A nyugalom és a tetterő nálam harmóniában van egymással. Úgy vagyok örökké igyekvő, mindig valamiben mesterkedő ember, hogy nem tépem el az idegrendszerem húrjait.
Kedvelem az embereket, barátságos vagyok velük, szívesen füstölök és iszogatok új dallamokat hallgatva, hiszen mindenki egy önálló darab, más ütemekkel, más kompozíciós módszerrel.
Az ital és a cigaretta elmaradhatatlan. Nem ájulásig, nem rosszullétig. Egyáltalán ritka az, hogy csak az asztalnál ülve fogyasztom ezeket. Ha van egy hangszer, főleg zongora, akkor nem hagyom ki. A táncot is imádom. Mindig a lábamban van a boogie, hisz zene nincs tánc nélkül és tánc nincs zene nélkül.
Nagyon kedvelem az eleganciát, a jazzes stílust, ami néha retró, néha hanyagabb, máskor meg nagyon is úrias. A szakáll elmaradhatatlan és a hosszú haj is. Tudom, hogy öregít, a zene viszont konzervál. Az alkatom nagyon sportos, eljárok futni, konditerembe, hisz ép testben ép lélek. Nem csak a szellememnek kell a táplálék és bizony a devianciát is kell valamivel ellenpontozni.
Apám örökké le akar beszélni mindenről, amit most csinálok. Komoly zsaru, New York rendőrfőkapitánya. Én is ilyennek indultam, ígéretesnek látszottam, de más utat találtam. Apám nem a levegőbe beszél. Még mindig érzem azt, ami miatt a fősulira jelentkeztem. Ha valamibe be kell avatkozni, én megteszem. De inkább zenélek. Az vagyok, amit játszom.
Sok barátom van, jönnek és mennek, ahogy én is. Ez mostanában változik, itt már majdnem egy éve rontom a levegőt. A csajokkal nem vagyok olyan nagyon szerencsés. Talán a változékonyság szeretete miatt nem maradnak meg mellettem. Talán azért, mert esténként nem vagyok otthon. Egy csaj van az életemben, aki már egy éve állandó: Judy, a macsekom. Akkor is lángol köztünk a szerelem, mikor hajnalra romba dönti a lakást. Igazi nőstényördög, lekottázhatatlan, de én szeretem a macskajajt.

A medence körül csoportosulnak a fiúk-lányok. Én csak a napágyból nézem őket és szívom a bagót. Egy slukk abból, egy a sörből. Árad az élet, itt csilingel a fülemben a sok hang, ami összeáll egy folyamatosan változó, duhaj szimfóniává. A víz csobogása, a dübörgő latin zene taktusai egybeforrnak a zsivajjal, nevetésekkel. Már kottáznám is le és azon gondolkodom, hogy szólalna meg a bárban. Közben meg dumálunk Barry-vel, aki elhívott. Nagy társaság ez, sokakat ismerek, sokakat nem. A házigazdát például nem. Egész mostanáig.
- Barry-kém!
A cimbim, aki pincér, feláll és összeölelkeznek, megveregeti a fickó vállát. Carlos nagymenő üzletember, áruházlánca van. Meg egy rakás lóvéja, nője. Állítólag ilyen villából is akad pár a világ nagy részén. Lehet, hogy hogy láttam is valamelyiket. Felállok én is, leteszem a cigit és kezet nyújtok.
- Öreg, te hova készültél? Tollasbálba?
Kedvelem az öltönyt. Zokni nélkül is, mint most. Ahogy ezt meglátja, hatalmas hahotázásba kezd. Nem esik igazán jól, én finomabb harmóniákat szeretek megütni. A kezemet le is engedem. Ha nem, hát nem. A fürdőgatyás, hawaii inges társaságból tényleg kilógok kicsit. Némi disszonancia pedig belefér, én azt mondom.
- Srácok, az úriembernek melege van! Neeem hozott zoknit!
Sokan nevetnek vele. Érzem a levegőben, hogy nem a vicc tetszett nekik. Megnéznek engem, de nem miattam röhögnek. A pénzes haver viccein egyszerűen nevetni kell. Úgy lesz egész a nagy mű, ha minden hang a helyén van. Hát én ezt most nem érzem. Borzasztóan torz és kakofón az egész.
- Mi a baj, Carlos?
A mexikói most komolyodik el. Meglöki a két vállamat. Szerencsére van kondim, hogy megálljak a lábaimon.
- Bajt azt találsz, ha keresel, haver! Na, gyere!
Én csak nézek, hogy most mi történik. Nem szoktam keresni a bajt. Én másfelé kutakodom, a hangjegyek között keresgélek és ott olyan magaslatokat vagy mélységeket találok, amikben szeretek elveszni. Nem félek, csak kínos a dolog. Barry azt mondta, hogy Carlos kemény fickó, de amúgy jó fej.
- Nem keresem. Nyugodj le inkább...
A mexikói elvigyorodik és bepróbálkozik egy balhoroggal. A fősulit nem hagytam abba elég korán ahhoz, hogy ilyenkor ne tudjam, mit kell tenni. Bemozdulok és kitekerem a karját, a háta mögé kerülök és úgy feszítem.
- Hé, hé, hé! Oké, elég! Ez szép volt, haver!
Gyűlik a nép, a baráti társaságnak kerekednek a szemei. Carlos röhögni kezd és a másik kezével int nekik.
- Semmi gáz, csajok! Csak ismerkedünk, a szokásos.
Néznek minket, a közönség várja a következő műsorszámot, olyan darabot, ami az agyvelőbe mászik és felforgatja, kirántja a szürke hétköznapokból. Elengedem a srácot, mire megfordul, vállaimra teszi az egyik kezét, a másikat felém nyújtja.
- Jól mozogsz, haver! Nem kell egy komoly meló? Carlos Montana vagyok, de ezt úgyis tudod.
Fogadom a kezet és Carlos szemeit kémlelem. Több ő, mint egy agyatlan pofozógép. Okos ember. Négykezest akart, csak éppen nem egyezik a zenei ízlésünk.
- Már van melóm, kösz. Henrik Ibsen Troy.
Csücsörít és nagyra mereszti a szemeit.
- Henrik Ibsen Troy! Ez igen! Művészlélek vagy? Gonzalez, hozz nekünk sört, meg valami rövidet is! Puerto ricó-i jó lesz, cimbi?
Megütögeti a mellkasomat ököllel. Ez már a soft kategória, hangnemet váltott. Immáron országos cimborák lettünk, mint Barry-vel is.
- Mondhatni. Zongorista vagyok, egy bárban szoktam játszani egész estéket.
Megérkeznek a piák, Barry pedig magunkra hagy, miután felocsúdott. Egy csajt kezd hajtani, együtt lógatják a lábukat a medencébe. Carlos huppan a másik napágyra. Elfoglalom a másikat és felhajtom a rövidet. Hm, szemeket bizsergetően dallamos, először felrepít a hegyek fölé, aztán lassan csúszom le egy gleccserrel. Skandináviát idézi így hirtelen.
- De nem csak a billentyűket tudod ütni! Én nem vagyok akárki. Olyan üzletember vagyok, akit nem zsebelnek ki az utcán és nem csapnak le csak úgy. Na, halljam, hol tanultad ezt?
Elmosolyodom és meghúzom a sört. Kezdődhet életem dalocskájának egy újabb előadása. Mindig kicsit máshogy kell megcifrázni, máshová kell tenni a hangsúlyokat. Az ember ugyanaz marad, ahogy változik a ritmus. Belülről jön, a szívemből árad kifelé az a jelenség, amit zenésznek hívnak. Hömpölygő, pulzáló, olykor kidurranó, máskor szelíden szivárgó folyadék.
- Az élet nedűje keserédes. A halállal nézel szembe, mikor igazán élni kezdesz. És mikor vele szembenéztél, meglátod önmagadat. Zsarunak indultam, egy ízig-vérig becsületes embernek, aki hamis hangokat akar klimpírozni a gazemberek etűdjeibe. Két évet csengettem le a rendőrtisztin, ott tanultam fogásokat.
Egy kung-fu mester ellen annyit érnék, mint háromujjú asztalosnak a nyolchúros basszusgitár. Az utca veszélyei ellen elég szokott lenni. Las Vegas-ban legalábbis még nem játszottak olyan darabot, amibe beletörött volna az ujjam.
- Azt a mindenit! És miért léceltél le? Bírom a zsarukat is, jó fejek!
Az az érzésem, hogy zsebre vágja őket, mint én a tapsot egy lágyan dünnyögő modern sanzon után.
- Igazából...nem tudom. Lementem egy bulira a srácokkal. Nem járhattunk ki sokat, meg kellett ragadni az alkalmat. Hegyekben álltak a csikkek, az üres üvegekkel már körbe is raktuk az egyik palit, aki korán kidőlt. Keresztbe álltak a szemeim, már nem tudtam, melyik a virágkaspó és melyik a vécécsésze. Tántorgós ütemet jártak az idegszálaim és lepottyantam valami furára. Kerestem a karfát, hogy felálljak, de nem volt. Majdnem leestem és mikor meg akartam kapaszkodni, fura hangok támadták meg a hallójárataimat. Eltrafáltam pár billentyűt.
Carlos már megitta a sörét és kapjuk az újabb kört. Nem mondom, megvan az összhangzat az embereivel. Vigyorogva hallgatja a sztorit.
- Na, csicseregj tovább, kicsi rigó!
Szippantok a cigiből és elvigyorodom.
- Ja. Mint egy énekesmadár, igen, ráröppentem és telecsiviteltem azt az estét. Addig merészkedtem, amíg a takaróm ért, nem túl messzire. Mint a sámándobok a tűz körül ülőket, úgy vadítottak meg a hangok. Teljesen szétziláltak és újra összeraktak. A kimerültségig hajszoltak és amikor az utolsó leütés is elhallgatott, a csendbe szépen belealudtam. A zongora alá sikerült begurulnom. Akkor tornyosult fölém az az érzés, amit a zene jelent. A mindenség végtelenségét, a minimalizmus tökéletességét. Erőt a cseppekben és törékenységet a hegycsúcsokon. Szartam a tanáraimra, akik a következő Columbo-t látták bennem vagy egy csiszolatlan gyémántot, aki a fakabátkodás mellett majd fitness edző is lesz. Nagyon ment a kondi, rá tudtam építeni a gyors lábaimra és az úszástól megacélosodott felsőtestemre.
Azok a hűvös new yorki uszodák szinte húztak magukba, a fülembe édesgették magukat csilingelő énekükkel. A külvárostól nem volt messze az anyatermészet, aki szerette, ha rohanok a hívására, erdőn-mezőn szökellek az örökké zöld dallamai között. Igen, most már tiszta fejjel nézek vissza. Sosem volt csend. Mindig dal volt a szívemben. Ugyanaz, mint a világ lüktetése. Együtt pengettük az univerzum nagy hárfáját, ezer hangot játszva, mégis egyként rezdülve.
- Összeszedtem egy nagy sporttáskába mindent és hangjegyet váltottam a nagy útra. Senkinek se szóltam, ahogy dobbantottam. A szirének éneke nem haza hívott, nem is másik városba. Más országok, más kultúrák kottafüzeteiből játszottam az életet. Csináltam, amit tudtam, mindenfélét elvállaltam. Esténként pedig mentem a füstös klubokba lubickolni a muzsikában. Néztem, mint varázsolnak elő csodákat a kezek a fehér és fekete billentyűk közül. Lenyűgöztek a támogató társak, akik ütötték a ritmusalapot, bepengették a mélységeket vagy futamokkal kísérték a nagy mágust, aki a zongora mögött görnyed. És az énekesnők, akik alig harisnyában adták ki torkukból a valódit, ami kiránt önmagadból, aztán visszahelyez, de már más emberként, aki mégis ugyanolyan. Érted?
Carlos hanyatt dobja magát és már pia nélkül, kezeit összekulcsolva hallgat engem nagy vigyorral. Mesemondó a falu polgármesterének. Szeretem a jó közönséget!
- London párásan hömpölygő magasztossága, Párizs villódzó fényeinek harangjátéka, Krakkó intenzív színskálái, a skandináv országok hűvösen tompa, mégis vadító folyamai és a déli vidékek egzotikusan fűszerezett, fülledten erotikus ütemei, ezekből szívtam magamba, amit lehetett. Kottákat vettem és úgy fejtettem meg őket, mint nagyanyám a keresztrejtvényeket, lassan és kitartó munkával. A régi, patinás műnemek és a mai, felpörgött, zsigerből jövő, ösztönökre ható stílusok mind megfogtak.
- Egyedül csináltad meg? Komoly, tesó! Volt benned elhatározás! - nyugtázza a mexikói és megint az üveghez nyúl. - De mondd csak, az egyenruhát végleg elengedted? Vagy még hívogat? Érzem rajtad, hogy becsületes ember maradtál, ez nem változott.
Carlos nagy dilemmára tapintott rá. Szakállamat vakargatva legyintek inkább. Az az én harcom, hogy mit kezdek a családi nyomással. Ilyen magasröptű életút után nem mennék vissza egy irodába, hogy sorozatgyilkosok áldozatainak a képét nézegessem, drogosokat bilincseljek vagy parkolási bűnözőknek adjak mikuláscsomagot. A fater viszont megmondta, hogy az alma nem esik messze a fájától. Nincs olyan hétvége, hogy ne telefonálja tele az agyamat primitív népekre jellemzően egyszerű okfejtéssel. Vissza akar énekelni a zsaruk közé, hogy végigjátsszam azt a darabot, miből kifordultam. Tudom, hogy igaza van. Büszke lenne rám és ez legalább annyit nyomna a latban, mint a közönség szeretete és a szimbiózis a zenével. Rossz embereket nyakon csípni legalább olyan emelkedett dolog, mint egész este elbolondítani egy bár látogatóit. Küldetés, életforma, külön zenei műfaj. De nem akarom, azt hiszem, nem. Ez van a legyintésben, amivel válaszolok Carlos-nak.
- Magányos zenész nincs. Kölcsönhatás ez, a közönséggel és a társakkal. Együtt építjük fel a nagy házat, amibe egy estére beköltözhet a hallgatóság. Nem apróztam el az utcazenészeknek adott lóvét sem. Megkérdeztem, beszállhatok-e a hónam alatt cipelt szintivel. Az a rakás góliátelem, amit én felvásároltam, hogy bárhol rá tudjak zendíteni... Nyomtuk a rakparton, a templom előtt, piacok mellett és a főtéren. Aztán engem is elkezdtek hívni. Egyik klubból a másikba, stúdióba, nagy fesztiválokra, ünnepségekre. De nekem a saját utam kellett.
Barry és a csaj is körénk gyűlnek, meg még pár ember. A főnök miatt, a sztori miatt, amibe egyre nagyobb kraftot tolok bele, mert még mindig legbelülről érkeznek azok az impulzusok, amik megtöltik életem történetét. Az emberek pedig észre szokták venni az ilyet, ahogy az igazán szívvel teljes játékot is a bárban.
- Átutaztam a tengeren túlra, a jazz igazi fellegváraiba. Chicago, New Orleans öltönyös negyedei, ahol minden sarkon egy őstehetség fújja a rezet. Rio, ahol minden segg más ütemre rázza a karneválon, mégis egységes áriát nyom a sok fekete popó. Szívtam a bagót és a feelinget, hogy megtöltsön, csordultig, aztán pedig a közönség nyakába zúdíthassam az egészet. Tavaly kezdtem úgy érezni, hogy szünetjelet kéne írni a kottába. Letelepedni és elkezdeni felépíteni valami tömböt, egy igazán masszív építményt, ami nem egy virágról virágra repkedő dolgozó méhnek ad otthont, hanem erős várat jelent a lovagnak, aki a zene patását üli meg szőrén. Itt találtam munkát, lecsapott rám egy bár tulaja, aki egy alkalmi trióban látott muzsikálni. Tudta, hogy neki ez kell. Hát így zakatolt végig rajtam az élet vidáman pöfékelő zenemozdonya.
Carlos nagyot röhög és tapsolni kezd. Kiabál, hujjogat, a barátai pedig követik. Igazi koncerthangulat van, szilaj ováció. Felpattan a napágyról és megragadja a kezemet. A söröm kiloccsan, de nem bánom. Érzem, hogy ez már nem kóstolgatás lesz. Mindkettőnknek sikerült megtalálni a tiszta "A" hangot.
- Emberek, most jön az este fő attrakciója! Koncert lesz, világjáró művészünk, Henrik Ibsen Troy fogja gyilkolászni a zongorát. Irány a nappali! Gyerüüünk!
Elvigyorodom és készen is állok. Már érzem az ujjaimban, hogy milyen sugarakat fog kibocsátani. A zene hullámhosszán végtelenek a lehetőségek. Nem kell kotta, csak sör és cigi. Azok társak, mindig segítenek, hogy kéz a kézben járjak a muzsikával. A nappali szardíniás dobozzá válik, mert Carlos karizmatikus ember, követik az ismerősei. Csend helyett izgatott sustorgás fogadja a sörösüvegek koppanását a zongorán. Aztán a hamutartó hangsúlyos érkezését, meg a doboz cigiét. Minden készen áll, én pedig felnyitom a billentyűfedelet és puha akkordokat fogok, amikből lassan bontok ki egy féktelen táncot. Pohár vízbe dobott pezsgőtablettának érzem magam, ahogy látom az embereket, hogy ropják és hallom, hogy kiabálják túl a darabomat. Kell a közönség, kell a pia, kell a cigi, de ahhoz kell igazán, hogy tükör nélkül is meglássam önmagamat. Ilyenkor mezítelen vagyok, a nyilvánosság előtt nem, saját magam előtt viszont igen. Nincs álarc, nincs öltöny, még bőr és hús is lefoszlik, csont semmivé porlad. Egyszerűen azzá válok, ami vagyok, legbelül. Maga a lény, ami zenében létezik, hangokból áll, ritmusok alkotják egésszé és majd egyszer az utolsó lélegzetével fog belefolyni a végtelen idők legősibb melódiájába.