Tökhercegnő élete a fehérvásznon

- Kérlek titeket, üdvözöljétek az új osztálytársatokat – mondta az ofő, aztán intett nekem, hogy lépjek be a terembe. A szüleimmel munkaügy miatt költöztünk Busanba, és egy picit aggódtam az akcentusom miatt, féltem, hogy talán túlságosan is fővárosinak, vagy talán sznobnak tartanak. Nem is tudom melyik volt rosszabb. Az ajtó előtt várakozni, és arra gondolni, hogy lassan egy teremnyi szempár fog rám szegeződni egy nem homogén középiskolába, hogy mindenki másodlagosnak tekinti majd a munkáját csak azért, hogy rám pillantson, hogy az arcomat az emlékezetükbe véssék. Hogy 25 szempár, azaz kereken 50 darab szem jegyezze a vonásaim, társítson nevet melléjük, és később talán emlékeket is. Szerettük? Utáltuk? Csinosnak láttuk? Otrombának tűnt? Ezer meg egy féle dolgot gondolhatnak most rólam, én pedig szédülni kezdtem a dologtól. Mégis vettem egy mély levegőt, és kényszerítettem a lábaimat, hogy induljanak el. Kedves mosollyal az arcomon fordultam a közönségem felé, akiknek az arcai vegyes érzelmeket tükröztek. Volt, aki féltékeny pillantásokkal szemlélték a lábaimat, voltak akik inkább kíváncsian hajtották lejjebb a fejüket, hogy a szoknyám alá nézhessenek. Az előbbi táborba a lányok, az utóbbiba a fiúk tartoztak, és azt hiszem ez tökéletesen megmutatja a két nem közti különbséget, magyarázat nélkül. Talán egy picit zavarba is jöttem attól, hogy mindenki vizsgálni akart, de ezt próbáltam a legkevésbé sem kimutatni. Akkor vesztek.
- Choi Ha Na vagyok, Szöulból. Az akkori osztályom ex-elnöke. Kérlek titeket, bánjatok velem jól – az arcomon kedves mosoly ült, és tényleg erre vágytam. Hogy a közösség része lehessek, és ne pécézzenek ki azért, mert máshogy beszélem a nyelvet. Hogy ne higgyenek hülyeségeket, ne gondolják azt, hogy felsőbbrendűnek képzelem magam. Hogy is képzelhetném magam annak?
- Óóó, Choi Ha Na! – hallottam a nevem, és érdeklődve fordultam az osztály legnépszerűbb fiúja felé, akit talán jóképűnek is lehetett volna nevezni. Na jó, azért elég egyértelműen az volt, de nem szeretem, ha valaki ezzel tisztában van. Nem az egészséges önbizalom a probléma, inkább az abból következő tettek sokasága. Ahogy magához húz, amikor nem figyel senki, ahogy rám néz, mintha csak egy darab hús lennék, amit feltétlen meg kell kóstolnia. Ha nem elég ízletes, akkor tovább ad másnak, de amúgy különben elpusztít minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Nekem nem volt kedvem ilyesmi játszmákhoz, ezért inkább megpróbáltam átbújni a karja alatt, de ő megragadta a karomat és a falnak préselt.
- Szöulban biztosan figyelmen kívül hagyhattad a flancos apád és a pénzed miatt ha valaki hozzád szólt, de ebben a városban ez illetlenség – a hangja lágy volt, engem mégis kivert tőle a víz. Nem, határozottan nem akartam ezt csinálni. Sem itt, sem vele, sem most. Nem volt a dologban megfelelő tényező, de a szabadulásra tett kísérleteim mind csak sikertelen próbálkozások voltak.
Két további srác jött, én pedig szerettem volna sikítani, de tudtam, hogy felesleges. Nem hallja senki, csak én maradtam itt a suliban az edzésem miatt. Azért nem adtam magam könnyen, erősen tapostam rá a fiúk lábára egyesével, de így is többen voltak, meg erősebbek nálam. Az egyik srác a szoknyám alá nyúlt. Aztán valahogy minden elsötétült, pedig határozottan nem akartam, hogy elvesszenek az emlékeim. Ösztönből szorítottam össze a szemeimet, mert nem akartam sírni és látni sem őket, és minő csoda: az emlékeim is eltűntek arról a napról. Nem tudom mi történt, a tudatalattim elzárta az információkat. Csupán három dologra emlékszem. Hogy a ruhám rendben volt, aztán jöttek a fiúk, és utána már zilált lett az öltözékem.

***

- Aaaaiish, mennyi gond van ezekkel a gazdag faszkalapokkal – morogtam az orrom alatt, miközben a combjaim közé fogtam a fa törzsét, és úgy próbáltam feljebb kapaszkodni a fán. Azokat egy kicsit felsértette a kéreg, de ettől függetlenül nem volt más bajom. A tenyeremről már két napja lehorzsoltam a bőrt, amikor rádőlt az ajtó az étteremben. Ki az a hülye, aki kitépi a vécéajtót? Miféle indulatos szarcsimbók képes ilyesmire? Tuti valami vénasszony volt, akinek az arca talán az aszalt szilvára emlékeztetheti a leginkább az embert, és az minden vágya, hogy tönkretegye a drága munkámat. Mivel csak két asztal vittem, nekem kellett megszerelnem a berendezést. Csak tudnám mi a faszért nem képesek normális módon használni az ajtókat. Talán használati utasítást kéne kifüggesztenem? Ennyire nem egyértelmű a dolog? Faszom már.
De most nem kéne az étteremre gondolnom, inkább csak jobban tenném, ha odafigyelnék egy picit, mert a végén talán én fogok megint pórul járni, aztán majd nézelődhetek, ha leesek és eltöröm a lábam. Valószínűleg nem a mostohabarom fog velem otthon maradni és kiszedni a szarból, mert az túl tisztátalan feladat lenne a kis szent kezeinek, de hát na, van ilyen, nem? Mindenesetre én is nagyon szívesen égnék a Pokolban, meg alig várom, hogy a hátsómat pici ördögök szurkálják a három ágú villájukkal, szóval biztosan nem engedném neki egy ujjal sem, hogy segítsen, hát akkor mi lesz az ördögfiókákkal, akik várnak rám? Nem, ez így nem mehet, feljebb kell kapaszkodnom, hogy aztán majd halálom után zuhanjak a mostohabarom által elképzelt Pokolba. Na de várjunk, honnan veszi, hogy az annyira mélyen van? Akkor felfelé fogok zuhanni, nem?
Eme gondolatmenettel a fejemben huppantam le egy biztonságos ágra, ami tökéletesen tartotta mind a 45 kilómat, így gondoltam ha fészkelődöm sem törik le, mert aztán a végén a leesek és a Mennybe kerülök, az meg kell a francnak. Nehogy már ilyen mocskos dolog miatt kerüljek oda, mert véletlenül leesek és rosszkor nyílott meg alattam a Földanya.
Elővettem a kis távcsövemet – amit elneveztem Kukkernak, nagyon szellemes vagyok, tudom – aztán belepislantottam. Tökéletesen láttam az elhúzott függöny mögött is, hogy aranyemberünk éppen a csontjait áztatja a kádban. Óóóóhohóóó, tökéletes pillanat a behatolásra, és nem, most nem kell rosszra gondolni, először csak betörök, és aztán… Aztán ha lebukom, akkor én is a behatolással fogok küszködni abban a helyzetben, ahogyan először értendő volt.
Leereszkedtem a fa lombján, aztán a biztonsági kamerákra fittyet hányva, mondhatni profi módon törtem be a férfi házába, ami talán inkább volt palota, de mit számít most ez? Majd ha lebukom, megkérem, hogy vegyen feleségül.
Olyan halkan lopakodtam, hogy még magam sem hallottam a saját lépteimet, közben pedig szintén hangtalanul kotortam elő a táskámból a fényképezőgépem. Annyira profi voltam, annyira meg akartam csinálni a fotókat, hogy csak a saját lépteimre figyeltem, ami talán az eddigi pályafutásom legnagyobb hibája volt… Ugyanis sikeresen szembelopkodtam egy férfival, de ezt csak akkor vettem észre, amikor az orrom a csupasz, puha bőréhez ért a mellkasán. Nem tudom, hogy a rózsaszín rövidnadrágom, vagy az eset volt cikibb, de elég jól beletrafáltam a dologba. Mondhatni szó szerint a karjaiba sétáltam, ugyanis ha kitárná őket mondjuk egy ölelésre, akkor a markában lennék, de valamiért azt érzem, hogy ez előbb lesz fojtogatás, mint egy kedves gesztus, aminek határozottan jobban örültem volna.
- Azt hiszem… - pillantottam fel rá végül – Most megyek.
Nem tudom miért jelentettem be, de így gondoltam illedelmesnek, ezután pedig fogtam magam, és rohanni kezdtem, mintha csak muszáj lett volna. Mert talán muszáj is volt.