2012-ben anyám elküldött pszichológushoz. Akkor már nagyban toltam a cuccot, de akkor még nem tudott róla. Azt hitte, simán csak bolond vagyok. Igaza volt.

- Fogalalj helyet, Casey, légy szíves! Kényelmesen ülsz?
- Ja.
- Remek. Mesélnél nekem egy kicsit magadról?
- Nem.
- Hm. Akkor kérdezek, jó? Miket szeretsz? Csinálni, vagy enni, vagy esetleg hallgatni...
- Semmit.
- Ha semmit nem szeretsz, akkor elmondanád nekem, mit utálsz?
- Mit utálok?
- Igen.
- Sok ilyen dolog van, nem akarok itt ülni holnap estig. De akkor jobb, ha beszélek, nem? De. Kezd hatni a speed. Szóval arra vagy kíváncsi, hogy mit utálok? Bocs, remélem nem zavar, ha tegezlek, nem tűnsz annyival idősebbnek. Meg idegesebbnek nézel ki, mint nekem kéne lennem, ez a közvetlenség talán egy kicsit felold. Szóval, mit utálok... Hááát.. magamat például utálom. Nem, ezt felejtsd el, ilyet nem mondtam, még a végén rámfogod, hogy depressziós vagyok, vagy valami ilyesmi. Sok ember van ám, aki utálja magát, de semmi köze nincs a depresszióhoz. Én például csak tisztában vagyok azzal, hogy mekkora szar vagyok, ezért utálom magam. Te nem utálod magad?

Dehogynem. A maradék időben a vállamon sírta ki magát, és csak az utolsó öt percben bírta kinyögni, hogy a férje megcsalja, a szülei válnak, a testvére biszexuális és amúgy nem is akart pszichológus lenni.

Mit csináltál volna, édesem, ha hagysz eljutni addig a részig, hogy szerintem meleg vagyok, mert nem áll fel a csajomra? Homofób kurva.

Kilenc évesen körülbelül annyit mutatott a mérleg, mikor ráálltam, mint most. Most elég vézna vagyok talán hatvanöt kiló a csaknem száznyolcvan centimhez, kockákról vagy szépen dudorodó felkarról eszembe se jut álmodni. Akkor sem jutott eszembe, csak a másik oldalról. Pufók arcom volt, pufók testem, a kettest alig kaptam meg tesiből. Nem segített a Harry Potter szemüveg sem, pedig akkoriban mindenki szerette a Harry Pottert. Engem nem szerettek szemüveggel sem, anélkül sem, mardekárszínű sállal sem, anélkül sem. Életem egyik legnagyobb kihívása volt így túlélni a mindennapos vécébúvárkodást. Ugye, ami nem öl meg...


...attól azt kívánod, bár halott lennél.
Tizenkettő voltam, mikor elkezdtem nem használni a középső nevem. Addig mindig úgy mutatkoztam be. Mindig azt írtam a dolgozatokra, a füzetcímkékre, a névsorba. Casey Angel Lewis. Aztán egyik napról a másikra Casey Lewis lett belőle. Kérdezték, miért. Mondtam, hogy nem illik hozzám, csak egészen addig nem tudtam.

A jó öreg fülledt kocsma... Kicsi, de sosem látni át a másik oldalára a cigifüsttől. Régen a dílerem volt, aztán a munkaadóm a tulaj - ez utóbbi érvényes most is, de már csak az illegális melóra. Amikor még valahogy fizetnem kellett a fősulit meg az albit, akkor engedte, hogy besegítsek csaposként. Aztán kiraktak, anyámék visszafogadtak, és már csak terítek. Meg tesztelek, hatalmas örömmel. A piát még mindig féláron kapom.

- Te.. buzi vagy? - öt perce tántorgott mellém az ürge, azóta méreget, mint egy darab húst.
- Ja, az.
- És leszopsz?
Kiiszom az utolsó kortyot a poharamból, a szűrőig szívom egy utolsó slukkal a cigit és a hamutartóba nyomom, majd a szemem sarkából pillantok rá. - Mennyiért?


Ciki, ha nem szívesen mész át a csajodhoz, mert a szomszédainál olyan büdös van, mintha állatkertet tartanának egy kétszobás lakásban. Ciki, ha egyáltalán csak azért van csajod, hogy ne legyen egyértelmű, mekkora fűtőtest vagy. Évek óta, csak mindig más.

- Édibogyiiii. Mit akarsz csinálni? Nézzünk filmet? - beveti magát az ágyba, ahol egészen addig nyugodtan szívtam a zöldet. Annyira egyértelmű, drágám, hogy te ma is meg akarod dugatni magad, mint amennyire idegesítő a nyávogásod.
- Nem akarok filmet nézni, bocs - unottan közlöm, és felkészítem a füleimet a visításra. Mindig megpróbálom, hiába nem lehet.
- Már megint? Akkor miért jöttél át egyáltalán? Megint voltál valakivel előttem, igaz? Elegem van már abból, hogy sokadik legyek, Casey, akkor inkább szakítsunk! - hisztérikus sírásba kezd. Nem bírom a drámát.
- Jó, szakítsunk.
- Nem szakíthatunk, szükséged van rám! Hol találsz még egy olyan csajt, aki elviseli, hogy pasikkal csalod?
- Minden második sarkon.
És ez volt a végszó.


Tizennyolc voltam, amikor előálltak az ötlettel, hogy örökbe fogadnak egy kölyköt. Akkor még oké voltam, úgy volt, hogy kirepülök, így nem zavart. Már rég az albiban laktam, és ezerrel nyomtam a fősulit, mikor odakerült. Megkapta az én régi szobámat, én meg most, hogy kényszerből megint ott lakom, mehettem le a pincébe. Mennyit könyörögtem érte még kiskamaszként... Ezek meg azt hiszik, hogy büntetés.

- Ömm.. anya üzeni, hogy gyere fel ebédelni - jó pár kínosnak számító pillanat eltelt azóta, amióta lejött a lépcsőn, én meg pont akkor léptem ki a fürdőszobából egy szál törülközővel a derekamon. Neki talán kínos.
- Így menjek? - végigpillantok magamon és vissza rá. Élveznéd, mi? Pedig még csak néhány hete, hogy elkezdtem kialakítani valami formát a felsőtestemnek.
- Ne.. nem, megmondom, hogy még felöltözöl - nekimegy a korlátnak, akkora lendülettel fordul a lépcső felé. Cuki.


Háromszázkilencvennegyedik oldal. A mardekárszínű sálam még mindig ott hever a könyvespolc tetején. Kicsit sem gáz.