Tükröm tükröm mondd meg nékem... van-e még esélyem?
Tik-tak-tik-tak-tik-tak.
Hosszú lenszőke tincseim vékony szőnyegként terítik be a poros padlót, miközben jégkék szemeim enyhén felakadva REM mozgást produkálnak. Egész testembe egyetlen minden izmot átszövő görcs nyilal, amitől a hátam ívbe feszül. Végtagjaimat mintha a földhöz szegecselték volna. Fuldoklom, pedig olyan tisztán lélegzem, mint még soha. Nem a testem haldoklik. Hanem valami idebent. Bennem.
Felcsúszott egyenruhám alól kivillan fehér bőröm, ami alatt könnyedén kivehetőek a bordáim. Eljön a pillanat, amikor fehér hab buggyan ki rózsaszín ajkaim közül. A szobám ajtaja élesen kattan, szinte szeget ver a fejembe és számomra mérhetetlenül hosszú ideig visszhangzik a koponyámban elnyomva egy halk sóhajt, ami már nem érheti el a tudatomat.
-Holnap majd kipróbálunk valami mást.-mély hang, sajnálatnak, könyörületnek nincs helye a mondanivalójában. Megfordul. Távozik. Kattan a zár.
Üvöltenék, de nem bírok. Állkapcsom görcsösen feszíti egymásnak a fogaimat, nem távozhat hang a testemből a fehéres habon keresztül. Nem tudom meddig tartott ez az állapot, de a tudatom szépen lassan beleszakadt, és amikor végleg feladtam a harcot az életemért magamba zuhantam.
Az ébredés puha volt. Könnyed, akár egy bársonytakaró. Nem akartam elveszíteni a pillanat érzését. Kezeim felnyújtóznak a rácsokón átszűrődő fény felé.
Néhány pillanatig csend honol a zárkámban, majd testem ismét rázkódni kezd, arcom mosolyba torzul és indukolatlan nevetés szakad ki a testemből. MI AZ?? Csak nevettem amíg az ajtó nyikorogva ki nem tárult előttem. KI AZ?? Végigtúrom a hajamat miközben felülök, hogy jobban szemügyre vehessem látogatomat.
-Maga a kedvencem.... mindig akkor jön, amikor jó bogyókat kapok...-félrebillentem a fejemet és a legangyalibb vigyoromat címezem nekik. Egy-két kóbor tincs a szemem elé libben. Lebegni fogok. Jó lesz. HAHAHAHAHA. Az egyik lefog, a másik hátrafeszíti a fejemet, a harmadik két kékes színű tablettát nyom le a torkomon. Kész. Távoznak. Egyszer. Egy szép napon mindegyiket meg fogom ölni. Mégis mit hisznek rólam? HAHAHAHA. Senki vagyok. Itt csak betűk és számok jelölnek engem. Betűk és számok halmaza vagyok. JWM194. Akár rendszám is lehetnék. Már a gondolat is szórakoztató. Furcsábbnál is furcsább. De nem vagyok én Alice csodaországban. Lehetnék, de nem vagyok. HAHA. A monogrammom utáni számok a mentális állapotomat jelölik, ami valószínüleg hamarosan változni fog. HAHA. KIBORULOK. Az 1-es a skizofrénia jelölése. A 9-es azt mondja el a tudatlanoknak, hogy a 13-as veszélyességi skálán a 9-es szintet tudhatom magaménak. PEDIG NEM IS HARAPOK OLYAN NAGYOT. HAHAHA. A 4-es pedig a fizikailag nem bántalmazható beteget jelöli. Ennyi. Nem bánthatnak a köcsögök. Legalábbis úgy, hogy nyomot hagyjon rajtam. Minden mást elfogad a játék szabályzata.
Felállok. Várok. UNALMAS. Gyors léptekkel érkezem meg az ajtóhoz és ököllel kezdem el verni, amíg fehér bőröm alól ki nem buggyan a vérem. Akkor megállok. Zihálok. Szemeimet a nyílásra szegezem, de nem néz be rajta senki. HA.SENKI.HA. Hosszú percek után nyílik csak ki az ajtó. Egy furcsa arcú férfi lép be rajta, és két nagydarab figura, akik kényszerzubbonyba préselik törékenynek tűnő testemet.
-Ma hogy vagyunk Miss Presley?-szavai élesek, szemei is megvillan a szemüvege alól egyetlen pillanatra. ÁLLAT. KEDVELEM.
-Csodásan.-hatalmas mosolyra húzódik a szám és egy kicsit tényleg meghat, hogy ennyire kedves, hogy érdeklődik az állapotomról.
-Kedvesség? Ez új.-jegyzetel azonnal.
-Hogy vannak a dührohamai?-ismét rámnéz.
-Jól vannak köszönöm.-olyan kedves ez az ember.

Üres falak, üres élet, szétfeszít az igazság, miközben csak nevetek és nem találom a megoldást. Üvöltök, sikoltok, kűzdök, harcolok miközben ketten préselnek a földhöz. Két férfi kell, hogy földre vigyenek. HAHAHA. A harcot nem adom fel. Izmaim keményem kűzdenek, mert tudom mi jön majd ezután. A nevetés pedig csak rázza és rázza a testemet.
Tű szúrja keresztül a bőrömet. Sokan néznek. Legalább négyen miközben ádáz harcot folytatok a nagydarab ápolókkal.
-Tapsolni ki fog?-nevetek tovább dorgálva nézőimet. Igazán előkelő műsort biztosítok mindenki számára. Legalább azt ne mondhassák rám, hogy unalmas vagy. HAHAHAHAHAHA. Én unalmas? Meg még mit nem. Combon harapom az egyiket, amikor odatérdel mellém. A hajamnál fogva feszít le magáról  miközben várnak még néhány másodpercet. Izmaim elernyednek, nevetésem eltorzul és lassan mély álom teper maga alá. Valamiért azt érzem, hogy fejfájással jár majd az ébredés.


Erős fényre ébredek. Beleég a retinámba a villanykörte sziluettje. Elcsukló nevetésbe torkollik ébredésem. Az állkapcsom ki van feszítve és a számban fémes vér ízt érzek. Elharaphattam a nyelvemet, miközben a valóságért harcoltam. Vesztettem. SOHA.
Egy alak lép elém és leveszi rólam a szájzárat.
-Így kényelmesebb lesz azt hiszem.-belevilágít a szemeimbe. Pupillareflexet vizsgál, bár kétlem, hogy meghatná, ha valaha rendellenességet észlelne. Megpróbálom megmozgatni a kezeimet, de erősen le vagyok szíjazva a székhez. Elmosolyodok.
-Rossz kislány voltam?-nézek rá ártalmatlan szemekkel. DE MÉG MENNYIRE. HAHAHA. Nem válaszol, így mosolyom egy elégedetlen grimaszba torzul.
-Ma mit játszunk?-kérdezem kissé izgatottan. JÁTSZUNK. Fájni fog neki, ha egyszer én szórakozok majd kedvemre. HAHAHA.
-Ma azt játszuk, hogy elmeséled az életed. Mindent amire emlékszel.-leül és közelebb húzza hozzám a székét.
-Az unalmas. Találj ki jobbat.-hangom nyűgössé válik. Nem akarok megint magamról beszélni hosszú perceken keresztül. Tekintete türelmes. A világ összes ideje az övé. AZ ÖSSZES.
-A nagyapám maga a király. Elvis......-tenyere hatalmasat csattan az arcomon. Szinte felborulok a székkel. AUCS. Lenyalom a szám széléről a kiserkenő vért.
-Gondold át még egyszer...-megadja a lehetőséget. Az őrök nem bántalmazhatnak. DE Ő IGEN. Ő mindent megtehet. Maga az Ördög.
-Elvis unokája vagyok......-ez alkalommal felborulok, és az arcom keményen  találkozik a földdel.
-Még egyszer..-soha nem múlik el.

Fáj visszatérni a valóságba. Egy ápoló cipel vissza a karjaiban a szobámba. Azt hiszem a mai nap egy olyan, amit nehezemre fog esni elfelejteni. De senkinek nem fogom megadni azt az örömöt, hogy összetörve lásson. SOHA. SENKINEK. HAHAHA. Erős vagyok. Győzni fogok. Talpon maradok, még ha beledöglök is. Lefektetnek a göröngyös matracra, aminek megkínzott rugói megnyikordulnak csekély súlyom alatt. OTTHON?! Egy fél percig csak áll felettem a tömzsi férfialak. Azt figyeli mennyire vagyok magamnál. Kezei mohón siklanak be a felsőm alá. Amikor kellően elbízza magát átkulcsolom a lábammal és lerántom tehetetlenül pufi testét a földre. RECCS. Olyan könnyen töröm el a karját mintha díjbirkózó lennék. Könyörtelen mosoly facsarodik arcomra, majd gyors léptekkel indulok meg az ajtón keresztül ki a folyosóra. Szinte látom, szinte érzem. SZABADSÁG.
Bokáim egymáshoz verődnek és az egyensúlyomból kibillenve egyenesen a földre zuhanok. VÉGE. Nem mozdulok meg, hiszen tudom, ami ezután következik az ellen már nem harcolhatok.