főiskolán diplomáztam. Na, itt már bátrabb voltam. Az elvontabb New Age dolgok iránt érdeklődőket mintha csak vonzottam volna. Igazi barátságok is köttettek. A barátaimnak elárultam, amit tudok. Érdekes, nem nagyon kételkedtek a szavaimban, inkább rádumáltak egy szeánszra. Én meg belementem hülye fejjel. Ha nem bánod, elmesélem mekkora élmény volt…

Kedves barátnőim megkértek, segítsek az egyik csoporttársunkon. A lány képtelen volt túltenni magát az édesanyja halálán. Mély depresszióba zuhant. A fájdalma, a jajveszékelése olyannyira erős volt, hogy idebilincselte az édesanyja lelkét. Amaz nem tudott nyugodtan átkelni, és itt sertepertélt a lánya körül. A szeánsz majdnem csúnya véget ért, velem együtt. Nem csak az anyuka szelleme jelent meg, hanem vele jött valaki más is. Egy rosszindulatú, dühös férfi, aki életében is erőszakos volt. A szeánsz közben elszabadultak az energiák, az égők sorra felizzottak a fejünk fölött lógó csillárban, majd szilánkokra robbantak. Az asztal, ami körül öten ültünk, felborult. Az egyik barátnőmre dőlt rá. Kificamodott a bokája, de súlyosabb baja nem esett. Ami az egészben a legborzasztóbb volt, hogy ez a fekete árnyalak, akit idevonzottunk, megpróbált megszállni. Éreztem, milyen szörnyű érzés, ahogy próbált a testembe mászni és belehelyezkedni. Kis híján elnyomta a tudatomat, és majdnem átvette az uralmat fölöttem. A barátnőim szerint egy rövid időre elveszítettek. Kifordultak a szemeim és elváltozott hangon káromkodtam. Erre nem emlékszem, csak a bensőmben dúló küzdelemre. Amikor „visszatértem” az arcom csatakos volt az izzadtságtól, összes ízemben remegtem, és hevesen vert a szívem. Szinte a torkomban ugrált. Soha olyan kimerültnek nem éreztem magam, mint akkor. Alig bírtam lábra állni. A csajok vittek haza. Utána még napokig rosszul voltam, hánytam. Azzal ugrattak, hogy papot hívnak hozzám. Naivan azt hittem férjhez akarnak adni, de ők inkább temettek volna.

Be kell vallanom, még nem vagyok teljesen ura ezeknek a képességeknek. Sosem volt kitől tanulnom, és potenciált sem láttam benne gyerekként, elvégre nem tekintettem velős részének az akkori személyiségemnek. Nem is vertük nagydobra a szüleimmel, hogy tisztánlátó vagyok. Nem kellett köré a média felhajtása. Az, hogy hallottam a szellemek hangját, mégis ugyanolyan természetes dolog volt számomra, mint ahogyan a szüleimet is hallottam.
Ugyan sosem volt tanítóm, aki segített volna megérteni a dolgok mikéntjét, vagy aki elmagyarázta volna, hogyan uralhatom az energiákat ahelyett, hogy azok uralnának engem, bizonyos következtetéseket magam is le tudtam vonni.
Nagyon fontos, ha nem a legfontosabb tényező: a lelkek általában azért térnek vissza, mert szeretteik iránti érzelmeik még ide kötik őket. Senki nem tud csak úgy „rácsörögni” az elhunytakra, és ennek nagyon is jó oka van. Ha a médiumok csak úgy fel tudnának hívni bárkit a túlvilágon, bizonyára lenne olyan idióta, aki megpróbálná felvenni a kapcsolatot Hitlerrel vagy Sztálinnal.
Ne kérdezd hogyan működik. Ha csak annyi dollárom volna, ahányszor ezt a kérdést feltették nekem, azóta már milliárdos lennék. Valóban látom, hallom és érzékelem a holtakat, de az igazság az, hogy a képességeim minden egyes alkalommal más és más módon működnek. Valamikor csak egy érzékszervemmel észlelem a szellemek jelenlétét, valamikor többel is egyszerre. Ez nagyban függ a lélek energiájától, és a személyiségétől. Azt viszont bátran kijelenthetem a tapasztalataim alapján, hogy földi tulajdonságainkat, a képességeinket is magunkkal visszük a túlvilágra. Sőt, sok esetben a szellemek képesek megőrizni a másvilágon is az intelligenciájukat, memóriájukat, személyiségüket és egyéniségüket. Valamikor azonban csak elveszetten bolyonganak, és bizonyos helyeket kísértenek, de már maguk sem tudják megmondani mi köti oda őket.
Amire még felfigyeltem az az, hogy a kapcsolat minőségét az én egészségem, és lelki állapotom is befolyásolja. Ha például nem érzem jól magam, mert megkörnyékezett valami nyavalya, vagy fáradt vagyok, esetleg stresszelek valamin, ez kisebb-nagyobb mértékben eltorzíthatja a túlvilágról érkező „adást”. Olyan ez, mint amikor a zseblámpában már lemerülőben van az elem.
Szóval arra a kérdésre, hogyan működik az én médiumi képességem, szívem szerint egy újabb kérdéssel válaszolnék: egyáltalán miért működik? Különös egy „szakma” ez, amiben két világot próbálsz összeolvasztani.
Mindent egybevéve szerencsésnek mondhatom magam. Főleg azért, hogy a szüleim és a barátaim, az ismerőseim mind elfogadóak. Megtanították hogyan legyek önmagam. Ahogy felcseperedtem és nővé értem, öntudatossá, figyelmessé váltam, az önbizalmam megnőtt, és mindez teljesen megváltoztatta az életről alkotott felfogásomat. Az, hogy médiummá váltam, számtalan csodálatos változást hozott az életemben. Felemelő érzés segíteni másokon, és szemtanúja lenni a gyógyulásuknak.
Egy médium lelkivilága olyan, mint egy művészé. Alkotás közben minden életre kel körülötte, az alkotót és az alkotását egyaránt a varázslat csodálatos érzése keríti hatalmába. Azzal, hogy médiumként képes vagyok a kettétört szíveket újra egyesíteni, én is valami szépséget hozok létre. Gyerekkoromban sosem hittem volna, hogy valaha efféle kijelentést teszek.

Szóval képes vagyok érzékelni mások érzelmeit, ha azok igazán erőteljesek, hallom, látom az elhunytak szellemeit, beszélek velük, és olykor bevillannak képek a közeli jövőből.
Röviden összefoglalva ez vagyok én. Gwen Seeger, médium. Persze nem főállásban. Ez inkább hobbi. Örömmel segítek másokon; élőkön, és itt rekedt lelkeken egyaránt. A zene és a rádiózás mellett ez a másik nagy szenvedélyem.
Jelenleg egy éjszakai rádiósműsorban, a Nights of Passion-ben vagyok műsorvezető az Energy FM-nél.
Amikor időm engedi, magam is zenélek. Imádok kísérletezni a különböző hangokkal, frekvenciákkal. A zenének a szervezetre gyakorolt hatása nem holmi woodoo. Tudományos alapjai vannak. Minden energia, minden rezeg. Igyekszem minél több módon az emberek segítségére lenni. Nem csak a lelküket vagyok képes meggyógyítani a képességeimmel, de zenével a testüket is. A kísérletezési hajlamomat határozottan apámtól örököltem.
Ha azt mondom, hogy egyik éjjel maga Beethoven látogatott meg, és átlendített a zeneszerzés közben felmerülő holtponton, úgysem hiszed el, igaz? Pedig így volt.