Helmut egy lyukasóra után kissé egykedvűen sétál az egyetem kávézójából a zeneművészeti tanszékek épülete felé az udvaron át. Kellett a rossebbnek neki felvenni pont zongoraórákat, de már fújhatja. Akkor kellett a kredit, úgy nézett ki, hogy kellett… viszont az ideje neki is csak 24 órából áll és a Macbet próbáihoz a vívás koreográfiájának begyakorlása pontosan belelóg a zeneórába. A tanár megértő, amennyire lehet, nem fog egy végzőst elkaszálni, ezt megígérte, főleg miután Helmut jelezte neki, hogy megtesz szinte bármit, ha találnak alternatív megoldást a félévi jegyre… szinte bármit…
Nagyjából ezen mereng, mikor megszólal a csengő, a mellette elrohanó vöröshajú elsős kishíján fellöki. Látásból ismeri a gyereket, afféle veszélyeztetett állatfaj, abból is az omega példány, amúgy nincs sok baj vele, ám az utána loholó kölyök annál vérmesebb tekintete cseppet sem tetszik neki, főleg ahogy a szerencsétlen után kiabál.
– Basszus, mint egy szar tini romkom… – sóhajtja maga elé, s következő pillanatban emeli a jobbját és minden erejével megragadja a rohanó kamasz ruháját annak mellkasa magasságában. A lendület miatt ugyan fordulásra kényszerül, de a ruhájánál fogva esélyesen képes megállítani a srácot, akire vagy tíz centit ver rá magasságban.
– Van egy gimi két utcával odébb… – néz a srác szemeibe, s ameddig tudja, tartja a szemkontaktust, mármint ameddig az ismeretlen el nem fordítja a tekintetét. (Ha elfordítja, eddig nem tűnt szívbajosnak.) Minden esetre a következő pillanatban elengedi, mert az egyre kifelé sorjázó diákok előtt nem akarja megalázni a kölyköt, akit nem a kora sokkal inkább a viselkedése miatt dugna vissza a 10-dikbe minimum. Bár jobban megnézve, valóban kölyökképűnek találja. – Átkísérlek szívesen.
Gőze nincs ki a srác, de ha tudná, hogy egy milliárdos befektető csemetéje, valószínű az sem hatná meg. Nem egy ilyen helyzetben.

Arckifejezése valamelyest enyhül, bár kifejezetten mosolygósra így se veszi a figurát. Gimiben sem csípte az efféle erődemonstrációt, bár hogy kifejezetten a gyengék védelmezője lett volna, sem sűrűn fordult elő, viszont ugyanezt látni egy egyetemen kissé fura. Már ennyire direktben. Mintha a srácnak kimaradt volna az előző négy év és be akarná pótolni.
A visszakérdés hallatán lazán vállat von.
– Én tudjam? Lenyúlta a pénztárcád, vagy a csajod…? Nem tűnik annak a típusnak… Bármi más bajod van vele, nem ez a módja. De ha ki akarod rúgatni magad, tessék, loholj utána – még oldalra is lép, hogy utat engedjen a kölyöknek, de tekintetét továbbra is rajta tartja.

…és újabb visszakérdezés a srác részéről. Csodás. Rezzenéstelen arccal tűri, ahogy a másik megközelíti, s még csak nem is pislog, mikor a szemeibe néz. A kérdés ugyan provokatív, de kiválóan kondicionálták ezekre odahaza, bár az „igen, uram” volt akkoriban a helyes válasz, vagy valami ahhoz hasonló. Itt ez egyáltalán nem opció.
Hogy magát látja-e a kölyökben? Természetesen nem, ugyanakkor határozottan ismerős neki ez a düh, amit felé közvetítenek. Empatizálni mégsem fog a lúzerkergető kölyökkel, mindenkinek megvannak a saját gondjai, melyek az iskolaévek előre haladtával csak tetőződnek. Az utolsó mondaton azonban már el kell vigyorodnia, tekintve, hogy az imént állt félre az útból, bár ha a srác más irányba menne, hát tessék, viszont erről a helyéről már esze ágában sincs egy tapodtat se mozdulni. Igazából szólni sem akar, egyszerűen karba fonja a kezeit, s teljes lelki nyugalommal végig nézi, ahogy a srác otthagyja. Ahogy látja nem a vörös kölyök után vette az irányt, így ő maga sem fog egy helyben ácsorogni, elvégre neki fontos elintéznivalója van a zenetanszéken.



A tanterem ajtaja kivágódik és egy feldúlt arcú harmadéves viharzik ki rajta.
Helmut egy pillanatra, mintha néhány könnycseppet is látni vélt volna a srác szeme sarkában, ahogy felpillant a jegyzeteiből…

Fél órával ezelőtt csípte el Mr. Keatont, akinél vizsgát kellene tennie, s akinek a lehető legszerényebben adja elő roppant bonyolult helyzetét. A tanár amennyire lehet megértő, de ahogy az lenni szokott, mindenkinek a saját tárgya a legfontosabb, de még az ő szava is megakad a srác feldúltsága láttán.
– Mi ez a dráma?! Pedig ez nem is az önök tanszéke – mondja az első kérdést fennhangú sopánkodással, míg a második mondatot már Helmut felé címezve teszi hozzá a fejét csóválva.
Helmut érdeklődve pillant a srác felé, aki heves magyarázkodásba fog valami kezelhetetlen csodagyerekről.
– Mr. Lynch pedig kiváló tehetség, ámbár az ön hozzállása kissé meglep, Mr. Cortez. Zongoristaként az együttműködés nagyon fontos, ahogy a zenésztársak jellemének elviselése is. Mit gondol erről, Mr. Nardini?
Helmut jobb szeme sarka megrándul, de elővéve legmegnyerőbb mosolyát, csak ennyit mond, az egyértelműen csapdaszagú kérdésre.
– Mélységesen egyetértek, Mr. Keaton.
S Mr. Keaton azzal a svunggal kikapja Cortez kezeiből a kottát és Helmut mellkasának csapja.
– Az öné. Kísérje a vizsgán és megkapja a jó minősítést, jobbat nem, mert nem szeretem az efféle ügyeskedést, rosszabbat sem, mert aki Mr. Lynchet képes kísérni, az tényleg jó. Ellenben, ha nem képes rá, ugrott a jegye…
Helmut biccent, majd a tanár után indul a terembe, de Mr. Keaton nem várja be. Menet közben Cortez még odasziszeg neki egy erre rábasztált, majd elszelel. Egy pillanatra elgondolkodik, hogy miért ismerős neki a srác neve, aztán beugrik pár pletyka a szuperzseni-hegedűművész-milliárdoscsemetéről, de az effélék sosem hatották meg… eddig nem. A tanár még az előtt kilép a teremből, mielőtt Helmut beléphetne, s sok szerencsét kívánva eltűnik az egyik tanári szoba felé.
A férfi még a kottáira néz, majd belép a terembe, behajtja maga mögött az ajtót, s csak eztán néz fel, s azonnal elvigyorodik, amint meglátja a kölyköt pár nappal ezelőttről.
– Rég találkoztunk – elindul a zongora felé immár komor arccal. Kurvaélet… – Látom, azóta is a legjobbat hozod ki az emberekből – mert no, fontos a további jó benyomás.

Már a teremből kiszűrődő hangok gyanút kellettek volna, hogy keltsenek benne, de ez a Juilliard, itt a fegyelmet másként és másban mérik, nem az áhítatos csendben. A legtöbb művész kezdő szociopata, nem ritkán kényszeres. Itt minden a látványról, a hangról és a dinamikáról szól. A csettintésre mozduló kompozícióba helyezett káoszról, ha úgy tetszik.
A foghegyről odavetett választ nem hallja, de meg sem hatná a maga részéről. Erről szólt a művészet, olykor olyanokkal kell játszani, akiket utál az ember. És azt, amit az ember utál.
A zongora mellé lépve leül és a kottát a kottatartóra teszi. Nem várta, hogy azonnal a mélyvízbe dobják, de meg sem lepte – ha már így alakult, nem fog lelépni, egy óráig még biztosan nem.
– Úgy tűnik. Bevonzom ezt a szerepet manapság… – jobban kifejteni nem tudja, mert az izgága már bele is kezd, nem mintha sokat akart volna dumálni. Helmut megropogtatja az ujjait, majd a megfelelő helyen belép, s hálát az az égnek, még inkább Massenet-nak a lassú dallamért. Nem játszik rosszul, bár érezhetően nem egy zongoravirtuóz, a fiú diktálta ütemet azonnal felveszi…
…ennek ellenére a játékuk nagyjából harmadik percénél – hogy, hogy nem – sikerül G helyett Giszt ütnie, amit talán egy laikus nem, de egy vájt fülű művészpalánta azonnal kiszúrhat. Előbb felszisszen, majd fejcsóválva folytatja a játékot, ha a srác nem szakítja meg az előadást.

A hegedűszó elhallgat, Helmut pedig még pár ütemet játszik, majd a hangszer elcsendesedik az ujjai alatt. Hallja a másik zúgolódását, de ez egyelőre nem zavarja fel a lelkibékéjét.
– Relax, ifjú Paganini! Most nyomták a kezembe a kottát – majd egy random melódiát el kezd játszani Mozarttól. – Még be sem melegítettem – s ekkor pillant fel a fiúra. Többet nem fog magyarázkodni, nagyjából képben van a zsenik rigolyáival. Jobbak mindenki másnál, így aztán nem lehet elég jó nekik senki a saját területükön. – Mivel ríkattad meg az elődömet, hm? – szimpla, részvét nélküli érdeklődés. Semmi több.

Ha látszik is kezdeti meglepettség a hegedűvirtuóz arcán, Helmut nem figyeli. Tekintete csak később siklik a fekete-fehér billentyűzetről a másik felé. A vigyorra először visszavigyorog.
– Hogyne! Örömömben, és a zsebemben a jól megérdemelt osztályzatommal – aztán soha többé zongora, vagy legalábbis nem tantárgyként. Az viszont őt lepi meg, ahogy ez után a fiú bekapcsolódik a darabba. Nem is tudja mit várt. Morgást, kiakadást, amiért húzza az uraság értékes idejét…? Minden esetre egy jó pontot elkönyvel neki. Ő maga nem változtat a dallamon, bár tud róla, hogy a Lacrimosának több feldolgozása is van, ellenben hagyja a srácot brillírozni, – akár improvizál, akár egy korábban betanult kottát játszik vissza fejből – el kell ismernie, hogy tényleg tud a fiú, bár ez nem kellene, hogy meglepje, elvégre ez a Juilliard. Persze Helmut se nem hülye, se nem naiv, tudja nagyon jól, hogy protekció még itt is létezik, ugyanakkor nincs az a pénzes szülő, aki a koron aluli csemetéjét bent tarthatná egy ilyen intézményben, ha az fakezű a zenéléshez, ráadásul még kezelhetetlen is, ahogy ez a Lynch-gyerek.
A dallam mintegy 3 perc múltán elhalkul.
– Jó – dicsér szűkszavúan, megtanulta, hogy az öntörvényű és/vagy magányos zseniket semmilyen körülmények között nem szabad túlajnározni, hiszen pont ők vannak tisztában a leginkább a képességeikkel. Majd egy mély lélegzetvétel után a kottára néz, s játszani kezd. – Hányadik vagyok a sorban? – ekkor pillant a srác felé. Az ujjai alatt egész jól szól a zongora, s az arcán látszik, hogy elsősorban a kottára koncentrál, bár a válaszra fülel, ha a kolléga esetleg feleletre méltatja.

Vezető dallam nélkül a kísérőzene unalmas háttérzaj csupán, de Helmutnak szüksége van arra, hogy visszahallja miként szól. Szerencsére nem egy négykezes darab, ha már kísérni kell, jobban szeret emberi hangnak, vagy egy másik hangszer dallamának keretet adni. Emiatt nem veszi zokon, hogy a srác nem emeli a vonót. A kapott válasz hallatán biccent.
– Mekkora az átfedés a kettő között? – nem fog a srácnak alá menni, a zseniknek tilos. – Egyébiránt a legtöbb művész lelkisérült – itt kicsit lelassít az ütemen, ahogy a két keze bonyolult dallamhoz ér. Erre a részre figyelnie kell, így leáll a játékkal és a kottatartón hagyott tollal bejelöli a kérdéses szakasz elejét és végét, majd újrakezdi a játékot két ütemmel korábbról. – Emellett… aki magától nem elég szociopátiás ehhez a műfajhoz, azt az iskola teszi azzá… hidd el – néz a srác szemeibe, ha sikerül elkapnia a tekintetét.

– Mindjárt gondoltam – tán kissé tudálékosan hangzik, de nem véletlenül mondja. A maga részéről itt zárja ezt a témát, hacsak a zseni kölyök nem firtatja tovább.
A klimpírozás, majd az irkálás közepette csak fél szívdobbanásnyi időre néz David felé, mikor meghallja a hangját.
– Félrehajított? Hahh! – röviden megcsóválja a fejét. – Pedig még el sem kezdtelek analizálni – s ujjai visszatérnek a billentyűzetre. – Na és te miért vagy itt? A játékod alapján esélyesen zsebreteszed a tanáraidnak legalább a felét – nem hízelkedés, pusztán ténymegállapítás, melyek végén újra a srácra pillant, majd vissza a kottára.