StevenStevenstevensteven. Tegnap éjszaka kényszerített, hogy ezt ismételgessem. Játsszam meg magam és a nevét nyögjem minden egyes mozdulatára. Az agyam teljesen kikapcsolt, de neki így is megfelelt. Lélekben nem kell ott lennem, ha nem akarok vagy nem bírok, csak legyen tökéletes a játékom és mindent úgy történjen, ahogy ő akarja.
Mindenért cserébe ma reggel csak annyi időre ébresztett fel, amíg egy csókot nyomott a hajamba. A keze végigsimított a mellkasomon, egészen lefelé... majd letett az ágyam melletti kis szekrényre egy apró dobozt.
- Reggelre - suttogta, majd már ott sem volt.
Teljes nyugalommal fordultam a másik oldalamra, hogy kiélvezzem a nyugodt reggelt és mindent, ami ezzel jár. A plusz alvást, a frissítő zuhanyt - teljesen egyedül! -, és a kis lázadásom már így korán reggel, hogy nem azt fogom felvenni, amit ő szánt nekem. Mert természetesen ott várt a hollófekete ing és a farmer a díványon. De azért sem! Pontosan tudom, meddig mehetek el büntetlenül.
Az ajándékdobozt, még egy szál törölközőbe csavarva, a díványra ülve bontom ki. Egy dolog minden apró lázadás, mint amit a ruhával csinálok, de egy egészen más, ha megbántom azzal, hogy nem nyitom ki az ajándékát. Fogadni merek, hogy egy vagyonba került a karkötő, ami a puha bársonybélés közepén vár rám. Mint minden, amit tőle kapok. Valahol még tetszik is, egyszerű, ezüst, fonott ékszer, apró kis gyémántokkal megszórva.
Miután megbirkózok a kapcsolóval egy kis időre emelem a kezem, csodálom a karkötőt a reggeli fényben, majd... elmosolyodok. Igen. Képes vagyok mosolyogni.
Sőt, közel úgy éreztem, fütyörészni tudnék, mire felkapom az egyszerű, királykék, hosszúujjú felsőm, a szürke melegítőnadrágot és leballagok az étkezőbe. Semmim nem fáj jobban, mint amihez már hozzászoktam. Megvan annak az előnye, amikor nem tiltakozok, hanem teljesen kikapcsolok és átadom magam neki. Tegyen, amit akar, vége lesz és utána... utána elfelejthetem. Az idő nem áll meg. Soha. Pedig próbáltam már kérlelni.
Ma reggel viszont semmi okom ilyesmire. Ráérősen eszem a reggelim, majd mire a frissen facsart narancslé is lecsúszik, már felszaladva a szobámba, kettesével szedve a lépcsőket, semmi nem tarthat vissza attól, hogy fogjam az aktuális könyvem és kisétáljak az udvarra.
Egy ideig csak sétálok, a könyvet csak a kezemben tartva, egyetlen ujjal, megnyugtatóan simogatva a lapok szélét. Mintha a bennük lévő betűket nyugtatnám, hogy hamarosan... hamarosan megyek és olvasom őket. De a hamarosanból hosszú percek lesznek, majd fél óra, én pedig még mindig ki sem nyitottam a kötetet. De hűségesen viszem magammal, egészen addig, amíg meg nem pillantom azt a bizonyos fát. A kert valódi ékessége! - ahogy Steven szokta emlegetni. Fülemben csengenek a szavai, amit már annyiszor hallottam, miszerint ha csak a legkisebb kárt is teszem benne... ha csak egy levelét letépem...!
A gerincemen végigszalad a hideg, pedig nem ez az első, hogy ezt a szabályt, a magam módján ugyan, de megszegem. Viszont ez az első, hogy nem csak a fa árnyékát akarom kihasználni.
Felnézek a sok száz éves gyönyörűség koronájára, alig észrevehetően, de annál udvariasabban, egy kezemmel a hátam mögött, mintha egy hölgyet kérnék táncra, meghajolok előtte. Végül újra felpillantva rá az orrom alatt suttogva köszönök meg minden árnyékot neki, amit eddig kaptam tőle és megígérve, hogy ezúttal sem teszek benne kárt.
A könyvet leteszem a fűbe, egy biztos pontra, ahol nem lehet vizes, majd a cipőmre már kevésbé figyelve - azt csak ledobom, ahol esik a lábamról -, és már mászni is kezdek. Óvatosan nyúlok a fa törzséhez, a vastag ágakhoz és nem is igazán megyek feljebb az első két ágnál. Tényleg csak addig, amikor már takarnak a levelek, hogy elbújhassak, de egy kis szerencsével azonnal le is tudok ugrani, ha arra kerülne a sor. Addig viszont végigfekszek a vastag ágon és...
...és élvezem. A nyugalmat, a madarak hangjával. A szél halk suttogásával. A fénnyel, ami fura táncot jár a csukott szemhéjamon...

Lehet, hogy butaság, de most épp iszonyatosan büszke vagyok magamra. Azért, mert ezt is meg mertem lépni. Egy újabb szabály, újabb apró határ, amit feszegetek és a legkisebb mértékben sem érzem magam feszültnek miatta. Teljes kényelemmel nyúlok végig a vastag ágon, mezítlábas talpam szinte simogatja az apró barázdákat, ahogy kiélvezek minden pillanatot.
Ami valljuk be, annyira nem sok, mint amennyire szeretném. Mit is képzeltem? De tényleg. Nincs akkora szerencsém, hogy az egész délelőttöt itt tölthessem észrevétlenül. Nem mondom, hiába egészen halk a hang és szinte már... kedvesnek is mondható, ahhoz képest meg főleg, amihez szokva vagyok, mégis összerezzenek. Nos, gratulálhatok magamnak, ezzel és a hirtelen mozdulattal, amivel felültem, biztos vagyok benne, hogy megmozgattam pár levelet. Hiába rejtenek továbbra is, reményeim szerint egészen jól, attól még teljes bizonyossággal elárultam, hol is vagyok.
- Nem bántottam a fát! Én csak... játszottam - magyarázkodok azonnal, miután sikeresen leküzdöm magamban az ösztönt, hogy hallgassak és reménykedjek benne, hogy köddé válik. Vagy nem hozzám beszél. Vagy akár, pusztán a képzeletem játszik velem és valójában senki meg sem szólalt.
Lehetséges, nem? Elég halk volt az a hang, de... Ha a képzeletem műve, ha nem, még amiatt is elkezdem ostorozni magam, hogy magyarázkodni kezdtem. Meg amúgy is, komolyan? Játszani? Mint a gyerekek?
- Úgy értem, csak bolondoztam - javítom ki magam, és ezúttal éppen csak kilesek a levelek takarásából. Csak a fejem teteje látszik. Csak a szemeim. Ennyit muszáj vagyok kockáztatni, nem árt megtudni, ki előtt is buktam le. Ha beárul és Steven fülébe jut a dolog, ki tudja, mivel áll elő, hogy jobban az eszembe vésse a szabályait.
Úgyhogy igen, óvatosan elhúztam az arcom elől a leveleket, mint valami titokzatos harcos, kilesve a búvóhelyemről. Majd szinte azonnal a könyvemre vándorol a tekintetem. Nem sérült meg, ugye? Nem lépett rá? Nem... nem is tudom. Csak miután sikerül magam meggyőzni, hogy nincs baja, utána emelem rá úgy igazán a tekintetem. Fogalmam sincs, mit lép, de tény, hogy készen vagyok arra, hogy egy, talán túl merész mozdulattal ugyan, de leugorjak és... fussak? Nos, azt nem tudom. Addig nem terjed a tervem.

Tudom, pontosan tudom, nem úgy értette, hogy bántottam a fát, mégis ez az első, ami kicsúszott a számon és legszívesebben utána is csak ezt ismételgetném, magyarázkodnék. Túl sokszor hallottam, hogy akkor járok a legjobban, ha egy ujjal sem érek hozzá.
- Mennyit láttál? Az egészet? - kérdezek vissza csendesen, közben akaratlanul is, de vágok egy apró grimaszt az orrom alatt. Különös, mi minden miatt tud szégyenkezni az ember... mi mindent tud szégyellni a saját viselkedésében, míg máshoz, amit talán sokkal többet megvetnek, azt nagy büszkén vállalják.
Én sem szégyenkezek már Steven előtt, bárhogy kutasson a tekintete vagy keze, de itt most különösen érzem magam, amiért meghajoltam egy fa előtt és valaki látott. Most már viszont késő bánat.
Újra meg újra kilesek a levelek takarásából, hogy rájöjjek, kivel is beszélek. Láttam már itt párszor, a szobám ablakából. Figyeltem, ahogy dolgozik, mint valami toronyba zárt herceg - ki mondta, hogy csak hercegnők lehetnek? -, akinek minden érdekesebb, mint a saját kis birodalma falai.
- ...oké... - nyögök ki ennyit, mikor azt mondja, nem bánt. Lehet, hogy a szívem elhinné, de közben az agyam nyaggat, hogy egy cseppet se bízzak benne. Így vagy úgy, de ő is Steven embere, nem igaz? Neki dolgozik. Tőle kapja a feladatait. Ő fizeti ki a munkáját. Én pedig láttam már elégszer, hogy a falakon belül senki nem jószívű. Mindenki lesütött fejjel próbál tudomást sem venni arról, mi folyik körülötte.
Az én fejem viszont most még ugyan magasra van emelve, hogy kilássak, amint a könyvemre terelődik a szó. Lesek minden mozdulatot, hogy legyen időm lépni, ha muszáj.
- Az enyém bizony - mondom nagy büszkén, majd kicsit visszaveszek. - Elvihetem, ha útban lesz. Meg a cipőimet is. Meg... Nem, mást nem hagytam a füvön - csak jár a szám és kicsit eresztek a feszült testtartásból, amit észrevétlenül tartottam, ha kiderül, hogy nem akar ártani a kötetnek.
Erre jön rá a hirtelen nyugalom, hogy a szavai szerint nem akar zavarni sem és indulni készül. Halk, alig hallható sóhajjal fújom ki a levegőt és ha megy, hagyom elsétálni. Talán öt teljes másodpercet is kap, mire a fejemben megszólal a vészharang.
- Várj! - kiáltom el magam és a lehető leggyorsabban próbálok lekászálódni a fáról. Ami persze azt eredményezi, hogy ezúttal nem vagyok olyan óvatos és ráérős, mint felfelé. Néhol ugrálok ahelyett, hogy másznék. Érzem, ahogy valami megkarcolja az egyik mezítlábas talpam.
- Áucs! - épp egy szisszenés még utána, de nincs semmi, ami komolyan lelassíthatna vagy megállíthatna.
Csak akkor torpanok meg - egészen látványosan -, amikor előtte vagyok. Tényleg előtte, szinte hozzáérve. Onnan nézek fel rá, egyenesen a szemeibe. Na jó, egy pillanatig egyenesen a szemeibe, aztán valahova mellé és hátrébb is lépek. Egyet. Majd még egyet. Csak a lendület és a kapkodás vitt túl közel.
- Nem árulsz be Stevennek? - hadarom el a szavakat egy szuszra. - Ígérd meg, hogy nem teszed! - kérlelés lenne, de próbálok olyan magabiztosnak hangozni, mintha én is kisfőnök lennék itt és valójában nem lenne választása.

Hogy micsoda? Pislogok párat, amikor egy nyakatekert kérdéssel vág vissza. A vicc pedig? Hogy ezzel egy pillanat alatt eltünteti azt a különös, szégyenteljes érzést, ami az előbb kezdett bennem kavarogni.
- Vedd úgy, hogy egy szót sem szóltam - felelem végül és mintha halványan hallani lehetne a hangomon, hogy egy másodpercre elmosolyodok.
Az agyam és a szívem folyamatosan viaskodik bennem. Bízzak, bízhatok benne, vagy halálos bűn lenne, ha akár egy kicsit is elengedném magam előtte. Mégis szinte azonnal az előbbi irányba billenti a mérleget, amikor a könyvből idéz. Most örülök csak igazán annak, hogy továbbra is rejtve vagyok, így nem látja a meglepettséget az arcomon. Szóval olvasta! ...és pontosan idéz belőle!
- Minden tervezés kérdése. Minden ember... - hogy is van? Iszonyatosan töröm a fejem, hogy felidézzem, hogyan is folytatja a szöveget Dan a könyvben. Lassan dobolni kezdek magam mellett az ágon, de csak befejezem. Fogjuk rá.
- Minden ember... - valami valami valami, fogalmam sincs -, egyfajta terv kivitelezése. - hadarom el, minden egyes szóhoz koppantva egyet az ujjammal, mintha valami ritmusos kis mondóka lenne és ez segítene felidézni a megfelelők sorrendet.
Sosem felejtem el, hogy magyaráztam magamban itt Alexnek. "Most mit vagy meglepődve? Te is megtaláltad az utat a fiadhoz! Idővel. Csak a megfelelő téma... megfelelő szavak kellenek!"
Mint amiket most én is megkaptam. A megfelelő téma.
- És vannak rosszul kivitelezett emberek. - fejezem be a szöveget újabb kihagyással. Vajon ő egy közülük? - morfondírozok magamban. Egy lenne, a rosszul épített emberek között? Nincs bátorságom rákérdezni. Pedig ennél a beszélgetésnél Sam mindenkinél bátrabban beszél. Megtalálta Dan a hozzá az utat és nincs megállás. Még nevetnek is!
De nekem nem megy. Hiába a téma, hiába van ott az út, képtelen vagyok rálépni.
A csend pedig valószínűleg további ösztönzés számára, hogy hiába nem kergettem el, azért menjen csak a dolgára.
A hiba a tökéletes nem-is-annyira-tervezett tervemben az egyedüllétre újfent a saját agyam. Nem hagyhatom, hogy elárulja, találkoztunk és pontosan hol is látott! A könyv és egyéb apró jelek miatt pedig egyre inkább a bizalom felé akarna billenni a mérleg. A szívem az agyam helyett. De ha nem így lenne is kénytelen lennék megállítani. Ugrani a fáról, ágról-ágra, le a fűbe és máris ott pislogok előtte kimondva a lényeget, amit nem hagyhatok, hogy megállítson a félelmem.
Ő villantja az ezer wattos vigyort, én pedig teljes komorsággal nézek rá. Vagyis majdnem rá, ugye. Egy örökkévalóság az a pár másodperc, amíg várom, hogy komolyan vegyen és mire megtörténik, már a lábaimat nézem. Egyikkel a másik lábfejemre lépek és őszintén? Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen normális dolog, amiért józanítóan hat rám, ahogy nézem a halvány, rózsaszín kis maszatot, amit a megvágott talpam hagy a bőrömön.
- Köszönöm - pillantok fel rá és még elkapom a mozdulatai végét. Ezúttal már jön az apró mosoly még úgy is, hogy tényleg alig nézek rá. Csak úgy, kissé sunyin, a pilláim alól, mintha továbbra is elbújhatnék a levelek között.
- Ígérem, nem hagyom a földön. A végén még megharagudna rám - ezzel pedig már fordulok is, hogy magamhoz vegyem, fél kézzel ölelve, a másikkal pedig felkapom a cipőimet és még egy utolsó-utáni dolog miatt utána szólok.
Nem nézve rá. Háthat fordítva neki. Mintha talán nem is feltétlen hozzá beszélnék, hanem magamhoz. Vagy a könyvhöz.
- Nem tartozok semmivel... a hallgatásért - kijelentés, de mégis van ott egy csepp kérdő hangsúly. Csak ezt a választ kapjam még meg ha esetleg úgy dönt, neki szólnak a szavak, aztán itt sem vagyok. Elég volt mára a lázadásból. Nem kockáztatok többet. Csak hagyom őt dolgozni én pedig... talán bentről figyelem tovább, mit csinál.

A világon mindig, mindenért fizetni kell. Így vagy úgy. Steven mellett pedig azt is megtanultam, hogy az esetek többségében nem feltétlen pénzről van szó, hanem annál sokkal értékesebb dolgokról. Úgyhogy igen, muszáj volt még feltennem azt a kijelentésnek álcázott kérdést és csak várok. Mozdulatlanul. Pedig szinte érzem a hátamba fúródó tekintetét! De még egy kicsit visszaszorítom az ösztönt, hogy meneküljek. A tekintetem lesütve, az ujjaim a könyvet szorítják. Utóbbiért még haragudni fogok magamra, ha akár a legkisebb kárt is okoztam ezzel a lapokban.
De aztán elhangzik a felelet. Nem tartozok.
Alig észrevehetően bólintok, továbbra sem fordulva felé, mintha arra számítanék, hogy az egész mégis átverés és amit mondott, mind üres szó, semmi több. Nem ez lenne az első eset. De ahelyett, hogy bármiféle csapda fogai záródnának körém, hamarosan elhangzik még jó pár szó és biztos vagyok benne, hogy látszik, ahogy az egész testem felenged. Nem tökéletesen, de már nem úgy állok ott, mint aki a végső csapást várja. Sőt, az orrom alatt még el is mosolyodok.
- Kösz. Köszönöm - mondom azért ki és ha más nem, az előbbi kis mosoly a hangom biztos hallatszik. Utána viszont az agyam parancsol. Tényleg ideje meglépni, mielőtt bajba keverem magam.
Először csak pár lépést teszek, teljesen ráérősen, de utána futásnak eredek, keresztül a füvön, majd a bokrokat és virágokat kerülgetve nagy óvatossággal, de a lehető legrövidebb úton eltűnök a szemei elől. Hamarosan már a ház biztonságos falain belül vagyok, majd újabb másodpercek múlva a szobámban. Miután pedig kifújtam magam és átgondoltam mindent... minden ígéretet, ami mondott arra, hogy nem árul el és nem tartozok, szánok egy kis időt rá, hogy megvizsgáljam a talpam, megmossam és visszatérek a szobámba. A terv az, hogy ezúttal tényleg olvasok, de a valóság, hogy még idebent is inkább bujkálok.
Pár perc múlva azon kapom magam, hogy állok az ablakom előtt, egy kicsit hátrébb, mint indokolt lenne - de titokban akarok maradni -, az ujjaim a reggel kapott karkötőt piszkálják, miközben én le sem veszem a tekintetem róla. Amikor csak rálátok, figyelem.
Látnám innen, ha mégis elárulna, ugye?

Eltelt pár nap, mire ki tudtam űzni a fejemből a félresikerült lazítós napom emlékét. Igaz, a fa közelébe azóta se mentem újra, sőt valójában még a kertbe sem tettem ki a lábam. Stevennek is feltűnt, hogy egyszer sem kellett úgy levadásznia, amikor egy-egy alkalommal korábban ért haza, de azon kívül, hogy megkérdezte, minden rendben van-e - bólintottam -, nem vagyok-e beteg - megráztam a fejem -, nem törődött a dologgal.
De erre a három napra akkor is szükségem volt, mire meggyőztem magam, hogy ennyire talán még Steven sem türelmes. Ha kapott volna egy fülest, miszerint megszegtem a szabályokat, már megbüntetett volna érte. Vagy ha nem, akkor sem lenne ennyire nyugodt. Ugye? Többször láttam ma reggel mosolyogni és még arról is beszélt a reggeli alatt, hogy este odamehetnék hozzá a nappaliba, hogy megnézzünk együtt valami filmet. Mindig azt mondja, hiába van egy hatalmas TV itthon, minél ritkábban pusztítjuk ott az agysejtjeinket, annál jobb. Ma este viszont úgy tűnik, együtt fogunk megölni párat...
Egy részem izgatott, hogy megnézünk egy filmet, a másik viszont kicsit feszeng, bár nem tudnám megmondani, miért. Fél nap csak lézengek a házban, pedig odakint az értelmező kéziszótár szerinti tökéletes idő van. Mégsem megyek annál tovább, minthogy amikor ablak előtt sétálok el, kifelé bámulok egy kis ideig. A teraszra vezető ajtó előtt talán tovább is időzök, jobban elkalandozok. Ezért is ugrok meg egy kicsit, amikor anélkül nyílik ki előttem, hogy feltűnt volna, nem vagyok egyedül.
Steven áll mellettem, keze továbbra is a tolóajtó nyitóján, de a tekintete engem vizsgál.
- Nyugalom, Benjamin. ... Mi van veled mostanság? - szegezi nekem a kérdés, én pedig lesütöm a tekintetem.
- Semmi.
- Tudod, mit? Akkor ne mondd el - most már frusztrált. Nem tudom, hogy miattam vagy más jött közbe, de egyértelműen hallom a hangján és látom a félig elkapott mozdulatból, ahogy megdörzsöli az orrnyergét.
- Tényleg nincs semmi... - próbálom meggyőzni, mentegetőzni, vagy tényleg csak enyhíteni a károkon, ha miattam lenne ideges.
- El kell mennem, szóval elmarad a filmnézős este. Lehetséges, hogy csak holnap érek haza - el kell ismernem, csalódott vagyok, amiért elmarad az esti program. Úgy tűnik, mégis az izgatottság lehetett nagyobb és nem az apró feszültség.
- Viselkedj, amíg nem vagyok. A kedvemért. Rendben? - halkítja le a hangját. Már egész kedvesnek tűnne bárki számára, de én azért hallok valamiféle fenyegetést. De valójában az is lehet, hogy beképzelem.
- Viselkedek - ígérem neki egy bólintás kíséretében.
- Most pedig irány kifelé. Nem fogom még holnap is azt nézni, hogy cél nélkül körözöl a házban. Ezen az időszakon már túlestünk egyszer, amikor ideköltöztél és kimerészkedtél a szobádból. Vigyél egy könyvet, süttesd magad a napon vagy ússz egy kicsit. Találd fel magad!
Lényegében kiterel az ajtón és becsukja mögöttem. Gondolkodás nélkül indulok el, vissza sem nézek, vagy talán nem merek, de fogadok ott áll. Vagy megint ezt is egyszerűen beképzelem magamnak. A tekintetét, ahogy a hátamba fúródik. Végül is, azt mondta, mennie kell. Nem maradhat felügyelni.
De ettől függetlenül viselkedek, ahogy kérte. Nem létező kavicsokat rugdosok minden lépéssel, ahogy a minőségi fapadlón haladok és el is jutok a medence széléig, viszont eszemben sincs belemenni a vízbe. Sokkal kellemesebb idő van idekint ahhoz, minthogy ilyesmire pazaroljam.
Az bezzeg nem zavart, amíg odabent fecséreltem az időt... mert - miért is? - eszemben sem volt kijönni.
Végül kikötök a napozóágyaknál, ahova éppen egy kisebb növény minimális árnyékot vet. Nem fekszek végig rajta és főleg nem kezdek neki vetkőzni. Persze megtehetném. Semmi nem tart vissza, hogy ledobjam a piros, galléros pólót és akár a nadrágot is hozzá, hogy csak alsóban feküdjek. De minden marad rajtam és ülök az ágy szélén, hol az előttem csillogó vizet figyelve, hol a lábaimat vizsgálva hatalmas elmerülésben. Elvagyok a saját fejemben, vagy éppen a fejem ürességében.

Ahhoz képest, hogy egy kicsit olyan voltam, mint aki havonta egyszer lát napfényt, azt is csak muszájból, mert kényszerítik, most még ugyan élvezem. Akkor is, ha tudom, hogy nem látszik rajtam. Szeretek idekint lenni, amikor minden nyugodt körülöttem. Azok a magas falak elég messze vannak ahhoz, hogy ilyenkor eszembe se jussanak, így nem zavarnak. Ez az én szabadságom, legalábbis egy teljes csepp abból, ami összesen nekem jutott.
Úgyhogy igen, kiélvezem. El-elmerülök a fejemben, de attól még résen vagyok. Talán azért, mert még mindig úgy vagyok vele, hogy Steven ott lehet a hátam mögött és figyelhet, de sokkal inkább... nem is tudom. Nem tetszett a saját reakcióm, ahogy nem olyan régen az ajtón keresztül kifelé figyelve megugrottam ijedtemben.
Valószínűleg ennek a parás éberségemnek köszönhető, hogyha az első mozdulatokat nem is veszem észre, de azt igen, amikor az ismerős férfi a saját lépteit követi visszafelé mozogva. Lehet, hogy elkapom a tekintetem és továbbra is a lábaimat figyelve próbálok láthatatlan lenni, de attól még akaratlanul elmosolyodok az orrom alatt. Olyan... őszintén.
Aztán elhangzik a kérdés.
Nos, az első gondolatom a pánik és egy pillanatig sem takargatva a mozdulatot, hátra kapom a fejem, hogy megnézzem, ott áll-e az ajtóban Steven. Majd megvizsgálom a többi ablakot, ami errefelé néz. Sehol senki. Valószínűleg azonnal indult is, hogy engem kiüldözött. De így is csak az ellenőrzés után nyugszom meg. Ezzel a pár másodperc késéssel már átadom magam annak, ami ott ért bennem a most elhangzott első szótól kezdve. Annak a valaminek, ami... egyszerűen csak jó érzés.
Egyértelműen nem árult el, most pedig tett egy kis kitérőt, bárhova is indult éppen, hogy rákérdezzen a könyv dologra. Úgyhogy nemcsak felé fordítom a fejem, de fel is mosolygok rá. Ez már azért nem olyan őszinte, mint az előbb volt, mikor egyedül ücsörögtem, de nem olyan rossz. Amúgy is, fogjuk rá arra, hogy azért van, mert a szemembe süt a nap és azzal, meg a kusza tincseimmel küzdve nézek majdnem teljesen rá.
- Most semmi könyv - ismerem el és... valójában ennyi is a beszélgetés. Szóval kényszerítem magam arra a jómodorra, amire tanítottak még régen.
- Befejeztem az előzőt és még nem kezdtem bele másikba - annyira próbálok csevegni, ahogy illik, csak nem igazán megy. Mert... ezek után... szóval... és most?
Elnézek újra mellette, majd hátra az ajtóra és vissza rá, míg végre kiszúrom a kezében tartott, láthatóan majdnem teljesen üres üveget.
- Kérsz inni? Hozzak? Vagy csak megtöltsem azt? - hadarok, sőt, fel is pattanok ültömből segítségre készen. A nagy igyekezetben sikerül majdnem elesnem a saját lábamban, de hamar korrigálom.
Víz. Az kell neki. Végül is, láthatóan dolgozott és dolgozik. Valójában nem is tudom, honnan vettem, hogy miattam jött. Hogy beszélgetni akart és nem inni kérni az egyetlen embertől, akit meglátott.
Teljesen elment az eszem. Hülyeségekkel hitegetem magam.

Nem harap. Azt már kezdtem elhinni, hogy ő tényleg nem is, de... De kettesben vagyunk, szóval elnyomom magamban a parát, amennyire lehetséges és hamarosan már mosolygok. Hát... igen... csak lazulás. Aprót bólintok is megerősítésnek, aztán csak kiszúrom a kezében a vizesüveget és korholom magam a saját hülyeségem miatt. Hogy is hihettem, hogy beszélgetni jött.
De persze közben már segítőkészen ugrok talpra.
- Jól vagyok. Megvagyok - tárom szét a karjaimat, hogy biztos legyek az egyensúly dologban az ügyetlenkedésem után. A mosolyom viszont már elmarad és folyamatosan ismételgetem magamban, csak vízért jött, csak vízért... és épp engem talált meg... de csak a víz...
Annyira erre koncentrálok, hogy majdnem lemaradok a szavairól és csak nézek rá értetlenül, amikor ahelyett, hogy közelebb jönne, nyújtja az üveget.
- Oh - jön kis ennyi teljes meglepettséggel és egy pillanatra végig nézek rajta. Steven tényleg azonnal el is intézné, hogy repüljön innen, ha összeföldezné a teraszt.
Ettől függetlenül még mindig nem mozdulok azonnal, helyette utoljára elnézek az ajtó irányába és csak ezt követően lépek közelebb. Egy lépés egyszerre, mintha véletlen sem akarnék közelebb menni, mint szükséges, hogy el tudjam venni az üveget. Ekkor már nem tudok ránézni. Mi van velem, hogy messziről simán rámosolygok, ilyenkor meg...
- Sietek. Ne menj sehova! - mondom végül és pont úgy futásnak eredek, mint pár napja, amikor megléptem előle az ígérete után. Annyi különbséggel, hogy akkor hamar csapódott is mögöttem a ház ajtaja most pedig megállok és előbb belesek, csak utána lépek be és intézkedek.
Tényleg nem vagyok odabent sokáig, gyorsan engedek a külön szűrt és tisztított vízből és már aközben rohanok vissza, mikor még a kupakot csavarom. Az már egyáltalán nem volt tervben, hogy kifelé menet megálljak a minihűtő előtt, ami az étkezőben díszeleg. Bajba kerülhetek érte? Kétlem, de azért mégis... Ácsorgok, nézve a megvilágított, tökéletes hőmérsékletre hűtött üvegeket, miközben még a szám szélét is egy kicsit beharapom. De aztán csak kicsapom a kis ajtót és kiveszem belőle az egyik üveget. Így kettővel térek vissza tényleg elég hamar, ahogy ígértem is. A tekintetem őt keresi és először a saját üvegét adom oda, majd nyújtom a másikat is.
- Nem árullak be - teszem hozzá a megjegyzést, utalva az első találkozásunkra. ...és igen, a kezemben ott van egy tökéletesre hűtött üveg, nagyon is minőségi sör. Mindig van itthon, Steven gondol a kevésbé elit vendégeire is, én pedig pontosan tudom, hogy apa is megivott egy-egy üveggel, amikor próbált nos... apa lenni, aki férfias dolgokat tanít a fiának. Szóval talán most is megfelelő dolog ez egy kedves gesztus keretein belül.

Halvány mosoly van az arcomon egész végig, miután elvette a sört, ezért is lehet olyan feltűnő, akkor azonnal el is komorodok, amikor mégis visszanyújtja. Az utóbbi pár percben egészen felpörögtem, egyik mosoly a másik után, de most nemhogy satuféket nyomtam, hanem még a kéziféket is behúztam. Biztos, ami biztos.
Kell egy másodperc, amíg állok ott mozdulatlanul és figyelem a felém nyújtott üveget, de végül elveszem. Nem igazán értem, mi rossz történt vagy mit tettem, de valami egyértelműen van ott.
Aztán megkapom a magyarázatot. Nézem az érmét, ahogy megcsillan a fényben, majd kipréselek egy apró bólintást. Értem én. Megfordul a fejemben, hogy akkor talán inkább vissza kellene tennem a sört. Úgy biztos nem derülne ki, hogy egyáltalán hozzányúltam, de jön a folytatás. Megihatnám én? Végül is, igen. Az ő egészségére. Ha holnap önként elmondom Stevennek, akkor közel semmit nem kockáztatok vele.
- Biztos, hogy nem zavarna? - kérdezek azért még rá és csak ha ekkor sem változik semmi, akkor jön a folytatás.
- Az egészségedre... - motyogom el és már megint ott az a halvány, kissé bizonytalan mosoly az arcomon, ahogy a pillanatnyi levegőbe emelés és koccintás után csavarom le a kupakot.
Különös, de hiába volt mindig is a pulton ez a minihűtő, sosem jutott eszembe egy üveget sem kivenni belőle. Utoljára valamikor a barátaimmal ittam, mikor apa becsempészett hozzánk egy hatos pakkot a tizenötödik születésnapom után. Hármunknak hat sör... összesen kettő fogyott el a nap végére és az is csak azért, mert egész nap és éjszaka ébren voltunk és úgy adtuk körbe a nyitott üveget, mintha valami komoly, tömény ital lett volna.
- Rossz hatással vagy rám - próbálok viccelődni, miután meghúztam az üveget. Jó, valójában három nagy korty volt, semmi több, de akkor is. Arra elég volt, hogy bebeszéljem magamnak, az alkohol, ami lényegében még alig ért le, ad bátorságot.
Ugyanennek az alkoholnak köszönhető, amikor ahelyett, hogy visszaülnék a napozóágyra, inkább felé sétálok és a terasz szélén helyezkedek el, lógatva a lábaimat. Nem túl közel hozzá, de azért most nincs meg az a bizonyos tisztes távolság.
...és csak ülök ott. Pedig tudom, hogy engednem kellene dolgozni, de...
- Az én apám is elég sokat ivott. Még... szóval pár éve - nem is tudom, miért beszélek. Hiszen egyértelműen nem szégyelli, hogy függő volt, nem kell semmiféle kényelmetlen helyzetet elüldözni.
Még ugyan könnyedén közölte velem az egészet. De valamiért mégis beszélek, miközben hol az üveget vizsgálom, hol fellesek rá, csak úgy félig-meddig.
- De ő nem igazán próbált leszokni. Azt hiszem - vonok vállat, mintha valójában nem is számítana. Ahogy az egész nem számít, csak hablatyolok itt mindent.
- Ne hagyd, hogy feltartsalak - nézek fel rá végül egy újabb - már összesen a negyedik! - korty után. - Ha pedig kell majd még víz... itt leszek.

Különös, hogy nem érzem úgy, mintha a hideg futkosna a hátamon a vigyortól. Mikor Steven villant rám hasonlót, az ég világon semmi kellemes nincs benne, de most ez így... igen. Ez rendben van. Elmosolyodok, ráadásul anélkül nézek rá egy kis időre, hogy ott lenne a késztetés, hogy lesüssem a tekintetem.
Az igazán nem számít visszalépésnek, hogy amikor az apámról kezdek beszélni már egy fel-felpillantásnál többre nem futja. Az a téma miatt van és nem másért. A sajnálatra is csupán egy bólintásra futja. Akkoriban túl sokszor hallottam és valahol teljesen elveszítette a szó a jelentőségét. Nem számít, mennyire őszintén mondja valaki, egyszerűen nincs már értelme, amikor így vannak egymás után téve a betűk.
- Tudod, milyen... - ismétlem a szavait. - Akkor azt is tudod, hogy ettől nem feltétlen lesz rossz ember valaki - pillantok rá, mert ezúttal tényleg látni akarom a tekintetét hozzá.
- Apa az ital mellett azért minket is szeretett - teszem hozzá végül, egyértelműen magyarázkodva. Nem akarom, hogy azt higgye, minden olyan volt, mint a nagyfilmekben. Apa nem volt agresszív, nem vert minket... csak a fontossági sorrend volt más nála, mint talán kellett volna.
- Ami történt...? - ezzel a kis kiegészítéssel azonnal kirángat az előbbi gondolataim közül és újra visszatér egy kevés távolságtartás. Persze nem megyek ténylegesen messzebb tőle, de azért látni, ahogy megfeszül a testem.
Aztán... kapcsolok.
Nem is tudom, miért más jutott eszembe, de egy pillanatra tényleg felbukkant valamiféle pánik, hogy azt sajnálja, ahova kerültem. Ami most van és történt.
- Úgy érted, sajnálod, hogy meghaltak a szüleim - eresztek le pont olyan hirtelen, mint ahogy az előbb váltottam, csak most volt hozzá egy halk sóhaj és máris minden olyan, mintha meg sem történt volna a csepp közjáték.
A mosoly. Az illem, hogy nem akarom feltartani. A felajánlás, hogy itt leszek, ha kellek. Vagyis... ha víz kell neki. Viszont az arcomon kiszélesedik a mosoly, amikor újra beszélni kezd. Hogy keressem meg. Az agyam pedig erre mit csinál? Felsorol egy tucat érvet, hogy miért köszönjem meg, de ne éljek vele. Majd párat, hogy miért menjek akár már most vele. Utóbbinál az élen van, hogy Steven biztosan nem jön haza holnapig. Szóval... garázdálkodhatok itthon.
- Nem tudom, miért vagy velem ilyen kedves - kezdem nagyon is halkan, inkább csak magamnak beszélve, az üveg nyakába motyogva. De ha érti is a szavaim, akkor sem hagyok neki esélyt válaszolni. Egy gyors korty és állok talpra.
- Ha esetleg a nevemre nem terjedt ki az információs forrásod... Benjamin vagyok - nyújtom felé a kezem. Pár lépés távolság, de semmi túl sok. És várok.
Közben pedig magamban is minden erőmmel tagadom, ezt megint csak azért csinálom, hogy mindkettőnk figyelmét eltereljem a kis motyogásomról. Lehetséges, hogy a sörösüvegen, szinte hangtalanul doboló ujjam elárulja, feszültebb vagyok, de attól még őszinte a mosoly a bemutatkozás mellé.

Oliver... Oliver... Oliver... ismétlem magamban a nevét. És igen, tisztában vagyok vele, hogy nekem is a teljes nevem kellene mondanom, de nem tudom rávenni magam. Bőven elég ennyi, meg az a pár másodperc, amíg a kezében van az enyém. Egyáltalán nem szorítom, csak tartom és mosolygok, amíg véget nem ér a pillanat.
Nem tudom, valójában zavarna-e, ha nyomoztat utánam. Biztos vagyok benne, hogy a múltamon kívül semmit nem tudna kideríteni. Steven nem végez félmunkát. Soha. Semmiben. De azért valahol mégis megnyugtató a tudat, hogy nincs itt szó semmi nyomozásról.
- Nem is érné meg. Nem vagyok olyan érdekes - mondom, magam sem tudom, miért. De ezek után már engedem a dolgára.
Nézek utána ugyanott állva, ahol hagyott, kezemben az üveg. Kicsit talán arra számítok, hogy két lépés és a semmibe vész az alakja, de erről szó sincs. Csak amikor valódi, földi halandóként eltűnik a szemeim elől, akkor küldök le még két korty sört és a maradékkal visszaülök a napozóágyra. Még órákat töltök el idekint, egymagam, de közben végig Oliveren jár az eszem. Tényleg nem értem, miért ilyen kedves velem, de... jó érzés.
Ez az egyetlen, ami bennem mocorog. Jó érzés.

Egészen addig már-már megállás nélkül mosolygok az orrom alatt, amíg oldalra nem vágódik mögöttem a teraszajtó. Úgy ugrok talpra, mintha lövés dörrent volna a fülem mellett. Stevenre számítok, de még csak nem is valamelyik gorillája áll ott. Az egyik felszolgáló.
Általában nem is vesznek emberszámba, most pedig Benjamin úrfinak hív. Azt kérdezi, szeretnék-e vacsorázni.
Mit mondott neki Steven? Mi változott?
Egészen elmerülök a fejemben, mire megismétli a kérdést.
- Megoldom - kicsit bizalmatlanul néz rám, majd a tekintete a továbbra is félig teli üveg sörre csúszik, de végül szó nélkül elfogadja a válaszom és csúszik a helyére az ajtó. Egy kis ideig még állok ott, mire újra visszakanyarodik az agyam az eredeti gondolataimhoz.
Oliver.
Vajon ő éhes? És van vize?
Még jó tíz percet vagyok idekint, mielőtt megrohamozom a kiürült konyhát. Túl sokra nem terjed a tudásom, de egy pulykás szendvicset azért össze tudok dobni. Jól megpakolom, a maradékot, amit kivettem, de már nem fér rá, pedig én tüntetem el.
Öntök még egy pohár narancslevet és ezzel indulok meg a kisház felé, amit mutatott nem is olyan régen. Közben végig jár a tekintetem, hogy vajon merre lehet. De így vagy úgy, ha eljutok addig, leteszem a tányért és a poharat egy viszonylag egyenes részre és némán, de kutatok Oliver után.

Tudom, tudom, kimondhatnám hangosan is a nevét, de valahogy jól esik csendben, csak a tekintetemmel kutatni utána és türelmesen várni. Nem sietek sehova, nem kell odabent lennem időre, szóval...
Igaz, egy kicsit bánt a tudat, hogy lehet, túl későn jöttem, de ezen már kár rágódnom. Ha így van, majd megkeresem máskor. Holnap reggel? Fogalmam sincs, ide jön-e dolgozni vagy sem. Egy kicsit morgolódok az orrom alatt, hogy még erre sem kérdeztem rá.
Hamar kiderül, hogy felesleges volt őrlődni, mert felbukkan. Én pedig még ekkor is hallgatok, csak az a halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy figyelem és várom, hogy észrevegyen.
- Azt mondtad, jöhetek - kezdek bele kicsit magyarázkodva, de aztán jön részéről is a folytatás, én pedig újra elmosolyodok.
- Nem akartam véletlen sem a nyakadon lógni - ismerem el egy nem létező kavicsot rúgva arrébb a fűben. - De aztán eszembe juttatták a házból, hogy vacsora... szóval... talán te is éhes vagy.
Nem kicsit érzem magam furán. Nem feszülten, de valahogy... zavarban. Hiába ő ajánlotta, úgy érzem a nyakára járok és talán csak jól nevelt akart lenni, amikor felajánlotta. Akár két gondolattal hiba nélkül tudom magam teljesen összezavarni, de legalább a vacsora egy biztos pont, amit fel is kapok a földről - nem, azért sem kapkodva! -, és nyújtom felé. Szendvics és a narancslé.
- Nyugodtan vidd magaddal, ha már indulnál. A tányért majd visszahozod. Én úgyis itt leszek - vonok vállat, de a mosoly marad. Most valahogy nem kerül nagy erőfeszítésbe, hogy ne rontsa el a kedvem, hogy itt vagyok és leszek. Mindig. Most épp nem zavar.

Látom a reakciót a vacsorára és egy pillanat erejéig elgondolkozok. Lemaradtam valamiről? Túl furán viselkedek és még rátettem erre egy lapáttal a szendviccsel? Valahogy nem tűnt különösnek, amikor kigondoltam, de most, így kimondva mégis úgy veszi ki magát.
- Csak egy szendvics. Nem többfogásos vacsora - van egy kis magyarázkodós beütése a szavaimnak, de semmi több.
Utána már csak figyelem, ahogy közelebb jön, majd elveszi a tányért és a poharat. Nem mozdulok, nem futok el. Sőt, végig rá nézek, még ha nem is a szemeibe. A pár lépés, amit megtesz felém kevés ahhoz, hogy menekülőre fogjam. Vagyis most már kevés. Még egy újabb mosolyra is futja, ami marad a folytatásra is.
Persze hallom én, hogy elakadt a szavakkal, de...
- Ismerted a könyvet, ami nálam volt pár napja. Vagyis te is szoktál olvasni. Ha vannak otthon veled könyvek... nem üres a lakás - mondom egész könnyedén, még ha egy részem érzi is, hogy ez megint valami fura szövegnek hangzik. Talán. Vagy csak túlzottan elszoktam attól, hogy idegenekkel beszéljek és most minden kicsit bizarrnak hangzik a fejemben.
Nem számít. A lényeg, hogy még nem küldött el és én sem érzem, hogy menekülőre akarnám fogni. Csak ketten vagyunk talán már az egész birtokon és a kisház kezd valamiféle biztos bunkerré formálódni a fejemben. Nincs mitől tartanom.
Ettől függetlenül a szavak kicsit elfogynak nálam, így csupán a fejem rázom a fél szendvics felajánlásra és hagyom, hogy elhelyezkedjen, majd enni kezdjen. Közelebb viszont nem megyek hozzá és nem is ülök le. Pedig megtehetném, de talán mégsem érzem magam annyira tökéletesen kényelmesen, mint gondoltam. Hiába nem feszengek, ugyanúgy zavarban vagyok, mint eddig.
Úgyhogy a kezeim hamar a zsebembe csúsztatom ácsorgás közben - így legalább nem piszkálom ideges kölyök módjára a csuklómon fityegő karkötőt -, és úgy figyelem hol Olivert, hol úgy csak a környéket. Ha ő nem szól, részemről biztos a csend egy ideig. Majd amikor mégis szóra nyitom a szám, lehet, abban sincs túl sok köszönet.
- Elárulod, mit mondott a főnököd rólam? - valóban érdekel. Attól nem tartok, hogy bármi olyan kiderül, amit titok, hanem... na jó, nem is tudom. Csak próbálok beszélgetni. Azt hiszem.