Elme, gyógy és intézet - Josie & Henrik

Job : zongorista Location : Las Vegas Posts : 114

Everybody's looking at me
Feeling paranoid inside
When I step outside I'll feel free
Think I'll find a place to hide

Ilyenkor, az ősz végén, amikor a fák már csak kósza hangokat fognak le a gitáron és a zongorának is egy lábbal kevesebb adatik meg, szinte kezdem megérteni Theodore unokaöcsköst. Csórikámnak olyan vállizma van, hogy én is megirigylem. Egyfolytában kalimpál a feje felett, szinte nagyzenekar karmesteréhez hasonló mozdulatokkal próbálja elűzni a faleveleket, amik belehullanak az életébe és felhasogatják a koponyáját. Véres csíkok mutatják a részüket hullajtó fák merényletének nyomait. Természetesen ha előkerül a körömvágó olló, Theodore ujjai sem vágnak olyan könnyen utat a fejbőrén. A szakemberek értetlenül állnak a jelenség előtt. A családban volt, aki ördöngösségről beszélt, gonosz lélek megszállásáról, más a genetikát hozta fel. Az orvosok szerint valami kiválthatta, de nincs magyarázat. Az őrület és a zsenialitás határán táncolt a kissrác, tehetséges filozófusnak indult és a főiskolán kezdett összekuszálódni a kotta, mígnem teljességgel elviselhetetlen, életveszélyes művet kezdett alkotni. El kellett zárni, hogy ne játssza le az élet billentyűit a zongoráról.
A mai látogatás eléggé megdöbbentő volt. Másfél órát töltöttem vele, közben megismertem néhány új lakótársát, a Kakast, aki nemcsak hajnalban, hanem egész nap kukorékol és az Utazót, aki a folyosón ül, de 10 percenként bekopog, hogy mi, az információs iroda alkalmazottjai meg tudjuk-e mondani, miért késik a michigani járat, amivel a gyárba szokott menni. Ilyen kis közjátékok között megpróbáltam beszélgetni, de leginkább játszani lehetett csak. Theodore rászokott a kártyákra. Memóriakártyákat kapott tavaly karácsonyra, azokat nyalogatja, röpteti és időnként történeteket mesél róluk. Maradt még a gógyiból és kusza szimfónia, ami felcsendül a szavaiból, de időnként remek összhangot lehet találni bennük.
Fél óráig játszotta az érkezésem okozta örömódát, utána beköszöntött a veszedelem időszaka és a srác nyakát behúzva kezdte hajtani a halállal szövetséget kötő faleveleket, amik aláhulló meteorrajként környékezték meg. A fehérre festett falak között, aminek a falai nem csak búbánatos muzsikát képesek előcsalni a fogságra kényszerült zenészekből. A látogatás vége felé a műsor kivonult a folyosóra, a végére és akkora közönségünk lett, hogy az ápolók is beálltak nézelődni. Kéz a kézben táncoltam egy hentesalkatú nővel, aki a kisfia menyegzőjén érezte magát. Meg kellett kongatnom a fazekat, hogy minél több zöldhasú hulljon a menyasszonytánc közben. Ő volt a menyasszony a fia esküvőjén, de a fia nem volt ott és nem is baj, mert elfoglalt és boldog házasember. Valamit megéreztem abból a szabadságból, amit az itt élők olykor megtalálnak és ezért perdültem táncra. Fogócskáztam a Kakassal is, az Utazó pedig megunta a várakozást és elkezdte énekelni a Csendes éjt. Theodore pedig szaladgált körbe és körbe, Pithagorasz nagyságát éltetve. Kacajából élénk hangulatú etűd alakult és kedvem támadt volna lekottázni, elklimpírozni a dallamot, mit az őrület szült.
Sajnos az orvosi vizsgálat nem várhatott, a nagyvizit miatt meg kellett válnom a társaimmá fogadott jóemberektől. Remekül éreztem magam! Az alkotás szabadsága vegyült itt a hegyről lefelé tartó életutak látványának keserűségével és ez kellően perverz harmóniát alkotott ahhoz, hogy dalkezdemény, zenei koncepció szülessen meg a fejemben. Már láttam magam előtt a hangjegyek egymásutánját, ahogy vettem a kalapomat, felöltöttem a hosszú, kék szövetkabátomat és bárgyú vigyorral indultam a folyosó végéről a szigorúan zárt ajtó felé. Számos kórterem mellett kell még elhaladnom és nem mindegyik ad lehetőséget, hogy bekukkantsak a magánzárkákba, a gumiszobákba.
- Uram, elnézést, csőtörés történt, erre most nem tud kimenni. Attól tartok, még soká tart kijavítani, úgyhogy elkísérem. Kérem, legyen óvatos! Itt elég veszélyes betegeket őrzünk, csak azért viszem erre, mert most nincs más lehetőség. Nem baj?
A kövérkés fekete asszonyság tényleg aggódik. Rámosolygok.
- Semmi gond. Menjünk akkor arra!
Én nem félek sem gátlástalan maffiózóktól, sem gátlást nem is ismerő, a valóságtól elszakadt ápoltaktól, akik a puszta öleléssel is képesek ölni, mert nem érzik a határokat. Az életet nem lehet rettegéssel tölteni, annál sokkal színesebb, ezer és ezer dalt tartogat. A hölgy elkísér és megérzem a steril folyosón a döbbenetet. Itt nem élnek emberek. Csak életben tartják őket. Ez maga a pokol, ahol a lehetőségeket esetleg felvillantják, de rögtön el is veszik. Tálcán kínálják a villásreggelit, majd elhúzzák az ember elől. Meg nem tudnám mondani, mi súgja, de pontosan ezt érzem. Sehol egy felirat, csupán számok. Érzés nélkül a legprecízebben lejegyzett kotta sem kel életre. A folyosón csak a mi lépteink konganak, megtöltik a teret. Az ápoló kulcsainak zörgése ad némi szőnyeget a monoton ritmusnak. Szeretnék mielőbb kiérni, mert ez a hely halálos. Theodore-nak nagy szerencséje, hogy nem veszélyes. Itt már lejátszották volna a nótáját a lefolyón, amiben sok élet tűnt már el a fakezű hozzá nem értők miatt. Túlzások operája, azt adják itt és az ária szinte fülsértő.

Job : Daddy's Lil Monster Location : Las Vegas Posts : 42

Henrik

Minket nem engednek mókázni. Fehérre meszelt falakat vastag gumival vonják be, hogy ne tudjunk kárt tenni magunkban. Valakinek kellünk odakint, aki életben tart és fizeti az igen magas költségeket, amik olyan emberek után járnak, mint én. Veszélyességi pótlék, ha úgy tetszik. Nem emlékszem arra az időszakra, amikor még nem hallottam hangokat a fejemben, de biztos vagyok benne, hogy létezett egy ilyen korszak, de sokkal jobban kedvelem, ha nem gyilkol belülről a magány.
Ülök. A föld hideg, de nem annyira hogy érdekeljen is. Fejemet a gimunak döntöm, miközben az jár a fejemben, hogy hányszor folyhatott végig a vérem ezeken a gumilapokon. Védenek. Magamtól, de nem teljes mértékben. Nem hagyhatják, hogy kioltsam a saját életemet. NEVETSÉGES. Nem rendelkezhetek a saját életemmel úgy ahogyan én akarok, hiszen valakinek szüksége van rám. Mint egy rejtett lapra az ingujjban, amikor pókerezik az ember. HAHAHAHAHA. Valakinek én vagyok az aduász. Ez vicces. Mégsem láttam soha itt egyetlen lelket sem, aki utánam érdeklődött volna. Meghallom az ismerős dudaszót, ami egyetlen dolgot jelent. Etetés. Felkelek és az ajtóhoz lépek, kinézve az apró ablakon, ami az őröknek van, hogy bármikor le tudjanak ellenőrizni. Kinyílik az apró rész. Műanyag tényér, műanyag étel, műanyag kanál. Már nem kérdezem meg, hogy mi az amit meg kell ennem. Egyszerűen elfogadom, megeszem és nem érdekel tovább a dolog. Még egy pillanatra nyitva marad a rés.
-Mindjárt visszajövök hozzád cica.-kiéhezett a mosolya, én pedig abban a pillanatra az ajtóhoz tapadok.
-Várni foglak.-mondom egy angyali mosollyal az arcomon. MEGÖLÖM. HAHA. Eltűnik. Befejezi az etetést mielőtt visszatérne hozzám. A férfi vágyai fékezhetetlenek. Olyannyira, hogy a józan eszétől is hajlamosak megfosztani az embert. Nem foglalkozik azzal, hogy mi van a kórlapomra írva vagy, hogy az érinthetetlenek közé tartozom.

Hamar kiürül a tányérom. Csend honol ezen a részlegen, így szinte beleszakadnak a dobhártyáim, amikor kinyílik az ajtóm. A matracomon ülök. Enyhén felhúzott lábakkal.
-Azt hittem már sosem jössz vissza.-félresöpröm a hajamat az arcomból, ő pedig elkezdi levenni a pólóját. Ekkor mozdulok. Szinte még csak térdelek, amikor már nekirugaszkodok az ápoló testének és hangosan koppan a falon a feje. Elkezd összeesni. Ekkor ragadom meg a nyakánál és még kétszer a falhoz vágom a fejét.
Gyorsnak kell lennem. Leszedem az övéről az azonosítókártyáját és már kint is vagyok a szobámból. Döbbentem állok meg az ajtó előtt és nevetni kezdek. Kijutottam. HAHAHAHA. Nem fognak megállítani. Most nem. Futni kezdek. Arra amerre a zöld tábla jelzi a kijáratot. Befordulok a folyosón és a lábaim nem lassulnak le. Csak a forduló után torpanok meg. Szívem azonnal felpörög, amikor meglátom a fehér ruhás nőt és a férfit ahogyan sétálnak a kijárat felé. Késő lenne visszafordulni és várni egy kicsit, hiszen a nővér azonnal meghallott. Felémfordul pufi testével és látom, hogy a kis adóvevőért nyúl, hogy jelentsen. NEEEEM. Futni kezdek, de úgy ahogy a testem bírja. Minden lelassul. Látom a szemében megcsillanó félelmet, hallom a saját légzésemet, amikor ellököm magam a talajtól és egyenesen a testének vetődök. Kiesik a kezéből a készülék. Vagy az ijedtségtől, vagy az eséstől, de a nő azonnal elájult. Nem megyek vissza.
Ekkor pillantok fel.Köztem és az adóvevő között ott áll a férfi. Utcai ruhában, nem ápoló. Vajon azért mit kapnék, ha neki is a kezemhez tapadna a vére. Egy pillanatra ledermedek, ahogy a helyzetet próbálom felmérni, majd nevetés tör ki belőlem.
-Ne szólj nekik...-nézek a férfire nevetve, de közben elkezdenek folyni a könnyek a szememből.

Job : zongorista Location : Las Vegas Posts : 114

Ez a csend szinte döbbenetes és hangosabban kiabál, mint a punkzenekarok közönsége. Elhunyó életek és padlóba döngölt sorsok kiáltanak. Az orvoslás nem az én szakterületem, az elsősegélynél kimerülne a tudományom, de az igazságérzetem és az emberiességem azt mondja, hogy ez itt maga az intézményesített vesztőhely. Azokat a bűnözőket, akik nem csak jól megfizettek egy orvosszakértőt, hanem tényleg segítségre szorulnak és meg kell védeni tőlük a világot, elég drasztikus eszközökkel, nem itt vannak. Nem sokáig sétálgatunk a fekete nővérrel, amikor a sarkon túl kivágódik egy igen karcsú és ruganyos női alak. Belépőkártyát látok nála és talán az előbb hallott hisztérikus kacaj is az ő műve lehetett.
Én tétlen nézője vagyok az eseménynek. Ilyen műfajban még soha nem írtam zenét és a mai lesz az első. Nem hiszem, hogy az utolsó, nem érzem magam veszélyben. A nővér értesítené a központot, rendőrségi nyelvezeten szólva erősítést hívna, de a szőke copfkirálynő átkozottul gyors. Úgy ugrik, mint béka a tó mellől. Engem nem csak a döbbenet ejt kábulatba, hanem az is, hogy aki a tornászvébéről lemaradt, hogy is végezheti itt és mekkora akaraterő kell ahhoz, hogy ilyen formában maradjon? Nem szeretnék közbelépni, nem kívánok egy sérült hangszert még jobban megrongálni. A nővér élete még nem forgott veszélyben. Ahogy meglátom őt a földön és a szőkeséget két lábon, olyat érzek, amit ritkán. Teljes elveszettséget. Gyorsan összeszedem magam és féloldalasan állok be, úgy, ahogy a harci helyzetekben is érdemes.
- Szia! Henrik vagyok - szólok kedves köszöntéssel.
Az egy biztos pont, amiből talán kiindulhatok. Az idegrendszer húrjait már széttépkedték a helyiek vagy a gyógyszerek, hamis a muzsika, borzasztóan zavaros. Könnyek közt tobzódó nevetés. Nem kérdés, hogy veszélyes a leányzó, nem szabad úgy mozgatni a karmesteri pálcát, hogy a hangversenyterem komplett közönségét elérje. Mégis van benne valami megindító, valami olyasmi, amire az empatikus emberek nem képesek nemet mondani. Leveszem a kalapom és magam előtt tartom.
- Ki bántott, kedves?
Most nem bonyolítom zenefilozófiai mélységekkel a kérdésemet. Próbálnám megérteni a lehetetlent. Talán csak várni kell, hisz előbb vagy utóbb érkezik személyzet. És ők lesznek a profik? Ők fogják megadni azt, amit ez a leány érdemel? Kétségeim támadtak. A lány haját nézem. Majd a belépőkártyát, hátha le tudok olvasni egy nevet. Szegény nővér pedig csak hever és hever. Talán az lesz a legjobb, ha tőle távol kerülünk. Nehogy újra feltámadjon a vágy a leányzóban.
- Én a kijárat felé tartok. Hát te?
Akadnak itt elágazások és nem biztos, hogy arra fogunk menni. De valamerre megindulok, míg őt tartom szemmel. Borzongató érzés, hogy csukott szemmel kell zongoráznom. Ismeretlen hangok, ismeretlen egymásutániság, a végeredmény pedig maga lehet a káosz vagy valami teljesen új, a semmiből összeálló kép.

Job : Daddy's Lil Monster Location : Las Vegas Posts : 42

Henrik

Futok az életemért. MILYEN ÉLET? Nevetséges káosz, ami csak halálba fordulhat. Nincs esélyem. A szívem mégis zakatolni kezd akár egy gőzmozdony, amikor csupasz talpaim alatt már nem a szobám kövét érzem. Futok. Mi mást tehetnék. Harcolnom kell és harcolni fogok, amíg utolsót nem dobban a szívem ebben a nyűves várbörtönben. Visszhangzanak a lépteim miközben még mindig nevetés rázza a testemet. Szinte elbizonytalanodok. Az elmém valahol hátramaradt a szobában, amiben eltöltöttem az elmúlt éveimet. Nem tudom merre tovább, nem tudom hol a helyem. Minden annyira ismeretlen. Több folyosót is ismerek. Az egyik a zuhanyzóba vezet. A másik a pszichiáterhez, aki furcsa gyógyszereket ad és érdes a tenyere, amikor felpofoz.
A nővér igazi. Valódi. Hús és vér. Egy pillanatra sincs időm elbizonytalanodni, csak vetődök, támadok és megteszem, amit meg kell ahhoz, hogy megmeneküljek. A kalapos férfi azonban elbizonytalanít. Nem tudom, hogy az elmém szövevénye, hogy visszafordítson a jól ismert világba, vagy valódi létező lélek, aki épp rosszkor van rossz helyen. A tekintetébe kapaszkodom, miközben a könnyeim elmossák előlem a világot. Pillanatokra elveszítem őt a figyelem középpontjából, miközben még mindig nevetek. MIND MEGHALUNK.
Megszólal. Én pedig elhallgatok. Mozdulatlanná dermed a testem miközben a hangját hallgatom. Még sosem láttam őt, még sosem tapasztaltam ezt a hangszínt. Meghaltam volna? Lehet, hogy már rég rátaláltam a végzetemre a fehér szobámban. JWM194-es megjelölés bele van hímezve a ruhámba, hogy tudják mik a paramétereim. Erős skizofrénia. Önmagára és a külvilágra veszélyes beteg. Nem bántalmazható. Az utolsó szám valahogy soha nem volt mérvadó. Szerintem én már itt annyi pofont kaptam, amennyit a többiek összesen. SZERETNEK JÁTSZANI VELEM. HAHAHA. Én élvezem.

Van benne valamilyen érdekes mámor, hogy érzéseket adnak nekem kölcsönbe, nem csak a masszív unalmat. Annál már a düh 3 lépéssel jobb.
-Josephine McAllister. Szólits Josienak.-billentem félre a fejemet miközben az idegent figyelem. KI EZ? Szinte vészriadót fúj az agyam. DE MINEK? Nem mozdul meg az adóvevő felé, azt hiszem ez mindkettőnknek megkönnyíti a dolgát. DE MIÉRT? Nem tudom eldönteni, hogy ő valóság vagy csak egy fal a tudatomban, hogy ne tudjak megtenni bizonyos lépéseket. Talán erre jó az a pici sárga bogyó, amit minden nap lepaszíroznak a torkomon. NEM FÉLNEK HOGY HARAPOK.
Figyelem ahogyan leveszi a kalapját és egy pillanatra eszembejut Kalapos.... egy meséből, amit kiskoromban láttam. Ő is bolond? Megkönnyítené a dolgomat. VAGY CSAK ÁLCÁZZA MAGÁT. Nem hiszem. Minden mozdulatán rajta csüng a szemem.
Ki bántott. Ki bántott. Ki bántott.. Ki bánt. KI NEM?? Nem tudnám felsorolni az összes nevet, annyi önti el az agyamat egyszerre.
-Ne bízz a fehérruhásokban.-ennyit válaszolok és a földön fekvő nővérre pillantok. Az összes ápoló fehér ruhát visel. Mind. Egytől. Egyik. A tisztaság színe. DE ŐK ROMLOTTAK.
Távolabb lépek a nővértől már látom, hogy nyomasztja a Kalapost, hogy ennyire közel állok a nőhöz. Nem tudnám eldönteni , hogy miattam aggódik, vagy a nővér testi épsége miatt. MINDKETTŐ MIATT KELLENE.
Megcsillan a szemem. Megdobban a szívem.
-Én is arra megyek.-szinte szétszakad a belsőm az örömtől. Talán ő segíthet. Talán, ha az ő oldalán sétálok ki észre sem vesznek. BADARSÁG. Nem... nem az. Igenis bejöhet. NEM. De igen. NEM. Kuss. Megrázom a fejemet egy pillanatra és próbálok rendet teremteni a káoszból, nulla sikerrel.
-Megyünk együtt?-kérdezem. Így talán jó lesz. Így talán összejön. A Kalapossal kijuthatok. Végre. Teljes nyugodtsággal lépek mellé és karolok a férfiba anélkül, hogy megvárnám a válaszát. NEM MONDHAT NEKEM NEMET.

Job : zongorista Location : Las Vegas Posts : 114

Az a döbbenet, hogy a két szem mögül nem egy ember néz ki. És mintha nem is egyet látna. Nem tudnám megmagyarázni, miért érzek egy egész vonósnégyest a tekintetben, de az tuti, hogy nem négyszemközt vagyunk. Ez a lány keres valamit. Önmagát is, de még valami mást, amire talán rájövök. Ha nem ő lenne, hanem egy vaddisznószemű állat, akinél kétségtelen, hogy ösztönön kívül nem hajtja más, akkor bevetném a krav magát. Ez a kis copfos akrobata is veszélyes, de ahogy a horrorfilmekben szokták mondani, lehetne a neve Légió, mert sokan vannak odabent. És hiszek abban, hogy ahogy a koncerten a közönségben kavargó sok érzés közül elő tudom csalni a kellemeseket, itt is megtehetem, azzal, akiben van emberség. Szerintem legalább egy ilyen akad az egyébként igéző szemek mögött.
Mosolygok a lefagyott üzemgépre hasonlító lányra. Valami különlegeset mondtam. Valahogy különlegesen mondtam. Ha egy aranyhal memóriájával rendelkezik, akkor akár 10 perccel ezelőtt is hallhatott ilyet, újdonságként hatna. Még nem tudom, miben szenved.
- Szia Josie! - mosolygok rendületlenül.
Kezet nem nyújtok, mert itt azt most eltúlzott fogásnak tartanám. Szerintem nem is hiányolja, itt aztán ritkán jársszák a fegyvertelen bizalmasok nótáját. Ahogy egy gyerek próbálja felfedezni a nagyvilág szimfóniájában az egyes hangjegyeket, úgy lesi minden apró rezzenésemet a lány. Vagy nem látogatják vagy nem tud róla.
A gyomromban kellemetlenül kezdenek gyülekezni az anyagok. Kínkeserves élet lehet ez. Egy növény szintjén vegetáló még boldog lehet, de ha valaki tudja, hogy magára maradt, fehér ruhások közé zárták? És lehetne jobb, de nem lesz? Az maga a lassú halál első előjele. Az ilyen élet főcímdala az Ave Maria.
- Mit szoktak tenni? - kérdezem, mert szeretném hallani, miféle muzsika szól ezen a helyen, amiről a nővér is csak félve ejtett pár szót.
Ahogy Josie arrébb áll, olyat mutat, ami kissé árnyalja a dolgokat. Meglátta, hogy engem zavar a társaságomban lévő alkalmazott állapota. Ami a lánynak köszönhető, ő rántotta ki alóla a szőnyeget. Már elhatárolódik, bizalmat akar. Elfogadást, hogy ne viselkedjek én is úgy, mint az ápolói. Hamis dallamokhoz szokhatott, amik sértik a fülét. Tudja, mit jelent kijutni és pont ezt akarja. Én nem leszek lapozó, aki a halált hozó zongorista keze alá dolgozza a kottát, de úgy fogok tenni.
- Hát akkor ez egy szerencsés találkozás!
Ismét mosolygok a kedves szavakhoz. Nem esik nehezemre. Tényleg nem egy alattomos gyilkost látok itt, aki gondosan megkomponálja az embereket megkárosító ténykedését. A körülmények áldozata huppant elém és azt hiszem, eléggé megütötte a fenekét. Megérdemel egy kis törődést. Mennyire örül neki! Aztán kissé zavaros, mintha belül ádáz küzdelmet folytatna. Az a baj, hogy megértem. Nem adja könnyen a bizalmát.
- Egy a célunk, miért is ne?
Amikor elkapja a karomat, vissza tudom fojtani az ösztönös védekező reakciót, amivel leszerelném. Cseppet sem mutatom, hogy hanyatt vágtam volna, ha nem ő az. Végig szemmel fogom tartani. Ha igazat mond, szüksége lehet rám. Csak még nem tudom, meddig marad ilyen állapotban. Semmit nem tudok róla!
- Josie, vár kint valaki? Itt él a családod? Az enyém messze, New Yorkban, a nagy felhőkarcolók között.
Morzsákat dobálok és ha valamelyikre rá tud röppenni, már kezdhetem kapisgálni, melyik madárfajhoz tartozik a leányzó. Közben pedig megyünk, mendegélünk és a folyosó vége hamar eljön, hamarabb, mint gondolnám. Jó társaságban repül az idő, veszedelmes és kétséget keltő társaságban pedig egyszerűen meg is szűnik.

Job : Daddy's Lil Monster Location : Las Vegas Posts : 42

Henrik

Nem fél tőlem. Talán ő az első. Talán ő az egyetlen. Kellene? PERSZE.. Mosolyt csal az arcomra naivitása. Gyengeség volna, hogy nem nyúl azonnal a kegyetlen masináért, ami pillanatokon belül kimenthetné őt ebből a helyzetből. Mintha élvezné. ENGEM KI NE ÉLVEZNE... Talán életében először szembesül olyan helyzettel, ami komoly vívódásra készteti ösztöneit. Nem szól az ápolóknak. HELYES. Az ő helyében én sem tenném. Sajnálatos módon úgy érzem, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki képes lenne kárt tenni a mások egyénben. De nem az erőviszonyok miatt.. Az erős férfitest valószínüleg könnyedén préselhetne a földhöz.. AAAAAHH.. DE JÓ LENNE.... Kettőnk közül én vagyok az, akit nem fognak vissza az erkölcsök és a társadalom által az emberbe nevelt szabályok. MERT ÉN IGENIS SZABAD VAGYOK... HAHAHAHA.
Eltűnnek a könnyek a szemeimből és más veszi át a helyét a szememben, ahogy szépen lassan tudatosul. Itt nem nekem kell félnem. FÉLNEM. Másodpercekig csak méregetjük egymást. Ő mosollyal az arcán, én pedig türelmetlenséggel. Mi lesz kalapos? MI LESZ MÁR
Nevetés csúszik ki a testemből kérdése hallatán, ami hosszú-hosszú-hosszú ideig visszhangzik a fejemben... szinte őrjítően sokáig. SZINTE.
-Játszani szoktunk....-nevetek tovább miközben alrébb lépkedek a nővérke mellől, aki egyenlőre nem sok ativitást mutat. Tekintetem a mozdulatlanul pihenő pofira téved és hosszú másodpercekre elidőzik miközben még mindig nevetés rázza a testemet. Majd mintha mindent elvágtak volna csendesedek el. KI EZ?

Tekintetem ismét a Kalaposba kapaszkodik, mert megszűnik a fenyegetés, amit irányából érzek. Cinkostárs lesz... nem ellenség. BIZTOS? Biztos. Ellenséggé nem válhat... maximum áldozattá. Nem ellenkezik. Nem keres kibúvót. Egyszerűen elfogadja, hogy valaki olyan lesz a társa ezen az úton, akinél... hát szóval... KAKUKKKK. Mosolyom levághatatlanná válik a bőrömről. Egy ügyeskezű hentes sem tudna megszabadítani tőle.
-Helyes.-villan rá a szemem egy pillanatra. Talán éreztetni akartam vele mélyen legbelül, hogy nem kérdésnek szántam, hogy vele tartok. Mégis kislányos mosoly mögé rejtem minden hamiskás érzésemet a helyzettel kapcsolatban. HAHAH.
Belékarolok, és ő hagyja. Úgy vonulok az oldalán, mint egy hercegnő, hiszen szinte már érzem a sivatag illatát és a meleget az arcomon. Messze még az ajtó, én pedig már ünneplek magamban. NAÍV. Személyes győzelemként élem meg a helyzetet.
Kérdése lefagyaszt. Elfelejtem, hogy melyik lábamat kellene előre tennem, így egyszerűen megállok. Veszett harcot folytatok agytekervényeimmel, hogy megfelelő válaszra találjak. De nem találok. SEMMIT. Elhúzom a kezemet a Kalapostól miközben teljes mértékben megfeledkezem eredeti célomról. A kijutásról.
Idegesen túrok bele a hajamba. Hátrabicsaklik egy pillanatra a fejem mielőtt kétségbeesetten újra keresném a Kalapos tekintetét.
-Mi az?-kérdezem suttogva, de szinte már zihálva.
-Mi az?
-Mi az?
-Mi az?
-Mi az...-szépen lassan elhalnak a szavak a testemben.
-Mi az a család?-kérdezem miközben a haléntékomon szinte kirobban az a vékony kis ér.

Job : zongorista Location : Las Vegas Posts : 114

A nő igencsak nőies egyébként, minden lelki nyavalya és fals hang ellenére maga a megtestesült Nő. Ahogy néz, ahogy válaszol, ahogy nem válaszol - egyértelműen feminin harmóniákat pendít meg.
- Mit szoktatok játszani?
Direkt nem adok a szájába semmit. Hogy kártyáznak vagy négykézlába rohangászósat játszanak, arra lehet fogadni. Ez itt a legveszélyesebbek részlege, el tudom képzelni, milyen játszmák zajlanak. Olyanok, amikben az őrök a tapsoló közönség és Josie a meg nem értett művész.
Ahogy a nevetés eláll, az olyan, mint egy tomboló vihar, ami hirtelen marad abba. Az ember még várná a csendes levezetést, a fokozatosan lehalkuló, lelassuló utolsó hangokat. De csak egy vágás és minden megszűnik. Ez egy zavaros vihar. Bármikor újra kitörhet. A mosolya sem biztatóbb a Katrinánál.
- Úgy van! Aminek itt az ideje, ami jókor van jó helyen, az helyes! Én is így gondolom.
Rizsázok, húzom az időt, az igát és ezt a szegény lányt. Amilyen sorsa lehet itt, az megér egy újságcikket vagy egy rendőrségi felülvizsgálatot. Akár megpendíthetem az intézet elhangolt húrjait apámnak és ő meg tud pendíteni más, erősebb húrokat, amik miatt itt helyreáll az összhangzat. Még várok ezzel. Egy beteg, aki felér egy rabbal, bármit mondhat és bármit elképzelhet. Ők valósnak látják, amit én csak álmomban pittyegek a zongorán.
Mikor megállunk, azt együtt tesszük. Kizökkentettem a saját kis világából. Előre sejtem, hogy egy határozott, boldogtalanító Nem lesz a válasz. A félelem és a bizalmatlanság ugrál itt a tűz körül, vad esőcsináló táncot járva.
- Mi az? Ki az? - kérdezek vissza a második kérdés után.
Megvárom, hátha a dal végén kiderül, ki a gyilkos? És kiderül. A gyomromat ismét megszállják a pillangók, a zümmögésük erősebb a természetben hallhatónál. Ritkán érzek olyat, amit most, hogy képzetlen zenész vagyok az igazi profik helyén. Szakember kellene, nem egy ilyen egyszerű művészsrác.
- Olyan emberek, akikhez tartozol és akik hozzád tartoznak. Apa és anya, húgi, nővér, bátyó, öcsi. Akik például ilyeneket csinálnak, hogy vidámabbnak érezd magad!
Megsimítom a haját és a halántékán azt a lüktető eret, ami vitustáncot jár odabent. Készen állok, hogy ha bevetésre kerül sor, én legyek a győztes, de nem zsarnokoskodó fél. Szeretném, ha haladnánk tovább, de ha nem fogunk, azt is felfogom. Ez nem a szabályok helye, akármennyire is szeretné a személyzet. Free jazz és féktelenül tomboló rockzene az, ami itt szól. A lelkekben és a fejekben. A hűvös csempézetű folyosókon.

Job : Daddy's Lil Monster Location : Las Vegas Posts : 42

Henrik

A játékok? ohh... A játékok murisak. Csak nem mindig akarok velük játszani, de játszani muszáj azt mondják, játszani kötelező. Különben mit mondanának az igazgatónak ha pont a játékidőm maradna ki? Ez kifogás? Talán. De játszani mindig kell. Egy jó kislány mindig játszik.
-A játékidő mindig változatos... sokszor teszteket kell csinálni... mármint én diktálok.. ők meg írnak. Azt mondják én nem kaphatok tollat... az utolsó balesetem miatt...-ekkor elé emelem a kezemet.
-Látod? Ezt a heget? Kilyukasztottam. Véletlen volt... de haragszanak érte... mert minden piros lett..-viccelek. Meg akartam halni. Vagyis inkább csak jóóól megijeszteni mindenkit. Ez pedig... végülis sikerült. A Kalapos ezt biztosan megérti. Ő olyan művelt embernek tűnik, aki mindenfélét ért, és tud.
-Aztán szokott olyan lenni, amikor bogyókat hoznak... az mindig egy észvesztő útvesztő. Mondjuk az előző nem volt jó... sokáig hánytam miatta. De van amelyik muris... sokáig csak nevet tőle az ember... mielőtt elalszik.-magyarázom neki tovább. Nem is tudom milyen élete lehet ilyen mókázások nélkül. A turmixokat nem szeretem. Sosem akartam meginnő őket, úgyhogy csövet dugtak le a torkomon, hogy mindenképp bejusson a szervezetembe. Na az undorító volt.
-De vannak játékok, amit este kell játszani. Meztelenül. Te is biztos csináltad már.-vonom meg a vállamat.
-De az ritka... félnek tőlem...-vonom meg a vállamat.
Boldog kis vattacukor felhőbe csomagol. Vigyázza a lelki épségemet. Fél tőlem. Ő is. Csak egy a sok közül. Mégsem hibáztatom. Én sem kedvelem a többi hibbantat itt az intézet falain belül. Az összes undok, és mindig sírnak ha megütöm őket. Utána pedig én kapok. Miattuk.

Könnyed léptekkel haladunk tovább a számomra már ismeretlen folyosók irányába. Talán ez már jót jelent... talán nem. Együtt haladunk tovább annak ellenére, hogy tudom, hogy mennyire lelassít. Szaladnom kellene, hogy tényleg kijuthassak. Szinte már várja a lelkem a hangos szirénaszót, ami a zártosztályi szökevényt jelenti.
Kiakasztja a sugárzásmérőt az agyamban. Vad pittyegéssel és hangos ovációval fogadja az agyam a kedves érdeklődését. Öld meg. Nem. Ő is bánt. Miről beszél? Család? Az mi? Játék? Nem. Fájdalom.
Keze a bőrömhöz ér. Ekkor nyer értelmet a betűhalmaz, ami kiszökött a testéből. Nem értem őt. Nem értem amiről beszél. Rövid ideig éltem csak odakint. 13 évesen már intézetben éltem.
Lassan tisztulnak íriszeim az érintésétől. Régen tapintották meg a bőrömet ennyire gyengéden.
-Ha majd megtalálnak minket, Henrik... mondd azt nekik, hogy kényszerítettelek... és, hogy csak megtévesztettél.-tekintetében kutatok. Lassan hátrálok egy lépést az érintésétől. El kell felejtenem, hogy egy olyan világban is élhetnék, amiben ez a normális.
-Nekem nincs családom. Se apa. Se anya. Se öcsi. Se húgi. Se nővér. Se bátyó.-nem mondom el neki. Csendes némaságba temetem, hogy pont azért vagyok itt, ami a családom. Nem mondom el neki. Nem töröm össze a rólam festett képét azzal, hogy Elvis unokája vagyok. Nem hinné el. Senki sem hiszi el.
-Lassan el kell köszönnünk egymástól...-félkézzel felmutatok a falon elhelyezett vörös lámpára, ami elkezdett villogni riadót jelezve.

Job : zongorista Location : Las Vegas Posts : 114

- Tesztírós játék. Vannak vicces tesztek. Én is csináltam már párat. "Válaszolj 10 kérdésre, hogy megtudd, melyik szereplő vagy A csillagok háborújából!"
Ezt konkréten tényleg lejátszottam és nem igazán értettem, miért lennék Jar Jar Binks? Lehet, hogy Josie nem is látta a filmeket. Vagy elkezdi bizonygatni, hogy ő nem szerepelt egyikben sem. Rá fogok kérdezni a kórtörténetére, aztán Apánál az intézményre, mert...
- Akinek lyukas a keze, az nem tudja elkapni a labdát sem. Sajnálom...
Nézem a stigmáját és nem tudok hűvös maradni, mint egy skandináv opera. Aki kellő figyelmet kap, az nem üti át a tenyerét egy tollal. Gyermekien adja elő, az arca, a hangja mind olyanét tükrözi, akinek Bartókon és Kodályon kellene nevelkednie. Állítólag ők jól értettek a gyerekek zenei műveléséhez.
- Hát ez...igazán érdekesen hangzik. Tényleg.
Tudom, hogy egy régi gyógyszer is tűnhet újnak, ha a fejben túl hangosan megy a zene. De ha itt kísérleteznek vagy az inkvizíciót meghazudtoló módszerekkel élnek, az elgondolkodtató. Ez az egész találkozás egy rémálom és nem azért, mert féltem az életemet. Vajon Theodore is kap ezekből a finom bogyókból? Merem remélni, hogy nem.
Most kapok a fejemhez, tenyerem a homlokomon csattan és csóválom a fejemet, mint seregélyeket hajtó földműves a kereplőt. Álom vagy valóság, ki kell derülnie!
- Komolyan megkérlek, mondd meg nekik, hogy én, Henrik Ibsen Troy mondom: olyan játékot nem illik itt játszani.
Nemi erőszak, amit senki nem hinne el egy veszedelmes bolondnak, igaz? Gyönyörű a nő, ha kint találkoztunk volna, benne lennék egy ruhátlan tornában, így viszont hátborzongató az egész. És még félnek is tőle! Lassan azon gondolkodom, hogy nem neki kellene itt lennie, hanem a felügyelőinek. Nem tudok rá haragudni, az agressziója miatt sem tudom elítélni. Mennyi volt ebből ő és mennyi a vicces bogyók hatása? Majd írat velük tesztet és kiderül? Abból, amit beikszelnek rajta, akik gyógyszerrel tömik? Háborús szimfóniák járnak az eszemben. Ami ebből születik, az nem lesz belenyugvó dal.
Szolid érintésem megint lefagyasztja. A hallottak alapján ilyet akkor tesznek vele, ha rosszabbra is vágynak. Teljes a káosz az agyban, nem tudja, mit akar. Talán azt sem hallja, mit játszom éppen, hisz van belül saját zenekara, elég nagy létszámú. A válaszát betudom egy tiszta pillanatnak. Több is akadna talán, ha kapna egy normális kezelést, az ép elmét nem a csatornán leeresztő, hanem támogató környezetet. Tudja, mit fognak le a kezei és hallja, én hogy improvizálok rá. Van füle a zenéhez. Pontosan ért mindent és engem akar védeni. Most.
Figyelem, ahogy ellép és mesél arról, ami ha tényleg nincs, azért borzasztó, ha van, akkor meg azért. Hogy a sors hagyta magára vagy a családja, amiről szintén pontosan tudja, mit jelent, az újabb kérdés. Otthagytam a rendőrtisztit, de ebből nyomozás lesz. Most meg csak egy döbbent álldogálással válaszolok. A lámpa durván közbevillog. Mikor az ajtón bevágódik a feldühödött gorillacsapatra emlékeztető személyzet, valószínűleg még így talál minket, egymással szemben állva, rajtam ámulatot látva. Isten a tudója, hogy Josie pont akkor milyen stádiumban fog járni.
- Óvatosan! Nem a középkorban vagyunk... - szólok nekik, hátha meghallják.
Gyanítom, hogy elviszik, talán el is kábítják a lányt. Csak integetek neki, végig a szemeit pásztázva. Mennyi minden tündöklik és hanyatlik bennük? Mennyi élet mutatkozik abban a szépséges szempárban? És mennyit fognak hagyni benne? Kérdésekkel megtelve távozom, ahogy kapok egy kísérőt, aki - be kell, hogy valljam, egyáltalán nem olyan érdekes és szórakoztató társaság, mint az őrült avagy megőrjített hölgyemény. Az épület előtt még megigazítom a kalapomat, ránézek a mogorva falakra, hogy faképnél hagyjam őket, hisz legközelebb egy év múlva jövök. Az égből támadást kapó unokaöcsköshöz. De ami történt, megtörtént és én nem felejtek. Szomorú, dühös dallamok vad taktusai szólnak a fejemben.

// Köszönöm a játékot! Smile

//