Hiába beszélnek hozzám az emberek, nem hallom őket, és hiába zajlanak körülöttem az események, nem érdekelnek. Ha elrohadna mellettem az egész élet, az sem izgatna. Attól a pillanattól fogva, hogy elbúcsúztam Allentől a reptéren, a világ elvesztette a színeit, szürkévé vált, és hideg lett, mint a kő.
Villel már nem olyan mint régen. Próbálkozom, de... Amikor vele vagyok, mellette csak Allen hiányát érzem. Mert Ő nem Allen.
Hiába könyörögtem neki, ott a reptéren, mielőtt végleg felszállt a gépre, hogy „ígérje meg, sosem szakad meg a kapcsolatunk”, úgy érzem, hogy minden egyes nappal egyre távolabb kerülök tőle és mindinkább elveszítem.
Egy reggel aztán döntöttem.
Villenek azt mondtam, ”Bocs, nem megy.”, Gridnek pedig azt, hogy ”Szabin leszek.”
Tetszik, nem tetszik, amint tehettem, felpattantam az első Afrikába tartó gépre. Ha Vegast túléltem, Kamerun sem jelenthet gondot.
Az utazás során és az átszállások között jobbára aludtam, meg hülyére untam magam. És ha már ekkora utat megteszek, pláne egy pasiért, nagyon remélem, hogy Allent nem holmi Raffaellecske karjaiban találom, mert tuti meggyepálom azt az olaszt, és azt fogják hinni, hogy homofób vagyok. Na jó. Nem bántanék senkit. Csak rohadtul pofára esnék.
Itt lötyögök a faluba tartó sárga kis buszon, szomjasan porzik utánunk a homokos út, én pedig izzadok az ablakhoz préselődve, mint egy ló. Itt legalább nem azért bámulnak meg a fekete kiskölykök, mert „Nééézd anyu, egy celeb”, hanem mert „Nééézd anyu, egy dilis, fehér némber, aki nyáron, a legnagyobb kánikulában is talpig feketében jár.” Fuck yeah hosszú szárú farmernadrág!
Egyébként már Afrika légterébe érve sejtettem, hogy kettőnk közül csak Allen fogékony az itteni „csodálatos aurára”. Én finn vagyok, egy kibaszott hóember, amit bezártak egy nagy teljesítményű sütőbe.
Allent kábé két hete láttam utoljára. Azután, hogy megérkezett, írt egy emailt, hogy megvan, minden oké, ne aggódjak, de ennyi. Az üzenet nem volt olyan hosszú és közvetlen, mint annak idején. Valahol megértem. Azok után, ami köztünk történt, kinek lenne kedve bájologni a másikkal?
Asszem úgy másfél órán át zötykölődhettem, mire feltűntek az út szélén az apró falu első szerény kunyhói. Na, itt már izgulni kezdtem.
Csak egy hátizsákot hoztam. Büdös kölke miatt nem málházhattam fel magam. Amúgy is csak 1-2 napra jöttem. De az is lehet, hogy még ma este visszafelé veszem az irányt, az eseményektől függően. Ha szarul mennek a dolgok, nem maradok itt, azonnal elhúzok. És Helsinkiig meg sem állok. Végleg lezárom vegasi pályafutásomat is - annak sincs már értelme. Grid annyi kártérítést baszkodhat a nyakamba, amennyit csak akar, nem érdekel. Inkább fizetek, csak legyek szabad…..
A sofőr volt olyan kedves és hátrakurjantotta igazi helyi hangzással a falu nevét, hogy vegyem, megérkeztünk. Én ugyanis tuti továbbvándorlok, ha nem szól. Még felszálláskor elmakogtam neki, hogy léccike jelezze, ha ott vagyunk Bürüngyburungy-falván. Nem mellesleg egész jól beszéli az angolt. Ráadásként még Allent is ismeri, vagy legalábbis emlékezett rá, hogy őt is ő hozta ide. Mutattam neki egy képet róla telón, „Esetleg nem látta ezt a fickót? Tudja, hasonlít Jézusra, épp csak nem szaporítja a kenyeret.” Egyből szélesen vigyorgott, fehér fogsorai szinte vakítottak fekete arcán, és bólogatott, hogy „De-de!”. Kurvára megörültem, meg annak is, hogy jó helyen járok basszameg.
A megállóban leszállok néhány más utassal együtt.
Tanácstalan vagyok. Merre tovább? De mákom van, a sofőr még utoljára besegít, lekiabál egy asszonynak és vadul karattyolászik egy sort afrikaiul. Baromira nem értem miről van szó, de bízom az isteni gondviselés kegyességében. Egyébként a faxom sem tudja milyen nyelven nyomatják itt. Asszem Allen szángót mondott. Hát úgy pont nem beszélek, és a franciáról is teljesen más fogalmaim vannak, mint az ittenieknek általában.
Szóval épp azt latolgatom, merre találhatnám meg Allent. A lehetőségeket és Őt ismerve valamilyen építkezés, kútásás, vagy az iskola jöhet szóba.
A busz elporzik, és az asszony hozzám fordul.
- Allent keresi? - kérdi angolul.
Egyből felcsillan a szemem. Bólogatok, „Yes, yes.”
- Az iskolában tanít.
Szerintem látta a fejemet egy baszott nagy kérdőjellé válni, hogy „És az merre van???”, mert nyomban a vele lévő nyolcéves forma gyerekhez fordult, és megint toltak egy kis afrikai hablatyot. Az agyam valamiért átváltott tolmácsgépbe, és már eleve angolul hallottam mit mond a kölyöknek, „Pistike, mutasd szépen meg a néninek.”
A fiúcska tök lazán megfogta a kezemet és futásnak eredt. Csak úgy csattogtak a papucsai a földúton, miközben húzott maga után. A hátizsákom ide-oda ugrált a hátamon, közben is egyfolytában pofáztam neki. Már a mini idegenvezetőnek. Főleg ilyeneket, hogy, „Oké, értem én, hogy ti egész nap gepárdok elől futkostok, és tök jó kondiban vagytok, de V2.0 Octi mindjárt kidobja a taccsot.” Szerintem semmit nem értett. Remélem.
Egy kanyargós úton trappoltunk végig, kőkerítések meg kis viskók között, aztán egyszercsak megállt és a szabad karját kinyújtva mutatóujjával a környék legszembetűnőbb létesítményére bökött.
Ahha, tehát ha azt mondod, hogy menjek végig ezen az utcán, mert kábé az egész falu ennyiből áll, és akkor simán ott lyukadok ki… Köszike.
Ki kellett fújnom magam. A homlokom gyöngyözött az izzadságtól. Beletöröltem az alkaromba.
De a kissrác nem engedte el a kezem, tovább húzott, közelebb az épület bejáratához.
Na, itt megálljt parancsoltam. Értetlenül pislogott fel rám. Rámosolyogtam, és annyit mondtam:
„Hát… Dánke sőn littlü boj” - ez van, amikor nem beszéled a helyiek nyelvét, de úgy csinálsz, mintha. Nézett is rám furán, ezért jobbnak láttam a pantomimnél maradni. A számra tettem a mutatóujjamat, hogy megkérjem, csituljon. Nem akartam, hogy a kiskrapek elrongyoljon riadóztatni Allent, hogy jött egy böszme amerikából.
Okos kis fejével vadul bólogatott, erre elengedte a kezem és berohant a suliba. Milyen gyerek csinál már ilyet??? A nyugaton ilyen lelkesedést nem látni.
Beléptem én is a nyitott ajtón az épületbe, helyesebben a tanterembe, mert szinte egyből az következett a küszöb után. Tágas helyiség volt. Ablakokkal, padokkal, egy hatalmas táblával és egy tanári asztallal. A falakat színes térképek, az ABC és tarka gyerekrajzok díszítették. Egy szelet Allen világából. Ha lett volna időm, minden részletével magamba szívtam volna, de megtorpantam. A szívem azonnal kihagyott egy ütemet, amint megpillantottam Allent a széles tábla előtt. Épp fehér krétával firkált rá valamit. Háttal állt, így nem vett észre.
Nesztelenül leeresztettem a vállamról a tatyómat, a hozzám legközelebbi üres pad lábához tettem, majd villámgyorsan besiklottam a nemegészen-felnőttszabvány asztalka mögé. Ha pár héttel később jövök, most gondban lennék, már nem férek be bakker…
Az előttem ülő gyerekek mind hátrafordultak a helyükön. Vigyorogtak, halkan vihorásztak, erre nekik is mutattam, hogy csitt legyen. Annál jobban mocorogtak a hátsójukon és kuncogtak.
Lebuktattok. – néztem körbe rajtuk somolyogva. A gyerekek okosak. Értik mi a dörgés, és csípik a játékokat meg a csínytevést.
Allen kitartóan magyaráz azon a kellemesen búgó baritonján, közben is körmöl felfelé.
Észre sem veszem, milyen széles mosoly feszíti szét az arcomat. Most érzem igazán, Úristen, de hiányzott!
Még mindig ugyanolyan szép és csodálatos férfi, mint amilyen akkor volt, amikor elváltunk egymástól.