O. K. É. A szó mind a három betűjét apró ritmusként, csak egyszer, dobolom le a combomon, ahol igyekszem a kezeimet tartani. Annyira, de annyira próbálok nem a fura srác lenni a szemében! Bárhonnan is jön vagy jött a nagy megfelelési kényszer, most már itt van és én... igyekszek.
Tényleges választ persze nem adok a felvetésére, de kis késéssel talpra állok és mellé lépek. Még ha viszonylag tisztes távolságot is tartok, attól egyértelmű, hogy menetünk, nem?
- Csak adj pár percet - kérem végül, de a halvány mosoly ott van az arcomon. Tényleg hiszek benne, hogy ennyi kell. Egy perc, amíg semmi más nincs, csupán csendesen lépkedünk egymás mellett. Ha azon múlik, indulok meg én elsőnek, végig a lábam elé nézve. Az agyam folyamatosan viaskodik önmagával. Újra meg újra elmondom magamnak, hogy ő nem Steven. Hiába fogalmazott úgy, nem parancs volt. Nem lettem volna köteles felelni, ha nem akarok. Ha pedig csendben maradtam volna, annak sem lenne következménye.
Azért feleltem, mert én akartam. Ki akartam mondani. Tudatni vele, hogy az a is mondat is elég volt ahhoz, hogy... szóval ahhoz.
Mire a végletekig ismételgetett gondolatmenet számomra is hihetően hangzik - hosszú percek múlva -, azon kapom magam, hogy valami tér-idő-dimenzió-csodának köszönhetően, egy-egy lépés erejéig közelebb vagyok hozzá. Majd vissza. És újra közelebb. Mondjuk, hogy láthatatlan köveket kerülgetek.
- Miért álltál... állsz velem szóba? - teszem fel végül a hirtelen feltörő kérdést. Persze nem számonkérés ez és főleg nem panasz. Inkább csak ezzel jelzem, hogy most már rendben vagyok. Beszélhetünk.
- Azon kívül, hogy most már jó érzés. Nem tettem semmit. Nem vagyok érdekes, inkább csak fura. Az emberek nem is igazán szoktak észrevenni - teszem azért ezt még hozzá, ahogy kényszerítem magam, hogy távolabb kerüljek tőle. Nem két mágnes vagyunk, nem is tudom, mi húz - számomra - veszélyesen közel hozzá.

Ha bárki kérdezné, ha parancs lenne, hogy válaszoljak, akkor sem tudnám megmondani, miért maradok szinte folyamatosan hátul. Mindig csak egy fél lépéssel lemaradva, amikor megáll, majd újra elindul és megint... és megint. Egyáltalán nem feszélyez a dolog, türelmes vagyok, majd mindig azonnal indulok, ahogy ő is. De közben valamiért görcsösen figyelek rá, hogy most már félig mögötte legyek. Talán, mert így, hogy a hátát látom csak, büntetlenül nézhetem.
No meg az sem hátrány, hogy nincs késztetés, hogy azt a nagy, boldog mosolyt elrejtsem, amikor azt mondja, érdeklem. Később azért már próbálok uralkodni magamon és rendezni az arcom, de legalább közben bele tudok nézni a szemeibe. Már egyre többször győzedelmeskedek az ösztönökkel szemben, hogy lesüssem a tekintetem.
- Kiderítjük - ismétlen utána, röviden. - Mert veled jobb, mint egyedül. Mert sokat lógok majd a nyakadon. Felolvasok. És beszélgetünk. És... minden - az utolsó szóra azért valami különös, kicsit elhúzott, féloldalas mosoly felkúszik, de annyi baj legyen.
- Az a fa pedig... egy öreg hölgy... Tisztelni kell... - utalok vissza félig motyogva, talán csak magamnak, de ez most tényleg nem magyarázat. Beszélek, mert jól esik. És azért is, mert kezdem elhinni, hogy nála, vele, tényleg lehet.
Hogy ezek után, mi üt belém? Na azt senki meg nem mondaná, még én magam sem. De valószínűleg addig jó, amíg meg sem próbálok belegondolni.
- GyerevelemOliverkérlek - kezdek hadarni hirtelen a semmiből és biztos vagyok benne, hogy el lehet kapni a fél mozdulatot, amikor szinte a kezéért nyúlnék, hogy magammal húzzam. De természetesen beütnek a tanult ösztönök... és nem, valójában amúgy sincs hozzá bátorságom és csak bepánikolnék, ha a kezeink összeérnének. Én is tisztában vagyok vele.
Úgyhogy inkább gyorsan a nadrágom övtartójába csúsztatom egy-egy ujjam és úgy indulok meg nagy, sietős léptekkel egészen közel a házhoz, de még így is félig rejtve állok meg egy közepes fának köszönhetően.
- Ott. Az a szobám - mutatok fel a kis erkélyes helyre. - Ha valamikor nem is tudok lejönni, mert... akármi... majd intek - piszok merész lépés részemről. Bárki, bármikor megláthatja, főleg, ha ő is visszaint vagy mosolyog, de akarom, hogy tudja, ha nem jövök, mert épp nem lehet, akkor sem felejtem el, megígértem neki azt a történetet.

Talán egy kis részemnek feltűnik, hogy minden alkalommal összezavarom, amikor pillanatok alatt egészen másképp kezdek el viselkedni. Annyival, de annyival egyszerűbb lenne, ha elmondhatnám... ha képes lennék elmondani, mi játszódik le bennem ilyenkor. De ahhoz túl sokat kellene elárulni, lényegében mindent, amit nem mondhatok el. Se neki, se másnak. Soha, de soha, de soha...
Így marad, hogy nemes egyszerűséggel, ész nélkül engedem száguldani az aktuális boldogságlöketet és vezetem a fa takarásába.
Most még azt is képes vagyok kiélvezni, hogy mögöttem van és... nem tudom eldönteni, hogy az ő légzését érzem a tarkómon, vagy valamiféle kósza szellőt. Bármelyik is, elmosolyodok és csak utána nézek rá. Majd nézem végig, ahogy egy lépést hátrál. Önkénytelenül is, válaszul az ő reakciójára a hátam a fának simul, amennyire lehetséges. A kezeim a kissé durva törzsön. Hamarosan már óvatosan simogatom a fát, hogy lefoglaljam az ujjaim.
De a tekintetem Oliveren. Csakis rajta.
- Ne - hiába az erős ki szó, csendesen jön, sőt, meglepően összeszedetten. - Steven... tanít dolgokra... és az alkalmazottakkal barátkozás nincs benne.
Már megint azt csinálom. Teljes őszinteséggel beszélek, egy árva szavam sem hazugság, így nincs is semmi, amivel lebukhatnék.
- Csak mosolyogj fel vagy valami. Mintha az égnek szánnád - vonok vállat, most már elkapva róla a tekintetem. Vagyis nem. Nem róla, csak a szemeiről. Szépen lefelé vezetem és megállok a mellkasánál. Így rá nézek, de mégsem...

Ahogy akarsz. Úgy szólítasz, ahogy csak akarsz... A válasz viszont mindössze a fejemben hangzik el, a valóság nem több egy kurta bólintással cifrázott vállvonással. Nem tetszik, amerre alakulnak a dolgok. Nem tetszik, ahogy még tovább hátrál. Nem tetszik, ahogy leül és felveszi azt a komoly arcot. Nem, nem, nem, nem!
Mi rosszat mondtam? Miért nem maradtam inkább csendben? Miért beszélgetek vele? Miért... miért nem tudok beleolvadni a fa törzsébe? Megszűnni egy kicsit... vagy akár tovább is, mint egy kicsit és egyszerűen... eggyé válni a fával?
- A pókoktól. A túl hangos helyektől. A kérdéseidtől - egy szó egy akadozó lélegzetvétel. Iszonyatosan küzdök. Önmagammal. Az egész testem fájdalmasan be van feszülve, ahogy továbbra is a fának simulok. De még mindig nem akar megnyílni mögöttem, hogy eltűnhessek benne. Nem akar elrejteni a kérdés elől, amire nem felelhetek.
Itt már csinálhat ő bármit, nincs visszaút. Elrontottam mindent azzal, amit tettem és mondtam. Bármi is volt az pontosan.
Ne tedd ezt velem...! - mégis könyörgök. Némán. Magamban. Neki, mindennek és valójában senkinek. Bármilyen nagyon szerettem ismételgetni a nevét, most még a gondolataimba sem tudom újra kimondani.
- Mennem kell - közlöm végül, még csak felé sem nézve. Nem tudom, mit csinál, mit mond, mit akar. Nem tudok vele törődni. Nem érdekel!
Ellököm magam az érdes törzstől és rohanok. Úgy hajtom félre a fa útban lévő, gyengéd leveleit, hogy az sem érdekel, ha beleakad a kezem és leszakítok párat. Ennyit a nagy tiszteletemről.
De most menekülök. És nincs erőm még ezt a tényt sem elrejteni.
Csak be akarok jutni. Be a jól ismert falak közé. Most nem börtön, nincsenek rácsok. Ezúttal védőfal van, ami odakint tart mindent, amivel képtelen vagyok megbirkózni. A jól ismert falak. Az otthonom. A biztonság.
Csak. Jussak. Be!
Ott ráérek majd hagyni, hogy minden maga alá gyűrjön. Ott ráérek... összeomlani.

*

Úgy érzem, nem kapok levegőt. Fulladok. Még idebent is. Pedig egy apró, bugyuta részem reménykedett benne, hogy amint berobbanok a házba és csukódik mögöttem az ajtó, elmúlik majd a fojtogató érzés. De nem. Semmi nem változik. Semmi nem lesz jobb.
Az egészet magamnak köszönhetem.
Kezem az alig érezhetően érdes falat simítja, valamiféle támaszt keresve, ahogy kettesével szedve a lépcsőfokokat futok felfelé. Az utolsó fokban elbotlok és... ott maradok. Csak egy egészen kicsit. Két tenyerem a padlón, homlokom azon az átkozott lépcsőfokon, ahogy ott térdelek és próbálok oxigént préselni a tüdömbe.
De tudom, hogy fel kell kelnem innen. Eddig mindig megtettem, bármi is történt velem. Mindössze annyi, hogy most nehezebben megy. Túl régen éreztem magam utoljára ennyire... rémültnek. Töröttnek. Régen... szégyelltem azt, ami vagyok.
...és ehhez csak annyi kellett, hogy nekem szegezze azt az egyetlen kérdést...
A fejemben hallom a hangját. Az óvatosságot, amivel kimondta a szavakat. A rémület újult erővel tér vissza, válaszul pedig érzem, ahogy felfordul a gyomrom. Nos, legalább ez megadja azt az utolsó kis lökést, amire szükségem volt, hogy ne vesztegeljek tovább a lépcsőn és talpra álljak. Éppen csak elérem a szobámból nyíló fürdőszobát és már a földön vagyok, ölelve a WC csészét kiadom magamból azt a pár falat vacsorát. A nagyja keserű epe, semmi több.
De utána egy kicsit jobban érzem magam.
Percek múlva arra is képes vagyok, hogy kiöblítsem a szám. Beálljak a zuhany alá. Elvánszorogjak az ágyig. Igaz, párszor a saját nyöszörgésemre ébredek az éjszaka, de ezt leszámítva az egész valami álomtalan álom... kellemes... a semmi.
Biztos nem nyelt el az a fa?