Az első nap az egyetemen... mindenki számára meghatározó élmény. És hiába, hogy a Nevadai Egyetem nem tartozik a világ legelitebb felsőoktatási flanccai közé egy dolgot már találkozásunk első pillanatában is  meg tudtam állapítani róla. Kicseszett nagy kampusza van. De komolyan. A telefonom mondjuk otthon hagytam... nagyon remélem, hogy otthon és nem elveszett... órát meg soha nem hordtam, így csak saccolni tudok mióta bolyonghatok ebben a külön kis városrésznek is beillő világban. Csoda, hogy nincs még saját infrastruktúrája. Esetleg egy helyi busz, ami minden épület előtt megáll, hogy ne rohadjon le az ember lába, ha meg akar találni valamit, de halovány hupilila elképzelése sincs, hogy merre keresse azt.

Az őslakosok mondjuk irtó segítőkésznek bizonyultak eddig – tekintve hogy cirka egy óra bolyongás és viszonylag kevésbé céltudatos eltévedés után random kezdtem el letámadni embereket és útbaigazítást kérni a képzőművészeti tanszék felé. Azt hiszem valahol ott fogyott el a maradék felfedező kedvem mikor negyedjére is sikerült ugyanabba az épületbe besétálnom -esküszöm mind a négyszer másképp nézett ki kívülről-, csak hogy konstatáljam, hogy erre bizony már jártam korábban és még mindig fingom nincs merre vagyok.

A kampusz maradék 99%a teljes mértékben hidegen hagyna, viszont valahol mélyen, jól eltemetve megannyi tiltakozás, ésszerű gondolat, némi racionális érvelés és több éves fotós múlt alatt csak ott lapul az az aprócska, csökönyös kíváncsiság ami nem hagy nyugodni. Nevezetesen, hogy mégis mi a szart lehet a művészetről tanítani.

Észre sem veszem, hogy mekkora feltűnést kelthetek a diákok.... és tanárok(??) körében. Azt hiszem nem sűrűn látnak egy élénkpiros hajú lányt hófehér 20 soros bakancsban, ma épp rózsaszín cipőfűzőkkel, piros necc combfixben, fekete és piros tüllös, rakott miniszoknyában (ami alól éppen csak kilátszik a harisnyatartó). A fehér ujjatlan fölső és a rózsaszín csipkés derékfűző már csak hab a tortára. És hogy a konyakmeggyet se felejtsük le arról a habosbabosról, nem elég az égővörös fej, még abból is babarózsaszín és hófehér tincsek lengedeznek lelkesen mindenfelé. Vállamon az elmaradhatatlan fényképezőgépem, és a minden földi jóval teletömött hordozható túlélőfelszerelés, de az egyszerűség kedvéért nevezzük inkább csak táskának.

-Okké, egyenesen elmegyek a következő két épület előtt, a sarkon balra majd...... majd kilukadok egy eddig tök ismeretlen helyen ezek szerint. Igazán fantasztikus....–motyogok az orrom alatt bár jobban belegondolva ez akár még jó is lehet. Ha az eddigi részen nem találtam meg azt a vacak épületet akkor majd talán itt! Egyáltalán hogyan képes egy komplett tanszék ennyire elveszni? Egyre határozottabban kezd az az érzésem lenni hogy bújócskázik velem a nyavalyás és mikor a közelébe érek mindig valami teljesen másnak álcázza magát, csak hogy aztán jót kacaghasson rajtam a hátam mögött.

A fülembe konszolidált hangerővel üvölt a zene én meg újult lelkesedéssel indulok el meghódítani az eddig felfedezetlen területet, mint valami nagyon elcseszett Kolumbusz, majd bruttó negyed óra és IGEN!!!!! Elégedett szökkenéssl perdülök be az ajtón és páros lábbal rúgom arcon a gondolatot, hogy vajon hogy a retekbe is fogok én innen majd kikeveredni ha..... de nem! Ez még bőőőőőven a jövő zenéje.

Az előcsarnok közepén masszívan lecövekelve pillogok körbe a.... hát kb mindenre.. A falakra, a kiakasztott festményekre, a lépcsőre, a korlátokra, a ki- be áramló emberekre, majd csak leragadok annál a hatalmas kijelzőnél, ami a következő órákat listázza ki. Cinkos mosollyal szemezek vele, lesem az órák neveit, de hogy mi micsoda lehet és hogy vajon használtam-e abból bármit is az elmúlt években....? Hogy itt mennyi baromságot tanítanak a jövő nemzedékének.....Újult lelkesedéssel indulok meg felé, s laza másfél lépés után esek keresztül egy őslakoson, aki úgy tűnik szintén csak maga elé nem figyel. A kölyök persze csak morog, majd folytatja is az útját, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy majdnem homlokkal nyaltam fel a padlót miatta. Végülis, kit izgat egy ilyen csekélység kedd reggel, nemdebár?  

Tekintetem még a srácot követi, majd vissza a kijelzőre.... a srác hátára.... a sorok.... A kortárs művészet intézményrendszerének működése....hogy mi a...??! Áhh. Ott egye meg a fene az egészet. Végülis ráérek egész nap. De ha kijutni is ilyen tetvesen bonyolult innen akkor jó eséllyel még itt is alszom. Határozott félfordulattal indulok meg a folyosó felé ahol a kölyök eltűnt, bár bújócskában nem a legjobb. Persze....talán nem is tudja, hogy játszunk.
Karba tett kézzel figyelem ahogy megáll, beszél valakivel, majd bemegy az egyik terembe, ami gondolom tök normális errefelé.... De hogy az iménti hölgy most szemöldökráncolva tart éppen felém.... Mi a fene?
-Miss Deveraux? – kérdi csöppet sem kedélyesen, amin belátom, azért reflexből el kell gondolkoznom egy pillanatig, de végülis miért is ne?
-Igen. – vágom rá vigyorogva, s őszintén kíváncsi vagyok vajon mit is követhetett el az a Miss, akit keresnek.
-Elkésett az első órájáról! –kezdi a nő a kioktatást. -Azt hittem Mr O’Conell már tájékoztatta, hogy az órakezdés előtt kell negyed órával megérkeznie, nem pedig utána! –ezzel pedig igazán nem lehet vitába szállni, így csak jó diákot játszva szemlesütve és alig vigyorogva pillogok és bólogatok. Nem is annyira új élmények.
-És nézzen végig magán! Az a maga dolga, hogy az iskolán kívül mit vesz fel, de itt lesz szíves ennél..... megfelelőbb öltözéket találni legközelebb! –a nő folytatja, én  pedig a kérésnek megfelelően végigtekintek saját magamon. Nem mondom, tényleg nem egy tipikus picsáig fekete dizájn, de hogy miért kell ezért ennyire kiakadni???
-Miért? –érdeklődőm őszinte kíváncsisággal, s ezzel alaposan sikerül a nőnél húzni a gyufát, aki ezen a ponton már úgy érzem több, mint érdektelen a problémáimra. Válasz helyett elkapja a karom, megfordul majd lendületesen megindul be a terembe, oda ahol a srácnak is korábban nyoma veszett. A probléma csak annyi, hogy közben elfelejt elengedni, így koránt sem csöndesen trappolva lifegek mögötte, de....legalább az irányzék stimmel...

-Kis figyelmet kérnék! –harsogja immár a több száz diák felé, mikor beérünk a a tanári pulpitus elé. –Mr O’Connel lebetegedett, ezért az órát ma a segédje, Miss Deveraux fogja megtartani Önöknek.–erre pedig már én is kénytelen vagyok felkapni a fejem s meglepett, kérdő pillogással figyelni a nőt, aki még mindig valami élősködő kúszónövény módjára kapaszkodik a kezembe.
-Magát pedig a dupla óra után, pontban 14:00kor várom a Dékán Úrnál! –teszi még hozzá ezt már egyértelműen nekem címezve, majd végre elenged és kiviharzik a teremből...... én pedig csak állok és pillogok még néhány pillanatig a becsukott ajtóra meredve, majd felnevetek. Belógni az egyetemre egy órára poén. Node belógni az egyetemre és megtartani egy órát?!

-Tehát mi is ez az óra? –nézek körbe még mindig vigyorogva, majd az első padokhoz sétálva lenyúlok egy tankönyvet. Művészettörténet I. –figyel rajta a felirat, s néhányan be is kiabálják a választ. Ez pedig egy újabb sokként ér. Művészettörténet? Mármint ezek a majmok most tényleg frankón azt tanulják, hogy.... a könyvvel a kezemben sétálok vissza a tanári asztalhoz, ülök fel a tetejére majd törökülésbe kucorodva kezdem lapozgatni. Páran fütyülnek, de nem zaklat fel.... Rövid az a szoknya, pláne ha beterpeszt az ember..... Ez a cucc viszont..... mi a fészkes???? Hát van itt a barlangrajzoktól kezdve a festőkig minden szemét, amit csak el lehet képzelni.
-Hát ez tiszta baromság! –csúszik ki félhangosan, mégis a terem akusztikájának köszönhetően tökéletesen érthetően. A könyv rövid úton landol mellettem, majd fél kézzel a hajamba túrok, de hogy mi legyen a következő lépés.....?
-Nem fogok nektek ilyen felesleges szemetet tanítani. –csóválom meg a fejem, hiszen ez eddig teljesen nyilvánvaló.
-Okké. Mik akartok lenni? –pillogok rájuk körbe még mindig agyalva a dolgokon. Mert kérem én márpedig igenis fogok itt valami hasznosat és érdekeset csinálni ma! Csak tudja még a fene, hogy mi lesz az.
-Nos? Festő, fényképész, szobrász, csilipaprika, gyümölcs a jogobellában?–sorolom segítően, majd ahogy sorra kiabálják be a koránt sem ilyen illusztratív válaszokat lassú, elégedett mosolyra húzom ajkaimat. Tehát van itt minden, lehet válogatni. No de mit is kezdjen az ember ennyi lököttel, akik azt hiszik, hogy a művészetet tankönyvekből kell tanulni?

Ütemesen kopog a padló, ahogy fel alá tekerek pár kört a katedra előtt, a szoknyából kilógó szalagok és a vállamon lógó fényképezőgép pedig hűségesen repülnek utánam minden fordulónál. Jó cicák!
-Rendben. –születik meg a döntés, majd játékosan csillogó tekintettel pillogok körbe a termen.
-Megmutatom nektek hogy tudnak együtt dolgozni különböző művészeti ágak. Ehhez pedig kérnék egy önként jelentkezőt.–vigyorgok a kölykökre, hiszen az már ziher, hogy én remek másfél órát fogok itt eltölteni. A többi pedig már csak rajtuk áll.
–Gyerünk, kéne nekem egy lány, aki nem túl szégyenlős.
Pár tétova pillanat csupán mire felemelkedik néhány kéz, majd találomra bökök rá az egyik vörös kislányra.
-Te, kincsem! Gyere ide és dobd le a pólódat kérlek.