Vén fejjel sem szégyen ilyen helyekre járni. Én eléggé fiatalosnak érzem magam, a kondi is megvan, miért ne mérném össze az erőimet a következő generációval. Vagy eggyel távolabbival. Lejöttünk a testvérekkel megbeszélni ezt-azt és egy nagy adag alkoholt elpusztítani. Olyan zenét kértünk, ami a hazánkat idézi, úgyhogy ma este latin party-t nyom a magnó. Musica bella! A hátsó boxot teleültük, ott aztán senkinek nem maradt hely. Figyeltünk a diszkrécióra. A felespoharak csak úgy csattantak egymás után az asztalon, a korsók ürültek és koccantak. Hát itt vagyunk.
A vendégtér többi része sem üres, eléggé vad a hangulat. Van itt minden. Egy öregúr rázza a sörét az ajtó mellett és a Felkelő Nap házát énekli olyan igazi kocsmahangon. A csocsóasztalnál pár huszonéves, gondolom, egyetemista éli fel a diákéveit. Nekem ez kimaradt. Ott volt a börtön, aztán az üzem. Nem bántam meg. Akad pár csendesebb vendég is, párban, trióban vagy akár egyedül. Meg egy igen duhaj társaság. A barnákon megakad a szemem. Nem mexikóiak, inkább peruiaknak mondanám őket. Erősebb az indián vér. Vagy...
Én kérem ki a következő kört. Attól, hogy nagy birodalom élén állok, nem félek az ilyesmitől. Miguelnek kicsit már gőzös a tekintete, de ő is jön velem. Nem árt. Még négy kéz is kevés lesz ahhoz, amit viszünk. Majd elkérem a tálcát, ha túl sok lenne. Két tetovált barna megindul középről. Valamit mutogatnak nagy nevetve a többiek felé. Én nem öltöztem túl magam. Kockás ing, mellény, mert ez egy nem hivatalos este. Baráti találkozó. Nincs itt hideg, ennek ellenére ők bőrdzsekit viselnek. A pultnál még sorba kell állnunk. Odakönyökölök és látom, hogy Miguelnek is feltűnt a két fazon. Beállnak mögénk.
- Hé, faszikám! Jó nagyra nőttél! - szól be a bajszos, szikár fickó.
- Hogy jöttél be az ajtón, törpejárásban? - hecceli a lófarkas is a majd két méter magas hústornyot nagy röhögéssel.
- Mi van? Nyugszol... - szól a megtermett testőröm.
A pultra két könyökkel támaszkodom. Nézem a műsort. Ezt a fickót nem kell félteni. Bökdösni se kellett volna. A bajszos latino-nak jó reflexei vannak. Lehajol az ütés elől és a barátom kap egy gyomrost. A muzsika töretlenül húzza, eléggé érdekes hátteret varázsolva. Miguel elkapja a fickó fejét és úgy elhajítja, hogy az egyik asztalon landol. Landol... Viszi az egészet pohárral, itallappal és a másik asztalnál háttal ülővel együtt. Aki ennél az asztalnál ült, az se lesz túl boldog. Nincs idő ezen agyalni, mivel a lófarkas akkora macsétát kap elő, amekkora csak elfért a dzsekije alatt és felém sújt. Erre ment ki az egész. A testőrt felhúzták, elcsalták. Na majd lesz hozzá pár szavam, de most félrehajolok. A mellényemből kivágott egy darabot, ez már nem tetszik.
- Rossz ötlet volt, mi amigo... - válaszolok röviden.
Megfogom a komplett chips-es állványt és a merénylő felé hajítom. Az meg újabbat csap a kardjával és most Miguel karját találja el. A barnák asztaltársaságából a maradék is felénk jön, hasonló pengékkel vagy kisebbekkel. Meg még pár ember, köztük egy igazi favágó alkatú, atlétás-szakállas fazon olyan szemüveggel, amit a hatvanas években gyárthattak. Az ilyen bulikba mindig beszállnak a kibicek. A háttérben pedig mobilok kerülnek elő. Vagy a kabátok és a kijárat felé vezető út. Fizetés nélkül. Persze az én embereim is jönnek. Na, szép lesz ez az este... A pultosnő sikít, mert már most folyik a vér.

Csaknem az egész napot sikerült végigaludni. A tegnap éjjel emléke.. az éjszakai hossszú műszak, a rakodás a bolt mögött.. némi pluszpénzért, ráhúzta a bélyegét az egészre. Mégse tudtam bánni.
Felülve az ágyon azonnal egy szál cigarettáért matatok. A fogaim közé tömöm, de még percekig nem tolom alá az öngyújtót. Jó ez így...
Bal kézzel a kisszekrényen álló óráért nyúlok. Fél hét.. Este.
Mégse visz rá a lélek hogy kimásszak a sötétre, ezért egyetlen mozdulattal nyomom is be a TV-t.
Ekkor lobban csak a láng a sokat ígérő szál alatt.

Alig néhány órával később, mikor már az anyámat is megetettem, kapom kézbe a kulcsomat. Nincs mára tervem. A sors kegyes kezeire bízom magamat, ezért egy utolsó szó..

- Mamma, dolgozni mentem... - és már fordítom is rá kívülről a kulcscsomót.
A lépcsőn lefele már a sokadik szál feszít a kezemben.
Egy ajtó, és a néma ütem, ahogy a kihalt utcák csendes zsongását járva, majd egészen be, a sűrű és kevésbé sötétbe, megközelítem végül AZT.. a helyet.

Hogy miért pont ezt? Mert Vegas belső részének szélében ez az egyetlen ahol nem néznek ki ha egyedül vagy. Nem tolnak az orrod alá virágcsokrokat, hátha csak feszülten várod a szerelmedet. Nem kérdezik hány főre, nem kérdeznek semmit sem.

Az egyik falközeli asztalt nézem meg, és ki is kérem a kijáró vörösömet.
És ekkor csörtet be az a cs(h)orda...

Mexikóiak... Ezt kérdezni se kell, de engem nemérdekel. Csak megillatozom a boromat, és kellemes ízléssel kóstolok bele.
A felcsapó zene.. továbbra se zavar. Mintahogy a távolból hangzó röhögések, csak megigazítom a bőrkabátomat, ellenőrzöm a borotvát a zsebemben, és tovább kortyolgatom a boromat.
A mai este is olyan... mint a többi...
Kivéve a következő pillanatot!

Hogy a hirtelen beállt szóváltás hogy ütközik be, nem tudom. Nem tudom mikor volt hogy ezek egymásnak estek, hogy mikor éleződött ki a helyzet, és hiába a távolban felhangzó újabb zene az előtérben tovább folyik az acsarkodás.
Egész míg egy fickó nem csapódik be a képbe!
Viszi az asztalt, én meg még épphogy időben felkapom a boromat, semmi baja nem esett, csak állok ott, kezemben a pohárral, néma csendben, és emez, meg újra megindul.

Nem hátrálok. Nem lépek le, és nem iszom bele, még akkor sem amikor machetával csapkodnak a fejem mellett, egyszerűen semmit se teszek. Csak figyelem a jelenetet.
És csak akkor.. csak akkor vetemedek bármi közbelépésre, ha az feltétlenül szükséges lenne.
Vagy ha megjelennek a fegyverek...

Ezt nem tudom másnak nevezni, mint kamikaze akciónak. Négyen vannak, mi meg sokan. Életüket és vérüket, hogy engem elintézzenek? Lefejeznék a helyi érdekeltségemet. Na, én nem így tenném, ha hasonlót szeretnék. A garrote kardja beakad a fémállványba, amit rá borítottam. Miguel cimborám karjából ömlik a vér, de így is osztja a pofonokat. Artériát nem ért. Az máshogy nézne ki, láttam már nem egyszer. Két wey lefogja a fickót, kicsavarják az egyik kezét és ahogy ismerem a stílusukat, a hátából már kiáll egy penge. Amíg ki nem húzzák belőle.
Még egy jön rám a négyből és annál is van egy szép nagy kés. Miguel a többi elől elzárja az utat, de ez átjutott. A kezeimmel integetek neki, ujjtornával hívom.
- Gyere, ha olyan bátor vagy!
- Megdöglesz, naco!
Sértegetéssel hiába próbálkozik. Még nem rántok fegyvert. Először megvárom, hogy támadjon. Teszi is és a kezem bánja. Meg az ő orra, amit eltörök és szépen meg is röptetem.
Közben a favágó alkatú akkorát húz be a testőrömnek, hogy az megtántorodik. Ez komoly ütőerő, Miguel nem dől ki akármitől! Igaz, most vért is veszített és kapott egy komoly gyomrost. Az embereim lefoglalják a maradék két késest. A pultos sikolya elcsitult. Gondolom, a fülét fogva guggol lent a szemeteskosara mellett. Most, hogy kicsit távolabbról támadnak, én is előrántom a pisztolyomat. A plafonba lövök és ordítok egy hatalmasat a ráspolyos hangomon.
- Álljatok le! Félreértés az egész.
Megvédem magam és mindenki más is tegyen így, de le kell állni. Ha ezt a négy loco-t kiütöttük, a többivel már finomabbak lehetünk. Ezt az embereim is tudják. Elvileg.
Közben hátul felállt az, akivel a testőröm feltörölte az asztalt. Pont egy szerencsétlen flótást szúr ki, aki csak ott áll a borával, nem száll be, nem lép le. Meg akarja ragadni a két vállánál fogva és nagy csatakiáltással felém hajítaná. A zene meg csak megy közben és úgy érzem, egyre harciasabbá válik.

Tökéletes harci helyzet. Mintha egy filmbe kerültem volna.. de nem ismeretlenek apám elbeszélései.

"Fiam, jólvigyázz, soha ne kerülj az olaszok közelébe, mert ezek nem viccelnek! Egy maffia sosem viccel... " - és még ma is élesen játszik a rémült képe a fejemben.

A maffia, az maffia. Nem egy ütem, és még ha nyilvánvaló is hogy mi folyik a közelemben, nem érzem ésszerű lépésnek hátrálni.
Vagy megváltónak...

Magabiztosság.. Az egyetlen fegyver, de amikor eldördül az a lövés.. az én eszem is áthelyezi magát készenlétbe, egy fegyverrel szemben nem árt készen állni!

És akkor tör be hátulról az a támadás.

Készen állok. Érzem a kezeket megfeszülni a vállamon, de én gyorsabb vagyok. Üveg, borral törik a padlón, hirtelen siklom, ki a féreg kezei közül, fordulok, a következőkben már mögötte a testem, és a kezem... a borotva a nyakán észrevétlenül siklik végig.

Dől a vér... Színesen festi meg kicsordulva a sötét inget, a fickó megakad. De alig hosszú másodpercek telnek el, az erő elhagy, és a test.. hirtelen esik térdre. Aztán elvágódik a hideg padlón.
Az én kezemben a borotva meg... csak vértől csöpögve készen áll a követező ütközetre.

De már tudom, hiba amit elkövettem.
Piszok nagy hiba.
És az árát talán egy egész életen át fizetni fogom...


Apám most nem lenne büszke rám.

A lövés átalakítja a dolgokat. A pengések még jobban belelendülnek, de nem figyelnek annyira. Uhh, az egyiket épphogy elkerültem. A vállamat megvágta. Szisszenek és vicsorgok, a pisztoly tövével pedig úgy pofán vágom, hogy törik is a foga. Hátul elkapják az embereim, kicsavarják a karját és a fejét a pultba verik bele. A machete valahol a földön van. Nagyjából már csak mi vagyunk és egy párocska, aki beszorult. Rettegve nézik ezt az egészet. A favágó kap egy komoly metszést a hasára és azt kezdi fogni, így dől ki.
Gyorsan elrakom a pisztolyomat, mert az arma peligrosa. Hátranézek és ott látom meg, hogy az egyik fickónak semmi más baja, csak a torka véres. Akit az előbb elküldtem a pokolba, az is kezd felállni és jönne felém. Csakhogy útban van neki egy gyanús fickó. Csak ő állt ott, ahol most egy moribundo mexicano fekszik vért köpve.
- Te is velük vagy, mi? Rohadék! - és már támad is, felkapva egy söröskorsót, hogy azzal kólintsa fejbe a fehér srácot.
Csendesednek a dolgok és az embereim uralni kezdik a terepet. Egy barnát elfogtak, azzal majd el fogunk beszélgetni. Hátha lesz mondanivalója. Akit a pultba vertek bele, az completamente a padlón van, minden értelemben. Még egy sérült favágónk van, aki csak beszállt a kocsmai bunyóba. Miguelt el kell látni és még pár másikat is, mert a penge ugye nem játék, megtette a hatását. Ketten elindulnak a vérző nyakú ellenség és a csóri boros fazon felé, hogy ott se legyen nagyobb baj.
Fáj a vállam, en el fuego, de kétszer rácsapok a pultra. A nőt szólítom.
- Senorita! Előjöhet, már vége. Megőrültek ezek az emberek. Ha hívni akarja a rendőröket, egész nyugodtan, de annyit szeretnék leszögezni, hogy az este első része pompás volt! Amit a plafonba lőttem, azt pedig kifizetem, sőt hozok embert, aki megcsinálja.
Sok mindent láttam már, de ilyet még nem. A nőnek a szemgolyója remeg. Nincs magánál, teljesen sokkos. Ahogy feláll, már rögtön el is ájul.
Ha hátul végeztek a testvérek, akkor odamegyek ahhoz a fickóhoz, aki (remélhetőleg már kettő) ellenfél teste mellett áll. Távolabb maradok, az amigo-k mögött.
- Uram! Egyben van? Az ott - mutatok a vérző nyakúra - a maga műve?
Az arckifejezésem akár vádló is lehetne. Csak tisztán akarok látni. Kint az emberek fényképeznek, telefonálnak. Nemsokára jön a policia. De jó lesz... Egy halottunk már van, mert ez a felmetszett torok nem egy életbiztosítás. A tetemet nézem. Baráti találkozó, tessék...

Lefagyok. Első körben, hamar zúgva át fejemen, hogyha nem is a börtön, de a maffia se szereti ha valaki kívülről avatkozik be, de az egész csak alig pár másodpercig tart. A következőben újabb hang hangzik fel mellettem, és az agyam azonnal kapcsol.
Fordulok.
Irányba, pont mielőtt a korsó repülne, ezért hirtelen légies mozdulatokkal hajolok-pördülök, és a következőben már a karján keresztbe, majd a nyaka alatt is siklik a penge.
Kifinomult egy darab..

A zaj elül, az én szemeim még mindig csak feszülten figyelnek. Nem menekülök. Nincs miért. Ha vége, vége. Egyedül anyám miatt aggódom, és amikor a két - úgy tűnik helyi - darab a távolból megindul felém, ugyanolyan kitartással figyelek. De nem mozdulok. Vagy lépek. Csak ha veszély fenyegetne.
És akkor lép a körbe a nagydarab.

A pengét leengedem, jól tudom esélyem se lenne. Vezér... De ha a gorillái mozdulnak...

- Csak megvédtem magam. - köpöm ki az első.. ésszerűnek tűnő választ, ami most maga az igazság. - Ha akar, ölessen le. De előbb hadd helyezzem el az anyámat.. - és a második. És hogy a maffia ad e választási lehetőséget?? Nem szokott. Mégis, ismerem. Egy nagyon jól szervezett szervezet. Sokkal több az esély mint egy bandánál...

Villan a penge és ha eddig nem volt elég vér a padlón, most már nem lehet kevésnek mondani. Az üzemeimben nem folyik ennyi. Ahol beavatkozunk, ott igen. A boros emberünk remekül bánik a késével, ritkán látok ilyen civilt, aki csak úgy belecsöppen valamibe és profin teljesít. Superviviente. És pont most volt pont itt.
- Csak elég jól csinálta.. - morgom oda elismerő bólintással.
Az embereim mellém húzódnak, nem álljuk körbe a cuchillero-t. Az ösztöneim azt súgják, nem fog meglepetést okozni a végén. Azt már letudta. Értetlenül teszem szét a kezemet és röhögök egyet.
- Mégis minek néz engem?
A testvérek összenéznek és ők is jókat hahotáznak. Hátul már hallom a rebegő női hangot. A pultosnő összeszedte magát. Tudom, hogy segítenek neki. Miguelnek eleve bejött, biztos fűzi. A sarokban rekedt párocska eddig tipródott, most rohannak ki az utcára. Buena suerte.
- A nevem Frederico Ajola Fuentes - nyújtom a kezemet.
Ha megszorítja, egy vérbeli hentes kézfogással találkozhat. Erősen a szemébe nézek.
- Mivel foglalkozik? Azt látom, hogy nem először veti be a kést...élesben.
Elvigyorodom, mis hermanos pedig megint kuncognak. Kintről már hallani a szirénát. Egy pillanatra sem tekintek a bejárat felé. Sok ilyen helyzetet megéltem már. Bárki megmondja, mi történt: ma én vagyok a sértett fél.
- Nos, ha szorul a nadrágszíj, keressen meg!
Tudni fogja, hogy hol. A nevemet lehet ismerni, az arcomat is.
- Beteg az anyja? - kérdezek rá, hisz a család fontos.
A legfontosabb az életben. Másnak is, ezt nagyon jól tudom. Például az elfogott machete-forgató családjáról is mindent meg fogok tudni. Tisztán akarok látni, hogy miért és kitől is jött pontosan ez a különítmény és a férfi biztos közlékeny lesz, ha névsorolvasást tartunk neki a famíliájáról. Sziszegek egy kicsit és elengedem a pengés kezét. A vállamra nézek. Nem árt neki egy tisztítás és egy kötés. Már látom is a nagy fehér autót. Előbb értek ide, mint a zsaruk.

"Csak elég jól csinálta.. "

A hangja biztató... -nak akar tűnni, de nem csal meg a nyájaskodó modor. Jól ismerem az efféléket.. És soha.. semmi biztatót nem tartogatott egyiksem.
Aztán az a messzire hangzó nevetés..
Egy pillanatra megdermedek, de csak egy ócska pillanat. Aztán megint beszél, és ééén..

.. egy pillanatnyit sem mozdulok, de amikor felém nyúl az az érdes kéz, lassú mozdulatokkal hajtom össze a borotvát - csak semmi hirtelen mozdulat - és ugyanolyan ütemben kerül vissza a zsebembe.
Csakis azután lépek, kizárólagosan egyet, felé. Belecsúsztatom az enyémet.

- Tudom ki maga. - csak ennyi. Nem több, egyelőre még nemtartom... érdemesnek méginkább magaménak érezni az ügyet. Csak ha feltétlenül muszáj..

"Mivel foglalkozik? Azt látom, hogy nem először veti be a kést...élesben."

A kéz erős, nemcsalódom benne. A hang annál inkább, az amit beszél, és ahogy az ember nem ellenkezik ilyen helyzetben, jól tudom az egyetlen esély az őszinteség

- A borotva apámé... Volt. - hangsúlyozom. De nem érzek többet szükségesnek. Ám mivel vezér... - Én viszont kinn dolgozom a külvárosban.. a Walmart hátsó részlegén. - nem gesztikulálok, nem mutogatok. És nem vetítek. Nem teszek felelőtlen mozdulatot, megtanultam ezt már régen, de a kintről beáramló sziréna zaja, cseppnyi ingerültséggel tölt el.
Félelem...

"Nos, ha szorul a nadrágszíj, keressen meg!"

Csak a messziből hallom, pedig ott beszél előttem. Csak ekkor nézek vissza rá.
És ami akkor következik...

- Alzheimeres. - és csak ennyi. De már érkezik is a kocsi, ami még nem a rendőrség.
A lábaimban ott sürget a mehetnék, ha tehetném, lépnék. Eltűnnék. Szeretném nem megvárni míg a rend éber őrei bilincset akasztanak a kezemre, de az előttem tornyosuló nagy.. hatalmas és rézbőrű, - nem beszélve az emberei - elég visszatartó erővel bír.
Egyelőre.
Erősebbel mint az elkövetkező életem..

A barbero nagyon kimért, megfontolt. Eddig is ezt mutatta. Így marad életben, mikor hullanak a fejek. Kedvemre való mentalidad. Én is megvárom, míg elteszi a kis kedvencét és fogadja a kezemet.
- Akkor megtisztel egy bemutatkozással?
Elvigyorodom, ahogy azt mondja, ismer. Szerintem nem (csak) a hírekből, mint tekintélyes üzletembert.
- Tisztelem, amikor valaki őrzi a hagyományokat. Azt javaslom, gondolkodjon. Lehet, hogy maga többre hivatott...
És utána fogok nézni, mit kell még tudni a respectivo-ról, merthogy nem csupán banánosládákkal és leltárjegyzetekkel foglalkozott életében, az is biztos. Ha közben becsörren nálam, egész máshogy fogunk tárgyalni.
- Lo siento mucho.
Amikor az emlékeket elveszi az embertől egy kór, azzal az ember lényegét veszi el. Ezt végignézni sufrimiento infernal. Tudom, hogy nincs gyógyszere. Láthatja, hogy megjegyeztem, amit mondott, mert erre még szükség lehet, de érzem is, hogy mit jelentenek a szavak. Túl sokat.
- Szerintem jobban jár, ha most eltűnik a balfenéken.
Már nyitják az ajtót és nem csak a mentősök jönnek. Hanem a leskelődők, a kíváncsiskodók, akik megnéznék a verekedés végét. Kimenekültek, de most már bátran jönnek vissza. Vagy épp csak meghallották, hogy történés van és rögtön felcsúszott a szemükre a gafas por turistas. Ha a késes cimbora belekeveredik a tömegbe, simán távozhat. Én majd elbeszélgetek mindenkivel. Lesz is rá szükség. Fordulnak a szelek.

- Leonardo Rossi... Alberto Falcone Rossi fia. - ha az enyém nem is.. apámé beszédes lehet akár a mexikói körökben, sokszor.. és sokfelé invitálták bizonyos időkben, de ő mindvégig az olaszok híve volt.
Isten nyugosztalja!

Ám amikor kérdez, ember legyen a talpán aki megkockáztatná a félrevezető szöveget, így teljesen őszinte vagyok. Tőlem telhetően, még akkor is, ha az útközben valószínűleg sokkot kapott pultoslány, minden szót hall és - talán - figyel, nem tartok tőle hogy beszélne a rendőrségen. A mexikóiakkal senki nem húz UJJAT!

"... Azt javaslom, gondolkodjon. Lehet, hogy maga többre hivatott..."

Megcsapják a fülemet a szavak, de se a menekülés, se a lehetőség nem kap azonnal táptalajt, viszont annál inkább hogy elhagyjam a terepet, ha már a rendőrség is - hallhatóan - ebbe az irányba tart.  
Az anyám... Az anyám és a története egy már rég megszokott körülmény, így a szavaira csak biccentek. Köszönöm.. és elismerem, de igen, a lábamban a mehetnék, így végül a "nagy" embertől is engedélyt kapok.
A gorillák hátralépnek.. az út szabad. Én meg egy utolsót.. egy végsőt a szemeibe bólintok, és a lehető legtermészetesebb sebességgel elhagyom a terepet.
Ki gondolta hogy ez a mai nap.. majd ilyen fejleményeket tartogat??

De holnap mennem kell dolgozni...