Vegas kegyelmes az olyan lelkekkel, mint az enyém. Szégyentelenül sok lehetőség adott, hogy eltékozold a tehetségedet és a földbe tipord azt, amiért a szüleid megdolgoztak miközben egy vérbefagyott mosoly pihen az arcodon.
Lassan megérkezem. Hosszú séta után hajtom félre magam elől a gyenge hálót, amit évekkel ezelőtt kerítés néven feszítettek ki. Kívülről félig körbejárom a fehérdeszkás épületet. Isten háza elhagyatott. Graffitik csúfítják el egykor makulátlan külsejét. Az ajtó felnyikordul kezeim között és azonnal plédekbe ütközöm amit az ajtó elé lógattak fel. Félretolom, hogy egy groteszk látvány tárulhasson elém. A csendben, a félhomályban kóbor lelkek bolyonganak.
A földön koszos matracok hevernek.. rajtuk testek, melyeknek a lelke egy más szinten kutat valami csodálatos után. A katarzishoz aljasodunk. Nem szólok senkihez. Nem érintek meg senki. A szememet az egykori oltár fölötti ablakokra szegezem. Egy ember régen sokat dolgozott velük, hogy Isten fényét vetítsék a fohászkodók arcaira. Ma pedig engem fognak átsegíteni egy olyan állapotba, amelyből aligha akarok majd visszatérni. Előre sétálok a megmaradt padsorok között és egy pillanatra megértve érzem magamat. Nem pihen rajtam egyetlen szempár sem, nem mérnek végig, nem szólnak hozzám. Nem érdekli őket a jelenlétem.

Szinte libabőrös leszek a tudattól, hogy már nem kell sokáig megfigyelőként jelen lennem. Körbenézek, de nem látok kellemesebb helyet, mint a második padsor. Ott azonban valaki már pihen, rövidre nyírt vöröses-szőkés haj, karakteres vonások. Akár szimpatikus is lehetne, de ami a legfontosabb nekem, hogy csendes, békés, az arca kisimult és úgy tűnik, hogy boldogságra talált. Leülök a padra. Nem túl közel hozzá és feltámasztom a lábamat az előttem lévő háttámlára.
Aztán előkerülnek.... azok a kis aranyos.... színes... dombornyomott tabletták. Választok egyet. A pirosat, mert kedvelem azt a színt és szépen ráhelyezem a nyelvem hegyére, majd lehunyom a szememet és belemerülök a türelmembe. De ehhez alig néhány másodpercre van időm, mert megmozdul. Mellettem. A férfi. Ez pedig még tuti nem az LSD.
Ébredezik... lassan... és szinte már sajnálom, mert tudom min fog keresztülmenni a leszállóágon. Eltorzul a boldogságból az arca. Az akarata harcol, hogy visszamehessen, de ilyenkor már késő. A szervezet regenerálódik. Szépen... lassan... fokozatosan megkínozva az elmét. Én pedig tompulok pont annyira, hogy kissé szétcsússzon a kép a szemeim előtt. Madárcsicsergést hallok és mintha a gyóntatóból rózsabokor nőne ki. Egy hang visszahúz. A férfié és a tekintetem megint ráfókuszál. Mostmár egészen máshogy látom őt. Színesebbek a ruhái, élénkebbek a mozdulatai. Elfog egy érzés, hogy meg kell mentenem.
Hirtelen csúszok hozzá közel. A combom pont hozzáér az övéhez.
-Akarsz velem jönni?-kérdezem miközben elkezd lüktetni az agyam és felé nyújtok egy zöld tablettát.