Minden kék. Még egyetlen rövid pillanatig minden kék. Az emberek arca, az egész stadion, a levegőnek is kék illata van egyetlen röpke, múlandó pillanatig mielőtt zöldesbarna szemeim előtt elsötétül a világ. Lezárom szemhéjaimat, hogy megőrizzem magamban a pulzáló energiát, az emberek sikítását, a tapsot, a vibrálást. Aztán elengedem a mikrofont és gyors léptekkel távozom a színpadról. Megbotlok a sötétben, de erős ujjak fonódnak a csuklóm köré és lábon tartanak. Arctalan idegenek, akik őrzik a lépteim nyomát is. A backstage már fényárban úszik. Ketten kísérnek végig a folyosón, mintha királynő lennék és a palotám felé vonulnék.
Hátratúrom kékre festett hullámos tincseimet. Megizzadtam. A reflektorok iszonyatos mennyiségű hőt adnak le a testemnek, de ez csak olyankor kezd el zavarni, amikor már az adrenalin ürül a szervezetemből. Hirtelen zuhan önmagába a szervezetem, akár a csillag, amikor élete végéhez ér és a vörös óriásból fehér törpévé zuhan össze. Kinyílik előttem az öltöző ajtó, én pedig olyan gyorsan tűnök el a saját kis világomban amennyire az fizikailag lehetséges. A tükör előtt keresem meg saját lelki békémet. Leülök. Halvány mosoly bújik meg ajkaim szegletében. Kemény volt. De istenem... annyira jó. Pittyen a telefonom. Először nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, még akkor sem ha tudom, hogy ez a privát elérhetőségem. Újra pittyen, de ekkor már felkelti az érdeklődésemet. Rányomok. Villan. "Anya". Ügyes voltál kicsim. Néztünk a TVből. xx Anya
Sosem hittek bennem. Azt akarta, hogy olyan legyek, mint ő. Egy eltartott nő. Egy anya. Egy óvónő, aki nem tud egyedül megélni a fizetéséből. Többet akartam. Nem csak magamnak. De neki is. Hogy ne kelljen gondolkoznia a boltban állva, hogy mire van pénze.. hogy apám elmehessen hétvégén pecázni a fiúkkal és meginni egy sört, ahelyett, hogy heti hét nap dolgozik.
Megadtam nekik mindent. Mindent, amiről csak álmodhattak. Kivéve egy dolgot. A kislányt, akire vágytak. Mégsem érzek bűntudatot. Az vagyok, akivé válni akartam, még akkor is ha a média darabokra cincál, még akkor is ha a színpadon van másfél órányi életérzés, amit valódinak nevezek. Nekem ez az otthon. És a tíz körmömmel fogok belekapaszkodni, mert bárki bármit mond... ez a világ akkor halad előre, ha hajlandó vagy rátaposni a másik torkára, hogy feljebb kapaszkodj. Légy mű. Légy igazi. Légy hamis. Légy igazi. Nem számít. Csak vegyék a szájukra a nevedet, és mosolyogj a kamerába.  Nem létezik olyan, hogy rossz reklám, csak dübörögjön az ipar, amíg a lábadon állsz. Majd talán egyszer pihenek, de csakis a sírban, addig énekelek, addig táncolok a színpadon, amíg csak élek, mert nekem ott van az élet.

Ez lenne az Új Amerika. Amiben egy senki, egy Haisley Rylan Fisk megjelenhet egy válogatón, kinyithatja a száját, hogy a nemzeti adón keresztül megmutassa mennyire ügyesen tudja énekelni mások dalait. És felkaptak. Miért? Mert jó volt a story. Egy meglovagolható családi háttér, egy csinos arc, egy ügyes hang. Gyurma voltam az ujjak között, ami az akaratuk szerint idomult ujjaikhoz, én pedig ki akartam törni. Eltűnni Norfolk utcáiról. Feljebb és előrébb lépni. Alkotni valamit, amitől nem a kék hajú lány leszek, aki ügyesen gördeszkázik és nem szereti a sör keserű ízét. Azt akartam, hogy szenvedjenek azok, akik kinevettek, akik azt mondták, hogy inkább táncoljak, mert a port jobban viselik.
Aztán ott álltam. A derekamra kötött kockás inggel, a körömlakkomat kapargatva. A világ kapujában, ami vagy kinyílik vagy visszafordul az ember. Remegtem. A hangom is. Iszonyatosan féltem pedig még csak a nevemet kérdezték. Haisley. Jó. Rövid. Könnyen jegyezhető, érdekesen csengő. Nem tucat. Mit fogsz énekelni? Ed Sheerantól... a Cold Coffee-t. Saját magamat kísértem gitárral és odavoltak értem. Beszavaztak. Onnantól kezdve pedig a 'nézőkön' múlott, ami egy hazugság. Zörgetik az SMS parádét, de hamis ámítás az egész, ami nem baj, mert ez egy nyílt titok. Mégis rámarnak a telefonokra, hogy mentsék a kedvencüket. A döntőig vittek. Két sminkes dolgozott az arcomon, amikor benyitott a producer. "Második vagy. De majd lepődj meg".
Számított? Nem. Mert már ott voltam. Már ismertek. Hetek óta tolták az arcomat a képernyőkön, az óriásplakátokon, a youtube hirdetésekben, sampont és energiaitalt hirdettek velem, pózoltam a magazinoknak, jöttek a felkérések, a döntő utáni két hónapom már tele volt koncertekkel. Nem számított, hogy hányadikként végzek, mert már voltam valaki.
Aztán egy évvel késöbb már ott álltam. A saját színpadomon. Az én nevem volt a koncertjegyekre írva és az óriáskijelzőn az én arcom volt közvetítve, hogy a távolabb ülők is láthassanak. Nem mondom, hogy nem volt senki. Ott volt Paige. A legjobb barátnő a világon, akit először csókoltam meg. Ott volt Adam, aki szerette volna, hogy a kórusban énekeljek a templomban, és egyszer valószínüleg megkérte volna a kezemet és gyönyörű gyerekeink születhettek volna. De elengedtem. Mindenkit elengedtem, és szúrhatja ez bárkinek a lelkét, de nem érzek bűntudatot.
Hirtelen gyulladnak a reflektorok, egész alakban világítanak meg ahogyan a színpadon állok a kezdő pozícióban. A nevemet sikítják és kezdődik. Megszólal a zene. Mosolyra húzódnak az ajkaim. Mély levegő. Otthon vagyok.