Előzmények…

A taxi szélsebesen elhoz a stúdióhoz. Kipattanok a járgányból és berohanok az épületbe, hogy odafönt mielőbb magamhoz vehessem Ville „itthon” felejtett mobilját.
Odabent Steve megint sehol. Igazán kezdhetne valamit a vizelettartási problémájával. Hehe. Engem érdekel a legkevésbé mit csinál, csak Grid ne kapja rajta.
Nagy a nyugi a földszinten. A srácok biztosan kártyáznak hátul, vagy már mindenki elhúzott haza. Elég késő van.
Felszaladok a lépcsőn, és épp kopogtatni készülnék a lakás ajtaján (ezeknél a srácoknál sosem tudni ki mit csinál épp odabent…), amikor észreveszem, hogy résnyire nyitva. Lassan lököm be.
Bent sötétség és nehéz, meleg, áporodott levegő terjeng. Kitapogatom oldalt a falon a villanykapcsolót és felkattintom. A szokásos háborús party utáni kupi fogad.
- Halihó! – köszönök hangosan, hogy ha bárki itt van, meghalljon.
Gyanútlanul lépek beljebb az előszobába, aztán becsukom magam mögött az ajtót.
Végigsétálok a folyosón, a nappaliba igyekszem. Az ajtajában megállva kukkantok be.
- Van itt valaki? – tudakolom, aztán válasz híján bátran beljebb lépek. A szemem pásztáz, Ville telóját ekresem.
Ekkor odakintről, az előszobából neszezés szűrődik. Halk fémzörgés. Mintha kulcs fordulna a zárban.
Megmerevedve fülelek. A srácok szórakoznak?
- Senki sincs itt... – dönög fel Vespa baritonja a hátam mögött.
Azonnal megfordulok. Ez valami vicc?
Vézna, félmeztelen alakja az ajtófélfák közt ácsorog. Engem bámul merőn. A szemei fényesen csillognak, az arcán verejték gyöngyözik, jobbjával meg egy félig üres whisky-s üveg nyakát markolja. Meghúzza, az ital zajosan lötyög. Közben sem veszi le rólam azt a vizenyős, szúrós tekintetét.
Van egy olyan balsejtelmem, hogy nem blöfföl a többiek távollétével. Ne legyen igazam.
Végigmérem tetőtől-talpig. De jó… Volt ideje betépni, és ahogy elnézem, nem aprózta el. Sőt, még töményt is küld rá.
Elemeli az üveget a szájától, mire a pia kicsorog belőle, és végigfolyik a csupasz mellkasán. A látvány eleve nem a leggusztusosabb (számomra legalábbis), de még tetézi azzal, hogy szabad kezét felemeli. Ujjai közt ott lóg a lakáskulcs. Megrázza.
- Ez kell, bébi? Gyereee, vedd eeel... Méózd le a papát… – sziszegi élvetegen perverz kifejezéssel a képén, és betuszkolja a bőrgatyájába. A tökéhez.
EZILYENKORMIBENREMÉNYKEDIK???
Lefogadom nem hord alsót.
Ha még nem rökönyödtem volna meg eléggé, akkor most tovább rökönyödöm. Ennek totál elmentek hazulról. Mondjuk ezzz… nem újdonság.
Lövésem nincs (bezzeg neki van…), hogy mit szívott, mivel van dolgom, de jobb lenne nem felpörgetni a maradék agyát, ki tudja mit hoz ki belőle a cucc (a vacsin kívül).
Csak szobrozom a szoba közepén, és gondolkodom. Meg kéne úszni ezt a szart, lehetőleg ép bőrrel, mindenféle komplikáció nélkül. Haaa esetleg szétbaszná a lakást, mire Ville előkerül, nagyon nem fog feltűnni neki a különbség. Magamért jobban aggódom.
Erre valamit előkotor a farzsebéből, és elhajítja a kanapéra. Követem a szememmel.
Ville mobilja… Megrándul az arcom.
Basszad meg! Az nekem kell! És különben is, mit keresett nálad?
Egyszerre hűl meg bennem a vér és kap el az ideg. Jól kibaszik velem, és rohadtul nem tetszik. Az meg főleg, hogy össze vagyok vele zárva kettesben. Bevallom, ennyi gógyit azért nem feltételeztem róla.
A whisky-s üveg következik. Ingerülten félrevágja. Az üveg fülsértően koccan a padlón, de nem törik szét.
Vespa lassú, ráérős léptekkel indul meg felém.
- Ne gyere közelebb…! - morgom fenyegető torokhangon, miközben én meg hátrálni kezdek, hogy tartsam a kettőnk közti távolságot.
- Azt hiszed… hogy nem vagyok elég jó neked… De most majd bebizonyítom, mennyire tévedsz. – magyaráz közelítve.
A hideg futkos a hátamon. Mint a villám, sarkon pördülök, és odarohanok az erkélyajtóhoz. Egy apró kulcs van benne, amit kitépek. Sietek félretolni az üveget, és a keletkező szűk résen kicsusszanok. Még időben, mert Vespa utánam ugrik. Eléri a vállamat, de kifordulok a tenyeréből, és gyorsan visszalököm az erkélyajtót.
Vespa röhögve feszegeti odabentről, én meg idegesen, torokban vergődő szívvel igyekszem kulcsra zárni kintről.
Amint megvagyok vele, zihálva lépek hátra. Rémülten araszolgatok egyre távolabb, mire fenékkel a korlátnak ütközöm. A szememet nem veszem le Vespa-ról.
- Mit akarsz tőlem???!!! – indulatosan kiabálok befelé.
- Azt akarom, ami Ville-é… – hörgi. Az elszívott anyagtól maga lett a vegytiszta őszinteség. Kétlem, hogy felfogja miket dumál/csinál. Idióta seggfej.
Az arca ördögien torz, a szemeiben az őrület vagy mi a bánat tüze ég. Erre a következő pillanatban a lehető legváratlanabbat műveli. Teljes testével rávetődik az üvegre, szabályosan felkenődik rá. Puffan rajta. Mindkét tenyerét rátapasztja a magasban.
- Olyan szép vagy. Kedves… Sokat foglalkozol vele. Túl sokat! – nyekergi felszökő hangon. Kidugja a nyelvét és a teljes hosszával, bő nyállal nyalni kezdi az üveget, miközben párát liheg rá.
Nekem a döbbenettől tátva marad a szám. Őszintén? Köpni-nyelni nem tudok.
Egy pillanatra leblokkolok, de az a vehemens ágyéklengetés, amit ráadásnak bevet, és amivel épp megerőszakolja azt a szerencsétlen ajtót, észhez térít. A bőrgatyáján keresztül ütemesen kocog az üvegen a lakáskulcs.
Jaj istenem… Valahol a félelem mellett ingert érzek a röhögésre. Igen. Ilyen balfasz helyzetbe is csak én kerülhetek. Ha ezt látná valaki… Be kell harapnom az alsó ajkamat. Inkább elfordulok, nem vagyok kíváncsi Vespa narkóporos násztáncára.
Előrántom a mobilomat a dzsekim zsebéből, már ütöm is fel a telefonkönyvet…
- OC-TO-BER! – döngeti a farkával az ajtót veszettül Vespa. – Engedj be!!!
Aha… Be… Nyilván. Fél füllel-szemmel figyelek csak rá.
- NYEEEEEEEEH!... BLEEEEEEEEH!... – a nyelve továbbpörög, csúszkál azon a kurva üvegen! Egy eszelős mutógatósbácsi kiéhezett gusztustalanságával nyalja fényesre.
Steve eközben felveszi a telefont.
- Steve! Steve! Gyorsan gyere fel Ville lakására! – hadarom egy szuszra. - Vespa bezárt ide, tisztára bekattant! Kint vagyok az erkélyen, és nem enged el.
Az említett kitartóan műsorozik a háttérben.
Steve elmorran egy mogorva „Hallom… Megyek.”-et, s ezzel bontja a vonalat. Megkönnyebbülve sóhajtok fel. Hála az égnek! Meg leszek mentve!
Nem kell sokat várnom. Steve fél percen belül Vespa rángó teste mögött terem.
- Ves, hűtsd le magad! – markolja meg határozottan a vállát, még az előtt, hogy lyukat dugna az üvegbe.
- Naaa! Mi van mááár! Steve, kopj le! Nem látod, hogy dolgom van?! Mindjárt befűzöm October-t.
- Ahha, jah. Innen is pont úgy tűnik. – vág unott képet Steve, és úgy letépi Vespa-t az üvegről, mint más a sebtapaszt. Elfordítja tőlem, aztán taszít rajta egyet, hogy megmutassa neki merre van az arra.
- Majd lllllegközelebb, te büdös kis kurva. – fordul még hátra és vágja hozzám utoljára, mielőtt elódalog a kijárat felé.
Csak az után nyitom ki a zárat és húzom félre az erkélyajtót, hogy köcsögmentes lesz az övezet.
Belépek a nappaliba.
- Ahh… Kösz a mentést. – nyögöm fellélegezve. Gondolom Steve pótkulccsal jött be.
- Mi történt? – kérdezi számonkérő szigorral. Gird biztos a lelkére kötötte, hogy minden áron tartson rendet a portán, míg távol van.
- Vespa-nak elgurult a gyógyszere. Az történt. – dünnyögöm mérgesen.
- Oké, és mit keresel itt? – faggatózik tovább, bár már közel sem olyan sziklakemény modorban. Inkább csak szimplán kíváncsi.
- Ville-hez jöttem. – vágom ki magam gyorsan. Azt mégsem mondhatom, hogy Ville mobilja kell, mert utána akarok repülni LA-ba. Stevenek ehhez semmi köze.
- De hát ő nincs itt, Grid-del van azon az izén.
- Igen… Rájöttem… – sóhajtok, adva az ártatlant. Biztos hülyének néz, de leszarom.
Megvakarom a szemöldököm.
- Figyelj, megtennéd, hogy ezt nem említed Ville-nek? Sőt, senkinek? Maradjon köztünk. Nem kell a balhé…
Neki sem mondom el a teljes sztorit. Minél kevesebbet tud, annál jobb neki. Nekem meg ha mielőbb eltiplizek innen.
Steve bólint.
- Persze, oké. – érti ő a dörgést, ráadásul tökéletesen ismeri Vespa-t, tudja, hogy nem bír a vérével.
- Kösz. – sétálok el ezzel mellette, és kifelé veszem az irányt, hogy hazamenjek, de előtte még felmarom a mobilt a kanapéról.

– Csajok, bemutatom, az est hangulatfelelősét. – a barátnőm, Taimi előhúzott hátizsákja rejtekéből egy üveg vörösbort, majd a szütyőt visszadobta a kanapé lábához.
Octival együtt ünnepélyes üdvrivalgásban törtünk ki a bontatlan üveg láttán.
– Húúú! Ez az! – tapsikoltunk szinkronban.
Anyu ma este ügyeletes volt a kórházban, mi meg…
Octi hasra vágta magát a szőnyegen. Lábait összefonva lóbálta a levegőben, miközben jellegzetesen sajtos pattogatott kukoricát kezdett majszolni a mellette heverő jókora tálkából.
Én felpattantam a helyemről, odamasíroztam a polchoz, ujjaim közé kaptam három borospoharat, s mielőtt visszahuppantam volna a lányok közé, bekapcsoltam a hifit, hadd szóljon a muzsika. Valami újonnan felfedezett amerikai banda, a Slaves of Hell nyenyerészett a CD-én. Még Octinak vettem a 16. szülinapjára, ami nem rég volt.
Szeánszhoz készülődtünk. (Octit kivéve mindenki kapható volt rá.) Az ötletet, miszerint eljött az idő a kevésbé legális eszközök bevetésére a pasizásban, ha már a hagyományos fegyverarzenál rendre kudarcot vallott, Taimi vetette föl. Oké, oké, 18 évesen az ember mindent megpróbál - még a boszorkányságot is -, hogy egy helyes hímegyed akadjon a horgára.
Taimi szeplős orrán feketekeretes szemüveg trónolt. Rövidre nyírt haja répavörösen izzott világoskék szemei fölött. Törékenyen, mondhatni kórosan vékony alkata ellenére, arca kifejezetten bájos, mosolya kislányosan kedves és csíntalan volt. A csinos pofi mellé jókora intellektust, valamint túlzott természetvédő-hajlamot vágott a Mindenható hozzá. A legelvetemültebb könyvmoly és zöldbarát volt ezen a planétán, akivel valaha találkoztam. De pont ezért imádtam. Osztálytársak voltunk a gimiben, és Octi után ő volt a második legjobb barátnőm. (igen… Octival együtt nőttünk föl, sülve főve együtt voltunk.)
Taimi-nak nem akadt olyan téma, amihez ne tudott volna velős véleményt fűzni. Férfifogásban elszenvedett tragédiája főleg ebben rejlett. Az ellenkező nem képviselői közül nem sokan tudtak megbirkózni az agykapacitásában rejlő lehetőségekkel. Hozzájuk csak a csini külső jutott el, a benső és a mondanivaló soha. Viszont én sem panaszkodhattam ilyen téren… A szituáció szinte ugyanaz volt. A fiúk szemében súlyosan jó bőrnek számítottam formás alakommal, mogyoróbarna szemeimmel, és hosszú, barna hajzuhatagommal. Ám, mint szabad prédát becserkészni, fizikai és szellemi képtelenséget jelentettem. Nem, nem akart anyum zárdába adni, nem voltam aszexuális, sem leszbikus, csupán valaki különlegesre vágytam. Olyasvalakire, aki maga volt a felfedezésre váró ismeretlen, a megoldandó rejtély, a játékos móka, a biztos támasz, a melengető ölelés, és a lobogó szenvedély.
Octi keresztje a nekem-soha-nem-kell-pasi mentalistásból fakadó totális érdektelenség volt. Akkor ezt még nem értettem, csak egy depis hóbortnak gondoltam. Rockerek… Hiába noszogattam, csak nem adta be a derekát, pedig a sulijában több srácnak is bejött ez a temetési körmenetnek öltözött kis dinka.
Én bezzeg randizgattam, mint minden normális korombeli fiatal lány. Néhány szerencsétlenül végződött ismeretség után azonban úgy döntöttem, óvatosabban közelítem meg a „férfiak” névre keresztelt problematikát, és ódzkodva bár, de fejet hajtottam Taimi javaslata előtt. Ide nekünk a varázsigés könyvet, amit leértékelve vettünk az antikváriumban!
– A karmánkat nem kéne teljesen lenullázni efféle technikai malőrökkel. – dünnyögte közbe Octi. Szerinte tök hülyeség volt az egész.
- Mikor lettél ekkora hívő, hugi? – vigyorogtam rá.
– Egy kis mágikus piszkálgatás nem árthat senkinek. Cupido hálás lesz, amiért elvégezzük a munkáját. – magyarázta Taimi, és kihúzta a dugót az üvegből. – Halál… akarom mondani, mágia a pasikra! Bocsi, nyelvbotlás volt. – vihogott magában, aztán öntött borból a poharakba.
– Mi van akkor, ha a listámra felsorolt jellemzők egy halott emberé? – vonta följebb a szemöldökét Octi totál komoly képet vágva. Jó-jó, vonakodott, de azért bele tudtuk vinni a műbalhékba, sosem hagytuk, hogy meglógjon és kimaradjon a jóból. Ezzel a halottas dologgal is csak hülyéskedett, tuti.
– Akkor kisanyám fülig csücsülsz a bimbiben. Jön érted Edward Cullen, azt’ visz. – vihogott Taimi.
– Felőlem kiülhet a napra. Pfff… Az utóirat részben feltüntetem: „életidegen zombik kíméljenek!”
Szerintem a biztonság kedvéért azt is odabiggyesztette, hogy az élők is.
– Meg a rendszergazdák! – tette hozzá gyorsan vöröske barátnőm.
– Nem értem mi a bajod az alutáplált gépfüggőkkel, akik egész álló nap Gyeprefos2000 néven osszák az igét a chat-en… - csóváltam a fejem hitetlenkedve.
– Én se. – kontrázott rá Octi borúsan.
Tápláló, langyos félhomály terjengett a nappaliban. A függönyöket behúztuk, a lámpákat leoltottuk. Csupán a kandallóban duruzsoló lángnyelvek és a lányok körgyűrűjében meggyújtott három piros gyertya táncoló lángocskája árasztott némi sápatag derengést. A lányok sóvár (Okééé, Octi-é minden volt, csak sóvárgó nem) lélektükrei különös fénnyel ragyogtak a sötétben.
– Csirió! – emelte italát a gyertyák fölé Taimi.
Koccintásunk finom csilingelésre bírta az üvegpoharakat. Apró kortyokban ízlelgettem az édes sangriát. Addig Taimi húzóra legurította.
– Felkészültetek a nagy szerelemre? – kérdezte aztán, és a tekintete körbenyargalt az arcainkon.
Én bólogattam, Octi meg szemforgatva elnyomott egy dünnyögős „Jah.”-t.
– Helyes! – vágta rá a barátosném. Felkapta a szőnyegen heverő tollakat a papírcetlikkel. A kezünkbe nyomott egyet-egyet belőlük. – Írjátok le álmaitok megtestesítőjének külső, belső tulajdonságait. Vagy költhettek varázsigét is, a lényeg, hogy minden szó a szívetek legmélyéből fakadjon, és átitassa a szenvedélyetek. Adjátok bele minden vágyatokat, és koncentráljatok erősen a célra. Octi, ez rád is vonatkozik!
- Jól van már…
Taimi szeme csak úgy ragyogott a várakozáson felüli izgalomtól, nyelve kibuggyant húsos ajkai közül. Habzó szájjal, buzgón körmölte a listáját: gazdag, jóképű, Nobel-díj esélyes, szórakoztató, magas, sportos, range rover tulaj, lehetőleg rendőr, kommandós, tűzoltó, vagy orvos legyen az illető. Octi-é meg halott. Remek… Egyszerűen megoldotta. Valahol igaza van; velük van a legkevesebb gond.
Mikor ők ketten összehajtogatták a cetlijeiket (figyeltem Oci mit csinál. Nem sok kedve volt ehhez a mágikus majomkodáshoz, csak miattunk vett részt benne), én még javában alkottam. Elmélyülten kalandoztam az ábrándok szabadjára engedett birodalmában. Végül megszületett a papírra vetett mű, egy apró fohász ahhoz az angyalhoz, aki meghallja az üzenetem.

Rám vigyázó égi Angyal, akit az Örökkévaló alkotott,
Változtasd a sötétséget fénnyé és találj el hozzám!
Rám vigyázó égi Angyal, aki a vágyaimat ihleted,
Szökj meg velem és hints be rózsáid illatával!
Engedd, hogy szívem egy ütemre dobbanjon a te szíveddel,
Mozdulatom eggyé váljon a te mozdulatoddal.
Egyetlen bűnöm, hogy Isten ábrándját hordozom szívemben: életed része akarok lenni.
Szegődj mellém, és boldogan lakolok meg e bűnömért.
Rám vigyázó égi Angyal, maradj velem!
Mindörökké…

Gondosan összehajtogattam a felsőbb hatalmakhoz íródott levelet. Ujjaimmal minden egyes élét meghúztam, hogy ne nyíljon szét. Most aztán feladtuk a leckét az Univerzumnak! Ha ezeket a részleteket összehangolja… A mennyezetre sandítottam. Ha ezt a kérést teljesítik, fehér ruhában fogom elvégezni a mekkai zarándoklat teljes rítusát: kétszer megkerülöm a Kába-követ az óra járásával ellentétesen, miközben Allah nevét kiabálom. Iszom a Zamzam-forrásból, futkosok hét kört a Szafát- és Marwá-hegyek között, elzarándokolok az Arafát-hegyéhez, ahol estig elmélkedek lelkiismeretem tisztaságán. Aztán továbbállok Minába, ahol kövekkel meghajigálom a Sátánt jelképező oszlopokat. A tízedik napon visszatérek a Kába-kőhöz, hogy újra megkerüljem kétszer. Végezetül pedig ünneplés gyanánt megfürdöm.
Sok bizodalmat magam sem vetetettem a szerelmi mágia hatékonyságába, de a játék és a csajokkal töltött szórakoztató éjszaka kedvéért, naná, hogy belementem. Vesztenivalóm úgysem volt. Leszámítva egy szaúd-arábiai kiruccanást. Ami végülis utolért…
Octi is jelezte, hogy végzett. Villámgyorsan.
– Most pedig égessetek el egy rózsaszirmot a gyertyátokban. – látott el minket további utasításokkal Taimi. Ő maga így tett. A középre készített rózsaszálról letépett egy balzsamos, piros szirmot, melyet a virgonc lángocskába lógatott. Gyönyörködve figyelte a szirom pillanatok alatt bekövetkező hamvadását, ahogy a láng mohón belekapott. Octi nem igazán értékelte ezt a részét a ceremóniának. Látványosan vonakodott. Könyörgött, hogy hagyjuk ki, de Taimi szerint ez volt a lelke az egésznek. Taimi nem tudhatta, hogy Octi utálja és fél a tűztől. A kandallót is mindig messzire elkerülte. Nem szoktuk reklámozni, sem emlegetni a miérteket, a hugira való tekintettel.
Végül a szerelem nevében feláldozott virág elillanó füst kesernyéjét hagyta hátra a szobában emlékeztetőül. Finoman elvettem Octi szirmát az ujjai közül, és a lángba tettem helyette.
– Ha ezzel megvagytok, égessétek el az irományaitokat is. – így Taimi.
Megtettem a saját versemmel, majd hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam Octi papírját, és nemes egyszerűséggel bevágtam a kandallóba. Octi azonnal felhördült.
- Jaana!
. Nyuuugiiiiiii, úgyis alig írtál rá valamit. Semmilyen veszély nem fenyeget.
- Te, Jaana, a gyertyába kellett volna. – kotyogta közbe Taimi tanárnénisen dorgáló hangsúllyal. – Ez így nem lesz jó.
Megvontam a vállam.
- Így gyorsabb. Vedd úgy, hogy sürgősségi ajánlott levélként postáztam az égieknek.
Hogy Octi mit írt arra a fecnire, azóta is rejtély.

A kívánságom évek múlva teljesült, már teljesen el is feledkeztem róla. Az egyetemen megismerkedtem egy remek sráccal; Lauri-val. Úgy tűnt, működött a varázslat. Azt hittem eljött életem szerelme, minden tökéletes volt, még a kezemet is megkérte. Aztán beütött a krach. Egy másik csajjal kezdett találkozgatni a hátam mögött, míg én esténként pincérkedtem. Csakhogy lebukott. Szerencsére. Felbontottam az eljegyzést, a pasit kirúgtam. Volt sírás-rívás, de túltettem magam rajta. Másokkal is megesik az ilyesmi néha. Ahogy mondani szokták, az élet megy tovább.
Jó ideig aztán én is osztottam Octi véleményét, aki felnőtt nőként még mindig foggal-körömmel ragaszkodott a minden-pasi-kopjon-le táblácskájához.
Amíg kellett, együtt szolidarított velem, végül teljesen kigyógyultam az én saját kis lelki traumámból, és azóta is boldogan élem a la vida loca-t.