- Nem-nem. Ne idegesítsen! Ha felvette, biztos jó! - üvöltöm túl a motor duruzsolását, és a szándékoltnál élesebben veszem be a következő kanyart.
- Na ne mondja! Ha felveszek egy bugyit, és azt mondom jó, maga szerint az magának is jó lesz? - replikázik az éles hang a kihangosítóból, én pedig próbálom kirázni a hajam a kilátásból, amit a kanyar menetszele elém vágott.
Azt mondják vakon vezetni életveszélyes, de azért nem hiszek ezeknek az embereknek, mert birtokomban van egy értékes információ... A kormányhatalmak a többi autóba is szereltek féket. Nem vagyok rákényszerítve, hogy csak én használjam, használhatja más is, ha baja van... Mondjuk azzal, hogy szembe száguld egy cabrio vele az úton, és a sofőr vezetés helyett tollászkodik.
Egy halk szitkozódással feltolom a napszemüveget a fejem tetejére, és a menetszél végre kivágja a maradék úttorlaszt is az arcomból.
- Hogy mondta...?
- Jó, most megfogott... - morrdulok, mert nem fogom elismételni azt a cirkalmas szitkot, amire már én sem emlékszem. - Utálom minden pillanatát, de igazat adok magának.... Ne merészelje kiélvezni! - teszem hozzá szórakozottan, de így, hogy senki nem látja, megengedek egy gúnyos félmosolyt. Pontosan tudom, a szöszim milyen önelégülten tud vigyorogni, és most biztos azt teszi.
- Akkor negyven perc múlva...
Fékcsikorgás, újabb szitkok. Hogyaza...
- Jól van? - csendül az aggodalmas hang, én meg újraindítom a lefulladt motort, és félrehúzódok az út szélére.
- Nem vagyok jól! Maga most próbált megölni!
- Nem hat meg! Negyven perc múlva a belvárosban!
- Mostmár tényleg nem vagyok jól! - fújtatatok fel, egy éles hajtűkanyarral újratervezve a napom.
- Oda fog érni? Hol van most? - csicsereg a kihangosított hang. Egyszer felveszem altatónak, ahogy beszél...
- Montreálban! - csattanok ingerülten.
- Nagyszerű, hozzon akkor valami szuvenírt is. Légvonalba rakétával pikk-pakk ide is ér... Elolvasta tegnap este a CV-t? - óhhh, hogyaza...
- Hát persze! - vágom rá. Milyen CV-t? Milyen tegnap este? Mi a francot csináltam én tegnap este?!
- Na, eggyel kevesebb dolog, ami váratlanul éri... - hallom az elégedett hangot. Tudom, hogy tudja, hogy nem.
- Sharon... Én magát... Én magát...! - keresem a szavakat, de nem épp a szofisztikáltak tódulnak a fejembe.
- Hát még én mennyire magát... - érkezik a válasz, és komolyan azt hiszem, hogy menten dodgemezni fogok a mellettem menő csotrogány impalával.
Letette!
Megfojtom.
Mostmár biztos. Csak managelje le nekem azt a kurva forgatást előbb...

Potom negyed óra késéssel nyomom be a kávézó ajtaját, ahova az a dilis nőszemély lebeszélte a találkozót, és hirtelen új értelmet nyer minden. De tényleg minden... Mondhatni, megvilágodosni látszok egycsapásra.
Megtorpanva végighordozom a tekintetem, és egy halk sóhajjal kapom elő a telefonom, pusztán egy rövid sort biggyesztve az sms-be.
"Férfi vagy nő?"
"Inkább férfi."
Érkezik a tömör válasz, én pedig úgy döntök, hümmögve zsebre vágom a telefont. Csak lesz valahogy... A dolgok általában mindig megoldják magukat.
...Egy kis noszogatásra.
Ha elég elhivatott az a taknyos, csak felismer, nem?

Odáig jutok, hogy feltolnám a napszemüveget az orrom hegyéről, de fölötte átkémlelve retinán ver valami... Valami szemet szúró. Így a napszemüveg marad.
A kalimpáló fickóra küldök egy szívélyes és untig gyakorolt műmosolyt, abból a kifejezetten meleg fajtából, de erre nekem most rohadtul nincs időm, mert sietek... A... A tulajdonképp valami "inkább férfi" dologhoz.
Szinte kihallik, hogy a fejemben megcsikordulnak a rozsdás fogaskerekek, majd előhúzom a telefonom, az esélytelenek nyugalmával böngészve az e-mailjeimbe.
Kell itt lennie valami CV-nek... Hm... Gondolatfolyamár valami mentoráltamtól, sajtó, sajtó, sajtó, ihlet, fotók, sajtó... Hopp! Egy promo. Egy kattintással letiltom örök életre a küldőt. Még sajtó, szerződés... A faszom...
Pillantásom a nagyon hangos és nagyon lelkes férfira terelődik, majd vissza a kijelzőre...
Rezignáltan felsóhajtok, és újra zsebre vágom a telefont. Najó...
Egy újabb mély levegő leküld a zenbe. Három perc. Nem több. Három percet megér a dolog.
Kimérten merészkedek közelebb, de majdnem hátra is tántorodok, mikor veszélyes közelségbe felém lendül egy kéz. Csak a reflex teszi, hogy megszorítom, a jómodor pedig, hogy nem túl agresszívan teszem ezt...
- Bogaram, maga most autogrammot, riportot, vagy munkaszerződést akar, vagy ezt mind és ilyen sorrendbe...? - ugom át a felesleges tiszteletköröket, mert miután keresztül visszhangzott a nevem a fél kávézón, kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy ő ismer, és aki eddig nem ismert fel, ötven méteres körzetben garantáltan az is beazonosított...

- Az én kedves... - tátogom némán miközben szűkülnek össze lassan a szemeim, kedves ám a jó morvai... Titkárnőm? Mi a franc... Olyanom nincs is. Az ember mindig megtud valami újat magáról, kicsivel gyakrabban akkor, ha bulvárt is olvas. Megint teljesen lemaradtam magamról, szólnom kell Sharonnak, hogy pótolja nekem az aktualitásom.
De hamar tovább lépek a magyarázatot hallgatva, és póker arccal őrzöm meg a semleges kifejezést mimikáimon uralkodva arra a szóra, hogy "elnyerte" a pályázatot.
Nem kell messze mennem gondolatba, hogy a szöszim két stáblista között visszahívta az első embert, aki papiron jól mutat... Najó... Nem az elsőt, mert hatot kapásból én vétóztam meg, és miután összevesztünk azon az igényemen, hogy vörös legyen... Valamit csinált, aminek ez... Vagyis... Ő az eredménye.
Szerintem hanyag. Szerinte engem túl kell élni, és nincs az a végzettség, ami felkészít rám. Ha kettőnk véleményét összeadom, szerintem hanyag jön ki. Súlyosbító negatívumként pedig ide tűzném a velem szemben álló se nem vörös, se nem dögös. Így tehát a végeredmény az, hogy az asszisztensem csapnivaló munkát végez. Már megint, vagy még mindig. Alternatív matematikában verhetetlen vagyok.
- Szóval van már szerződése... - hümmögök elmélázva. Akkor mi a francért kellett idejönnöm? Ez hoszzú lesz... Ide látom, hogy ez hosszú lesz. Leteszem magam a legközelebbi székre, feltolva a napszemüveget a fejem tetejére, épphogy egy kézmozdulattal inve, hogy tegyen így a botcsinálta kétbalkezem is.
- Miféle beleegyezésem? Nekem az ügyvédem az ilyesmit kifejezetten megtiltotta! Árt a vagyonomnak, az üzletnek, a hírnevemnek, szerintem még a lelkivilágomnak is, hogy rábólintok dolgokra... Azt hiszem, még a pandák is miattam fognak kipusztulni egyszer, de elég fontos vagyok ahhoz, hogy az én hibám legyen. - vonok vállat szánakozó arckifejezéssel.
- Cicamicám - nyúlok a legközelebbi listán lévő keresztnévhez, ami rengetegszer kimentett már a csapnivaló névmemória szituációjából - Maga azért van, hogy eldöntse, adjam-e a nevem, áldasom, pénzem, vagy a hitem ehhez a... Mittudom' én mihez. - dobolok türelmetlen az ujjammal az asztallapra könyökölve.
- Szóval, mit mond?

Egyre merevebb vonásokkal bámulom a férfit, majd az okfejtése végére ér, én pedig veszek egy mély levegőt.
- Be volt állva... Ugye, teljesen be volt tintázva az a nő, akivel beszélt? - kérdezem halálos komolysággal, de aztán inkább mégis legyintek. Nem akarom tudni. Van, ami mellett jobb elmenni... Még nyomatékosításul meg is rázom a fejem, és inkább felemelem a kezem tiltakozóan.
Nem viselem a konkurenciát, és ezt az eddigi asszisztenseim rendre megtanulták, mikor fogniuk kellett a hajam egy jól sikerült este után, hogy vagy én, vagy ők, de javarészt csak én lehetek komplett vadbarom az este folyamán. Ez az élet rendje. Így működnek a dolgok.
Ha Sharon matt részeg volt, mikor felvette ezt a ficsúrt, akkor ez valami olyasmi lesz, amire nem gondolunk, és nem is beszélünk róla többet.
Soha.
Struccpolitika. Néha kifejezetten hatékony...
- Kezdjük... Sorjában. - mosolyodok el bíztatóan. Ez... Afféle tanult gesztus, sokan mondják, hogy élhetőbb, mikor kinyitom a számat, ha mellé nem vágok csendes gyilkos fejet. Az előbbi is sok tud lenni, hát még ha tetézem.
- Nem azért van itt, hogy a bizalmasom legyen. Hiszek magában. A bizalmat ki kell érdemelni, a hit meg vak. Ez a mi szerencsénk. - koppintok a levegőbe egy lezser mozdulattal, és egész vissza tudom fogni a cinizmus dallamát a hangomban.
- A rossz hír, kicsivel több dolga lesz, a whisky-m hőfokánál. Inkább engedjen ki, vagy igyon egy felest... Vagy kettőt, de ne szokjon rá, mert ha nálam részegebben látom - már, ha látom -, ki van rúgva. - tagolom lassan szóról szóra.
- Se az egomat, se a cipőmet nem kell előre kifényesíteni. Majd szólok, ha szükségem van rá... Mihez ért? - bukik ki hirtelen egy pillanatnyi szünet után az egyetlen kérdés, ami az elmúlt percekbe őszintén felmerült bennem. De a tekintetem már az asztalok közt szambázó pincérlányt keresi.
Szükségem van egy kávéra... Vagy egy fájdalomcsillapítóra. Esetleg egy fegyverre...

Egyetlen pillanatig elismerően bólintanék, mikor kikalimpál a pincérlánynak a férfi. Egyetlen apró momentumig érzem a kozmikus harmóniát, a megcsendülő összhangot, az idill pillanatot, aztán kinyitja a száját, és minden romokba dől...
A fejfájás kezd elkapni, csak nézem a velem szemben ülő eminens csodabogarat, és próbálom kitalálni, milyen nap van ma, melyik dimenzióból érkezett, és mi a franchoz kezdjek vele...
Némán hallgatok amíg a pincérlány meg nem érkezik, és egy magabiztos mosollyal terelem inkább a figyelmem a nő felé.
- Egy americanot kérek, duplán, tejjel. - és egy a lehengerlő mosolyaimból is a végére, csak úgy pazarlásnak, mert vannak azok a napok, mikor jobban fényezi az egom a pirulás. Aztán, ha az ifjú titánom megmarad az üres csészéjénél, mély levegőt veszek.
- Szóval... Ilyen tudományos blablái vannak. - majd mielőtt keresztül gyalogolnék a hótiszta lelkivilága épségén, gyorsan módosítok.
- A jogsi... Az fog kelleni. Két hetente kitalál valamit a vegasi rendőrség, miért nem tanácsos volán mögé ülnöm, a sofőrszolgálatok pedig olyanok, mint a nagycsaládos szappanopera, ha az ember túl sokat veszi igénybe őket, minden este kaphat egy kiscsoportos drámaszakkört... - kaparok egy bíztató mosolyt fél úton lavírozva aközött, hogy a mentoráló szárnyaim alá vegyem ezt a két lábon járó teljes tévedést, vagy kisétáljak a kávézóból.
- A bálnákat... Megjegyzem, elvégre az ember sosem tudhatja. A törött Green Pieces macskaláb a kisbusszal tiszta sor, bárkivel megesik egy kis LSD után... Velem majdnem minden reggel. - bólogatok oda se figyelve.
Néha... Vagyis, elég gyakran... Igazából az esetek jó részében, ha nem azzal foglalkozok, ami érdekel, az agyam lekapcsol robotpilótába. Kész szerencse, hogy ehhez teljesen komoly és eltökélt gesztuskészlettel rendelkezek, így csak nagyon kevesen növesztenek plusz nemi szerveket azzal a célzattal, hogy vitába szálljanak velem... Igaz, bárki aki kellő józan ésszel és belátással rendelkezik, az egy próbálkozás után arra is rájön, hogy teljesen értelmetlen a bátor kísérlet is.
- Ne vegzáljon maga is a CVjével. Egyszer biztos megkaptam, de valószínű nem volt benne elegendő illusztrikus ábra, hogy a figyelmem három másodpercnél tovább lekösse. - húzom be a telefonom egy rosszalló pillantással az asztallapról. - Pech, legközelebb valami olyat tesz majd az elejére, ami megmotivál, hogy végigolvassam. Ne parázzon, majd beletanul! - bökök felé a mutatóujjammal, ez a mozdulat meglepő mód nyomatékosítja a dolgot. Valamiért az emberek ösztöneiknél fogva nem rajongnak a feléjük hadonászó dolgokért, ezt a riporterekkel is megoszthatná egyszer valaki.
Aztán elakadok. Valószínű a teljes értetlenség ül ki az ábrázatomra, ami az iszonyú kompetens személyiségemmel annyira életidegen, hogy csak a mai kávémennyiség számlájára tudom írni.
- Félrenézni...? Hááát... Nem tudom bogaram, hogy mennyire jó asszisztens az, aki se lát, se hall... - ráncolom a szemöldököm elmélyülten.

Nem teljesen értem elsőre a drámai zavart, aztán lassan koppan a dolog odabent. Elnyomom a kikívánkozó vigyorom, és maradok a teljes rideg tárgyiasság színlelésénél.
- Alex, vagy Andrew, vagy mittudom' én... - fogok bele olyan lágysággal, ahogy jobb helyeken a gyengébbik nem ifjú bimbóit szokás cirógatni, olyan nyitogató, majd virágot szaggatni vágyó szándékkal, és pokoli türelemmel.
- Tisztázzunk valamit... Tudja ki áll a kamera elé? Az exhibicionista, és a politikus. - tartok némi szünetet mélyen a szemébe nézve, valahol az értelem szikráit kutatva.
- Tudja én mi vagyok? Had segítsek... Hát nem Nevada kormányzója, mert nem tudok olyan tehetségesen nyalni... Szóval mi marad? Egyszerű matek... Exhibicionista! - bökök a levegőbe még mindig komoly mimika készlettel.
- Úgyhogy legyen teljesen nyugodt. Arra áll fel ha néznek, és tökéletesen jól vagyok az intenzív figyelem középpontjában. Szeretem ezt a fajta figyelmet. Soha nem fogom arra kérni, hogy ne stíröljön. Sőt, nagyobb a valószínűsége, hogy... - az alsó ajkam épphogy beharapom, elmélázva könyöklök le az asztalra a tenyerembe döntve fejem egy halk sóhajjal, és lusta pillantással futtatom a tekintetem a szerencsétlen férfi minden porcikáján, mielőtt elővenném azt a nagyon is klasszikus búgva duruzsoló hangszínt, amivel rengeteg bugyiba bejutottam.
- A legnagyobb valószínűsége annak van... Hogy elvárom, hogy ne veszítsen szem elől. Legyen a nyomomba, kövessen, mint a prédáját kiszagolt vadállat... Sőt, azokat a tehetséges kezeit nagyon hamar be fogom fogni, a saját örömömre... - lehelem elhalkukva a kávézó alapzajához képest már-már fülledt tónusban, és merész eltökéltséggel mélyesztem pillantásom az övébe.
- Szinte már érzem, ahogy holnap, mögém helyezkedve keményen bele fog markolni a hajamba... - dorombolom erotikus tónusban, aztán nehéz uralni az arcizmaim a továbbiakban.
- Én pedig sugárhányok a backstage-ben... - kacagok fel megadva magam a késztetésnek, és alig tudok megszólalni egy komoly fél percig.
- El se hiszem, de bevette! Ah, te jó ég...! Beteg perverz állat! A magánélet azért magán, mert kurvára semmi köze hozzá! - fújtatok fel lassan visszanyerve az arcizmaim felett az uralmat - Ha meg az orra előtt állok be olyan vállalhatatlanul, vagy kefélek - megjegyzem mindegy, hogy mivel -, higgye el, baromira nagyobb baja is lesz annál, minthogy mennyire toleráns, vagy milyen ügyesen tud hallgatni... Borítékolom, mindkét esetben maga lesz az első, akit a sajtó cafatokra tép, mielőtt hozzám jutnának, és fogadja meg a tanácsom; ne is próbáljon csendkirályt játszani. Nem a műfajuk, mindig katasztrófális a vége... - fonom karba a kezeim rosszallón újra mérve a fickót.
Van benne valami nem normális... De még nem tudom hova tenni ezt a benyomásom.

Rég szórakoztam ilyen jól kora reggel, azt meg kell hagyni. De hát minek lép az alvó oroszlán bajszára az, aki nem bírja? Magamba somolygok pusztán, bár valoszínű egy gúnyos félmosoly megmarad a mimikámon is.
Valahol mélyen a lenyűgözöttség kerülget, mert még nem vizelt a kölyök a nadrágjába. Kevesebb is elég szokott lenni... Vajon hol vannak azok a bizonyos határok...?
Aztán alaposan képes meglepni. Hallgatok egy fél pillanatig, részint, mert megérkezik a kávém és muszáj visszaterelnen a figyelmem egy percre az eltipegő pincérnő vádlijaira, részint mert komolyan kell az idő az idegrendszeremnek feldolgozni a hallottakat.
- Fantasztikus! Maga fogja fogalmazni a legközelebbi Grammy nyertesem szövegét! - közlöm elragadtatott hangszínt mímelve, és megkeverem a kávémat. Az a fontos ebben a szakmában, hogy az ember a legtikkadtabb dolgokból is ki tudja facsarni az összes potenciált, ami benne van. Hát... Ebben a pasiban annyi az ambíció, hogy talan jut belőle másoknak is. Talán. Ki tudja mi marad belőle.
- Hát jó, tudja mit? Nekem barimora mindegy. De tényleg... Kezdjen neki a munkának... - vonok vállat hátradőlve, és meg sem fordul a fejemben, hogy ennél több instrukcióval ellássam. Ezek... Vagyis, az asszisztenseim jobban képben vannak azzal kapcsolatban, hogy mi a dolguk, mint én. Minek is törném magam, hogy a beosztottak feladatait is számon tartsam.
- Gondolom már aláírtam a szerzősését... Tegye el jól, egyszer sokat érhet. Ritkán osztok autogrammot, ínhüvelygyulladást kapok attól a sok hülyétől... - mélázok hangosan, mert teljesen evidens, hogy le vagyok maradva magamról pár nappal. Leginkább mindig késésben vagyok, így ez a dolog nem különösebben hat meg. Csak belekortyolok a klasszikus erőteljes aromájú kávéba, és egy pillanatra eljutok a nihilbe ezzel a mozdulattal.

Elégedetten hátradőlnék.
Elvégre jól végeztem a dolgom, idejöttem, nem késtem - a privát mércém szerint -, és senki nem halt meg.
Szerintem tizes skálán tizenegy pontot adna a zsűri a ma reggeli kivitelezésemre. De aztán a férfiból elkezdenek záporozni a szavak, én pedig a pillanatnyi elképedésem leplezendő húzóra leküldöm a kávém, mint másutt a rémhír hallatára a felessel szokás művelni.
- Legyünk őszínték, az a bizalom alapja. - koppintom egy mély lélegzettel a kiürült csészét az aljhoz, és lezseren hátradőlök.
- Halovány lila dunsztom sincs, mi a faszt kéne csinálnia. - szótagolom lassan vállat vonva, és egy elgondolkozó grimasszal kimeredve a kirakaton az utcafrontra.
- De tényleg, tapadjon rám, aztán tegye magát hasznossá... Az e-mailem, a telefonom, és a farzsebem tabu. Kivált akkor, ha rajtam a gatya. Ezt nevezik privát szférának! Ezt leszámítva... - cöccentek elgondolkozva - Azt hiszem, bármihez nyúl, nagyobb szart nem tud kavarni mint az elődjei. - hümmögök felegyenesedve, és visszabiggyesztem a napszemüveget az orrom hegyére.
Egyetlen pillanatig még elidőzök a pincérlány alakján, majd a botcsinálta kétbalkezemen.
- Tony, valaki fizet! Ennyi egérutat adjon mielőtt kezdődik a fogócska! - csettintek egyet a levegőbe, de a választ jóformán meg se várva indulok kifele.
Kishíján kiment a fejemből, hogy én erre nem érek rá.