Valaha baromi jóképű voltam, s ebből mára is maradt bőven, csak éppen látszik az arcomon az "intenzív használat", hogy nem csak heverésztem, vagy éppen unatkoztam egész eddigi életemben. A mozgásom nyegle, az öltözékem gyakran hevenyészett, és nem mindennap találkozom a borotvámmal (ez nem az ő hibája).
Belsőleg is sokat változtam zsenge ifjúkorom óta. A világmegváltó terveket és lelkesedést (magyarán a naivságot) felváltotta a józan cinizmus (pedig nem is mindig vagyok józan, sőt!).

Szeretem a ...

• kellemes beszélgetéseket egy-két itallal tarkítva, főleg, ha beszélgetőpartner nőnemű, és utána eljutunk valahogy az ágyig is.
  
• rejtvényeket, de nem azokat a mesterségeseket, amiket egy újságban találhatsz, hanem amiket az élet ad fel.
  
• henyélést, és gyakran űzöm is, ha van elég pénzem a semmittevéshez.
  
• kétértelmű megjegyzéseket, melyekkel azokat hozom zavarba, akik még nem jutottak el a józan cinizmus kellemesen zsibbadt és kissé sajgó posványába.
  
• nővéremet, de ezt titkolom, és ezért már évek óta nem láttuk egymást, a másik parton él. (Azért karácsonykor fel szoktam hívni, amikor már eléggé részeg vagyok hozzá.)
  

Nem szeretem a ...

• tudálékos piperkőc ficsúrokat.
  
• laza csávókat, akik nem törődnek semmivel.
  
• teljesíthetetlen kihívásokat. (Márpedig ennyire lusta és kényelmes jellemmel elég sok kihívás ilyen.)
  
• volt kollégáimat, és ők se engem (lásd a képet felül!)
  
• a volt feleségemet, mert megcsalt az egyik volt kollégámmal (amikor még nem a VOLT kollégám volt).
  

Az iskoláim elvégzése után beálltam a seregbe. Vonzott a "Lépj be a seregbe, és avatkozz be egy általad szabadon választott országban!" szlogen, de elég hamar csalódtam, mert egyrészt nem mindig én döntöttem el, hogy hová vezényelnek, másrészt az idegen országból csak forró száraz sivatagokat, illetve túl nedves és dohos dzsungeleket láttam. Ráadásul rá kellett jönnöm, hogy az ennyire kemény fegyelmet nem nekem találták ki, mert szeretek gondolkodni, amit a sereg berkein belül nem honorálnak megfelelőképpen.
Akkor jött a rendőrség, mert a naivitásom még kitartott, és úgy gondoltam, hogy ha külföldön nem is rakok rendet, akkor majd itthon ... Nehezen nőttem fel, belátom. Ehhez nekem, úgy vélem az átlagosnál több pofon kellett. De itt legalább a gondolkodást nem szankcionálták, sőt elvárás és követelmény volt. Nem ment mindenkinek. Ezért hát viszonylag gyorsan sikeres lettem, s közben meg is nősültem. Élveztem az életet, és tényleg, komoly elhatározásom volt így megöregedni: munka, család, gyerek, nyugdíj, kertészkedés, horgászás.
Sokat dolgoztam. Nem tudom, mi volt a baj, lehet a munkát mégiscsak jobban szerettem, mint Sharont, a feleségemet. Ő viszont többre vágyott. Egyre hidegebb volt velem, néha már veszekedtünk is. Aztán az egyik reggeli veszekedés közben elhallgatott, majd kiszaladt a WC-re és hányni kezdett. Gyomorrontásra fogta, de a reggeli rosszullét sűrűsödött, és én magamban azt számolgattam, mikor is voltunk együtt utoljára. Volt egy olyan érzésem, hogy túl régen. Kérdőre vontam, mire ő fogta a táskáját, és kiviharzott az ajtón. A holmiját már csak akkor vitte el, amikor nem voltam éppen otthon. Hét hónap múlva megszületett Sharon és Ben (az egyik kollégám) közös gyereke, Mary Sue, mi pedig közben elváltunk.
Én akkoriban kezdtem inni, és a gyerek megszületésének örömére Ben is leguríthatott némi piát, a lényeg az, hogy roppant rosszkedvűen és másnaposan találkoztunk az irodában, amiből aztán nem sok maradt. Ben a baleseti sebészetre került (12 öltés), én megúsztam zúzódásokkal, meg egy fegyelmivel.
Áthelyeztek másik körzetbe, de ott sem találtam a helyem, egyre többet ittam, és szó se róla, nem voltam valami közösségi ember abban az időben. Elbocsátottak.
Azóta kicsit észre tértem, mert valamiből enni kell, meg meg kell venni a következő adag piát, és mi tagadás, jót tesz nekem, hogy én vagyok a saját főnököm. Akkor dolgozom, amikor akarok, nem kell jelentéseket, meg statisztikákat írogatni, és jópofizni a kollégákkal. Az utóbbi végképp nem megy, sőt ...
Viszont a szakmámban jó vagyok, és élvezem is a munkát (amikor nem vagyok hozzá éppen túl lusta). Olyan vagyok, mint egy vizsla, aki ha szagot fog, akkor rátapad, és felhajtja a vadat a föld alól is.
Meló pedig akad. Itt ne akadna?