Különös, hogy az udvarnak ezen a részén mennyire nem érzem otthonosan magam, de közben mégsem feszengek. Egyszerűen csak nem szoktam erre járni. Nem mintha itt nem lehetne elbújni, de valahogy mégis kimaradt. Valószínűleg tudat alatt is kerültem, hiszen itt nem garantált, hogy egyedül lehetek.
No nem mintha most bármi kifogásom lenne a társaság ellen. Az ő társasága ellen.
Valószínűleg csak azért, mert ő kérdezi, végül mégis leülök. Nem túl közel hozzá, de mindenféle különös távolságtartás nélkül keresek én is egy ládát, hogy ráüljek. Hogy esetleg koszos lehet a faláda? Nem igazán számít.
Az viszont már annál inkább, hogy vajon mit tudhat rólam ő. Vagyis a főnöke. Vagyis most már ő is. Így nem csoda, hogy kibukik belőlem a kérdés, de a feleletre csak bólintok egyet. Nem mondom, hogy igaz, de ez a publikus igazság, így, ahogy elhangzott. Szóval végül is... igen, oké.
Aztán elkezd könyvekről beszélni és máris még kényelmesebben érzem magam. Jó, nem mondom, egy pillanatra lehajtom a fejem, amikor valamiért egy túl nagynak érzett mosoly kerül az arcomra. Valahogy... valamiért... áh, mindegy. De aztán újra fellesek és próbálok válaszolni is.
- ... és az is véletlen volt, hogy engem megláttál vele - először csak ennyire futja. A kis megjegyzésre, de aztán hamar folytatom is.
- Ennyire jó hely egy-egy ilyen gyűlés? Amolyan... baráti társaság meg minden? - fogalmam sincs, pontosan miért érdekel. Talán csak azt szeretném, hogy beszéljen még.
Apa tényleg soha nem volt ilyen gyűlésen, én meg miért lettem volna. A filmek és könyvek egy dolog, de elég sok minden más a valóságban és ha ő tud nekem mesélni róla. No meg ha szívesen teszi...

Eddig valahogy mindig csak rá-rá pillantottam, sokszor elnéztem inkább mellette. Az egész olyan volt kicsit, mintha titokban lesném meg. Most viszont, ahogy beszélni kezd, a gyűlésekről és saját magáról is... egy másodpercig sem veszem le róla a tekintetem. Maximum akkor, ha épp ő is rám néz. Na akkor aztán megint lesütöm egy időre szemem.
De ettől függetlenül tényleg minden porcikám figyel és legszívesebben csak kérdeznék és kérdeznék, szinte minden mondat után.
Téged mi vitt rá, hogy változtass?
Magadtól mentél?
Egyedül voltál? És most? Azt mondtad, hogy otthon nem vár semmi...
Most már jól vagy?
Milyen nem-egyedül lenni?
Mindenki segít? ...nekem is segítesz...?
Egy pillanatra a saját gondolataim is megrémítenek és olyan csend áll be a fejemben, hogy az más fájdalmas.. Hogy én segítséget kérjek tőle? Nem, nem, nem. Csak egy esztelen felvillanás volt, nem több. De legalább emlékeztetett az életemre és kicsit visszahúzott a talajra, a valóságba. Oda, ahol ez a kisház csak egy rejtett zug, ahol nem lehet örökké bujkálni.
- Megettem a maradékot, miközben megcsináltam neked, szóval tudom, hogy finom. De... örülök, hogy ízlik. Még ha nem is több, mint egy sima szendvics - mondom, de közben mosolygok. Főleg a vigyorát látva.
Majd felvillan az apró gondolat a fejemben... milyen könnyű boldoggá tenni.
Most viszont lehet, hogy miattam fog újra eltűnni a nagy vigyor az arcáról. Mert érdekel, amit mondott és még ha nem is a kérdéseimet teszem fel, attól még beszélek.
- Nagyon sok bátorság kellhet ahhoz, hogy másodjára is visszamenjen valaki - lényegében csak hangosan gondolkozok, de a mosolyomból, amivel ránézek, talán kiolvasható valamiféle elismerés.
- Meg gondolom harmadjára és negyedjére és éveken át... - el nem tudom képzelni, néha milyen nehéz lehet menni, beszélni és nem... inni.
- De igazán jó hely lehet. ...mint valami család... - jelentem ki végül a nyilvánvalót. Miért is nem tudok most rendesen, összefüggően és nem akadozva beszélni?

Szinte iszom minden szavát. Túl bizarr, ha azt gondolom, látni akarom, milyen volt akkor? Ahogy beszél, most ott a mosoly, de nem kell zseninek lenni, hogy tudjam, micsoda munka lehet az egész mögött. ...és még most is küzd. Minden nap. Mint ma, amikor visszaadta a sört. Én csak abban vagyok jó, hogy tűrjek, és főleg, hogy meneküljek. A saját fejembe, a könyvekbe, vagy el a bokrok, fák takarásába. De ő...!
- Nincs más családod rajtuk kívül - ez csak egy magamnak tett kijelentés. Amit talán ki sem kellett volna mondanom. Honnan tudhatnám? Valójában fogalmam sincs, lehet, hogy van neki. De a szavaiból nem ez jön le.
- Vagyis... ez kérdés akart lenni... - kezdem magyarázni mégis, ahogy a tincseim közé rejtem az ujjaim. Nem, azért sem fogok most dobolni az ujjaimmal. Nincs baj.
Majd jön az a kis kacsintás a részéről, mire nagy levegőt veszek és lényegében tényleg lerázom magamról a kényelmetlen érzést. Ezek után már majdnem egy teljes percig nyugton vagyok. Csak a csend nyúlik túl hosszúra. Mondanom kellene valamit. Akármit. De mindössze az ő szavai visszhangoznak a fejemben. A családja. Mindig számíthat rájuk. Számíthat rájuk... Számíthat... mindig...
- Jó érzés lehet, hogy mindig ott vannak neked - húzom végül mosolyra a szám. Tényleg! Tényleg mosolygok. Csak a szemeim nem. Mert igen, hiába nem ismerem vagy éppen alig, örülök, hogy vannak mellette, de közben meg... valahogy mindennél jobban egyedül kezdem magam érezni.
Általában a könyveim enyhítenek ezen, de most egy sincs velem és amúgy is... hatalmas lúzernek tűnnék, ha a semmiből előttem lenne egy könyv, én pedig kapaszkodnék bele, megölelném.
Na jó. Nagy levegő. Még egy. Még egy.
Nem bírom megállni, megdörzsölöm az arcom talán kicsit túl erősen is, közben mindent beleadva azon vagyok, hogy nyugton maradjak, ne álljak fel a dobozról, mintha méh csípett volna és ne hagyjam itt és... és... és...

Mondanom kellene, hogy sajnálom. Ki kellene mondanom. Ahogy ő is mondta nekem, mikor a szüleimet említettük, de... talán még üresebbnek tűnnének a szavak az én számból. Vajon akik nekem mondták a temetéseknél, ők is így érezték? A sajnálat jött, mert semmi más nem létezik, amit a szemembe mondhattak volna?
- Amikor anya meghalt, nekem azt üzenték... tudják, az élet még sok csodát tartogat nekem... meg ilyenek... Biztos vagyok benne, hogy neked is. Mert jó embernek tűnsz. Az életnek meg így kell működnie, nem igaz? Különben nem lenne sok értelme - mosolygok. Halványan, de mosolygok. Még ha nem is a tökéletes szavakat sikerült megtalálnom, legalább én mindegyiket komolyan gondoltam.
Ahogy az is majdnem teljes komolysággal csúszik ki, hogy miért nem tartja a kapcsolatot a bátyjával, de végül lenyelem a kérdést. Talán nem akar róla beszélni. Ha igen, akkor meg talán nem velem.
- Ha egyszer elmondanád, mi történt... jó hallgatóság vagyok - jegyzek meg végül ennyit. Nem faggatom, de mégsem hagyom szó nélkül a dolgot.
Bárcsak ilyen könnyedén kezelném az ezután következőket is. Fogalmam sincs, pontosan mi üt belém, de azt érzem, hogy nagyon nem jó. Pár szóval, szinte azonnal bepánikolok. Persze próbálok én a felszínen maradni, a légzésemre figyelni és elmulasztani az érzést... és főképp nem leszerepelni Oliver előtt, de nincs akkora szerencsém, hogy észrevétlen maradjak.
- Csak... beszélj tovább... Kérlek - nyögök ki ennyit, egy szó egy levegővétel, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy az arcomat meg-megdörzsölve próbáljak lényegében elrejtőzni előle úgy, hogy itt ülök.
De hallgatom a szavait. Minden egyes kimondott szót és miközben kizárólag a hangjára figyelek, lassan halványulni kezd a mindent felemésztő, nyomasztó érzés. Nem olyan hirtelen, mint ahogy jött, de szép lassan eltűnik és csak a kezem alig észrevehető kis remegése marad.
Ez jó. Ezt ismerem.
Kicsit mintha az egész életem erről szóra. Nem számít, ha rossz, de már ismerem, tudom kezelni.

Mire eljut Susie leírásáig, már szinte teljesen rendben vagyok. Az egész egy örökkévalóságnak tűnt, pedig nem telhetett el sok idő. De nem számít, ugye? Rendben vagyok. Az egyetlen változás talán, hogy most már nem igazán tudok ránézni, a szemébe meg főleg nem. Egy pillanatra sem.
- Megnézném, ahogy a kérésnek engedve te is táncolni kezdesz - megjegyzés, talán kicsit túl csendes is, de amúgy nincs gond. A légzésem normális, csak az apró kis maradványok jelzik, hogy valami történt nem olyan régen.
- Egyszer tényleg jó lenne megismerni őket - teszem végül hozzá, bőven elkésve, de túl sok időbe telt, mire megrágtam magamban a szavakat. - De nem hiszem, hogy Steven elenged. Elég szigorú tud lenni - mi mást is mondhatnék? Nem akarok olyat ígérni, amire esély sincs. Nem akarom azt mondani, hogy megpróbálok eljutni. Nem akarom hazudni, hogy egyszer vele tartok, miközben még csak fel sem hozhatom a dolgot Stevennek. Az, hogy én kapnék érte, egy dolog, de... Olivert azonnal kirúgatná valami mondvacsinált indokkal.

Semmi másra nincs szükségem, csak a hangjára. Hogy minden normális maradjon körülöttem és beszéljen, mintha semmi nem történne, mintha nem pánikolnék, mintha nem visítaná minden porcikám, hogy meneküljek el... talán még önmagam elől is.
De maradok, meg-megdörzsölve az arcom figyelek a hangjára és idővel enyhül a helyzet. Egyáltalán nem érzem olyan nyugodtnak magam, mint percekkel ezelőtt, a kezem remeg és a közelében sem vagyok annak, hogy ránézzek Oliverre, de ez már akkor is haladás. Ráadásul dolgozok tovább azon, hogy ne tűnjek annyira különcnek és furának. Beszélek hozzá, még ha csak pár megjegyzésre is futja. Ezúttal pedig már azt is hagyom, hogy másodpercekre elterelődjenek a gondolataim. Próbálom elképzelni, ahogy engedve a kérésnek önfeledten táncolni kezd...
De hamar befejezem a képzelgést, ami amúgy is... honnan jött pontosan? Nem számít. Ahogy valójában az sem, hogy mennyire szeretnék tényleg ott lenni egy gyűlésen, vele, a családja közelében. Persze valójában már a gondolat is nevetséges, hogy ezt megemlítsem Stevennek. Több eszem van ennél.
Viszont... hogy is volt az, hogy rá sem nézek, úgy beszélek? Merthogy abban a pillanatban, ahogy bedobja a lehetőséget, miszerint beszélhetne ő Stevennel, felkapom a fejem és ránézek. A szemeibe.
- Nem, nem, nem - tiltakozok azonnal. Annyira, de annyira próbálok nem ijedtnek tűnni, bár valójában fogalmam sincs, mennyire sikerül. Viszont legalább utána, egy nagy levegőt véve próbálom enyhíteni a reakcióm.
- Úgy értem... - elnevetem magam. Zavarban. Próbálkozva. Nem is tudom. Az biztos, hogy semmi valódi vagy jókedvű nincs benne.
- ...nem lenne értelme. Ne pazarold rá az időd. Maximum felbosszantani tudnád. Ha egyáltalán szóba állna veled - valószínűleg az egyetlen esélyem, hogy rendesen és hihetően hangozzon minden, amit mondok, hogy egy szavam sem hazugság.
- Tényleg szeretnék menni - teszem hozzá végül már sokkal nyugodtabban. - De ismerem a... nagybátyám. Csak úgy fog menni, ha elszökök.
Hogy honnan is jött a gondolat? Sőt, honnan jött a késztetés, hogy ennyi után már bármit meg akarjak tenni neki?! Vagy vele. Vagy magamért? Vagy valami.
Valószínűleg megvesztem, mert kénytelen vagyok beismerni, hogy tényleg komolyan megfordul a fejemben a lehetőség... pár óra... talán még nem is lenne feltűnő...
- Miért ne lennék rendben? - rángat ki az újabb kérdésével a saját fejemből. Persze tudom a választ. Azért, ami az előbb történt. Azért, ahogy az előbb tiltakoztam. Azért, mert még mindig remeg a kezem. Azért, mert már megint és továbbra sem nézek rá.
De mindezt nem mondhatom és főleg nem válaszolhatok valójában. Így egyszerűbb visszakérdezni és talpra állni. Végül is, a szendvicset megette, a narancslé elfogyott... ideje... kimentenem magam. Merthogy nem... nem akarok most kiszökni vele... ugye?
Persze, hogy nem.

Tényleg, komolyan, teljes mértékben megőrültem. Egy szavába kerülne és kiszöknék vele vállalva bármit, ami utána következik. Valahogy még megnyugtatónak is kellene lennie, amikor kiderül, hogy eszében sincs ilyesmire biztatni. Mégis, inkább vagyok egy kicsit csalódott, mintsem bármi mást éreznék.
Nem mintha számítana.
- ...és akkor bajban lennél - egészítem ki az általa elhangzottakat. Vagy inkább fejezem be helyette a gondolatot. - Azt nem éri meg semmiféle szökés.
Amint kimondom, akaratlanul is elgondolkozom, mi dolga lehetett már a rendőrökkel, de nem tudok róla semmi olyat elképzelni, ami túl komoly lenne.
- Bocs...? - kérdezek vissza kicsit értetlenül. - Nem tettél semmi olyat, amiért bocsánatot kellene kérni - mosolyodok el, bár továbbra sem nézek rá, így legalább nem láthatja, hogy a szemeimben semmi jókedv nincs. Egyszerűen csak nem megy. De attól még nem hazudok. Tényleg semmi olyan nem hangzott el, amiért haragudnom kellene vagy bármi.
Mégis hamarosan addig jutok, hogy már talpon vagyok, indulásra készen. Az egész kis pánik utóhatása, a bocsánatkérése, hogy valami olyanba akartam belevinni - még ha nem is szándékosan, csak gondolatban vágyva rá -, amiért komoly bajba kerülhet... a teljes csomag üt be és valamiért az tűnik helyesnek, ha lelépek.
Csakhogy jönnek azok a szavak, én pedig azt leszámítva, hogy dobolni kezdek az ujjaimmal, végül nem mozdulok. Maradok ott állva és kényszerítem magam, hogy ránézzek.
Végül is, nem úgy néz ki, mintha elítélne, amiért bepánikoltam vagy bármilyen módon is, de furán viselkedek.
- Ha azt tenném, ami jól esik... behívnálak a szobámba - jelentem ki teljes természetességgel, mosolyogva. Majd másodpercek múlva észbe kapok, hogy ez egy kicsit... nagyon máshogy hangzott, mint gondoltam.
- Mármint, hogy nincs odabent senki és ma este nem is lesz, szóval tényleg bejöhetnél. ... A szobámban pedig odaállítanálak a könyveim elé. Elég jó gyűjteményem van, talán itt is találsz valami olvasnivalót és... - hm oké, fogalmam sincs, hova akartam kilyukadni a gondolattal, de talán nem is számít.
De hé, legalább beszélek! Újra. És egy kicsit csitulni látszik a nagy kényszer, hogy eltűnjek.
-  Ha őszinte akarok lenni - legalább most az egyszer az évek alatt; teszem hozzá gondolatban - jó társaság vagy. Még ha nem is úgy tűnik... jól érzem magam veled, Oliver.
...és jobban esik hangosan is kimondani a neved, mint gondolnád - teszem hozzá már megint csak a saját fejemben beszélve.

Nem is tudom, miket hordok össze. De hát ő mondta, hogy azt tegyem, ami jól esik és az ez lenne. Ha mindent leeresztek, akkor behívnám a könyveimhez. Az más kérdés, hogy hangosan kimondva már furán hangzik és láthatóan nem csak nekem. Mégis egy pillanatig elhiszem, hogy velem tart majd. De... de, de. Jön a "de" én pedig miután akaratlanul is végig mértem - nem is tűnik olyan koszosnak... - megértően aprót bólintok. Valószínűleg fel tudnék takarítani utána. Sőt, ha leveszi a cipőt és... átöltözik? Na jó, fogalmam sincs. Tényleg jó, hogy engedtem annak az ösztönből jövő, néma bólintásnak.
- Majd talán máskor - motyogom végül, de ezúttal én is tudom, nem valószínű, hogy lesz "máskor". Nagyon ritkán maradok úgy egyedül, hogy biztosra tudom, nem bukkan fel hirtelen senki. És amúgy is, kétlem, hogy lenne épp bátorságom behívni egy másik napon.
- Néha elnézek majd erre - intek a kisház ajtaja felé - és... talán épp egyszer itt leszel, amikor nekem is jó napom lesz - vonok vállat, mintha valójában nem számítana. Mintha nem sikítana minden idegszálam már most egy következő alkalomért, amikor majd beszélgethetünk.
Pedig itt áll előttem, mégis a következőt várom.

Minden egyes lépését figyelem, ahogy közelebb jön. Túl közel. Túl közel? Magam sem tudom. Talán nem. Az tény, hogy meg sem moccanok még nem jelent semmit. Nem érzem feltörni a mindent elnyomó menekülési kényszert. Valószínűleg azért nem, mert annyira... más, ahhoz képest, amihez hozzá vagyok szokva. Az érintése pedig... az az óvatosság, amivel egyáltalán emeli a karját...
Némán aprót bólintok.
Csak nyugodtan.
És most véletlen sem törődök vele, hogy vajon mit árultam el akaratlanul is, ami ennyire óvatossá tette. Egyrészt lefoglalja a gondolataim, hogy hozzám ér és meglepően megnyugtató és és és, nos, igen, fájdalommentes. Másrészt az, amit mond. Nem ismerem? Legszívesebben sorolnám, mi mindent megtudtam róla ilyen kis idő alatt. Hogy négy éve tiszta, hogy nincsenek szülei, hogy valamiért nem beszél a mostohatestvérével, hogy szeret olvasni, hogy szokott táncolni, hogy kedves, hogy ha megígér valamit, azt betartja, hogy itt van annak ellenére is, milyen fura vagyok, hogy... ő is figyel és odafigyel rám.
- Nem bántanál - állítom viszonylag magabiztosan, bár hogy pontosan honnan veszem? Talán inkább abban vagyok biztos, hogy annyira nem tudna bántani...
Végül már csak a hallgatásom marad, miközben valami varázslatos módon végig tűröm, hogy tartsa a tekintetem. Nem mellé nézek, nem csak nagyjából a szemeibe, hanem tényleg bele, egészen az utolsó pillanatig.
Történnek velem ennél rosszabb dolgok is odabent, Oliver... - mire ez a gondolat megérkezik, már kimondottal örülök, hogy közben elengedett. Így jobb. Biztosabb.
- Memoirs ​of an Imaginary Friend. Azt a történetet szerintem élveznéd. Szívesen felolvasom majd neked - először szólalok meg azóta, hogy ő egy kisebb regény elszavalt közben és igaz, hogy mosoly nincs a saját szavaimhoz, de a tekintetemben azért van egy kis csillanás.
Miért érzem úgy, hogy mi ketten nagyon sokszor, könyveken keresztül fogunk beszélgetni?

- Igen. Ez egy igen - bólintok aprót, és valamiért tényleg marad rajta a tekintetem. Talán az könnyíti meg a dolgom, hogy mosolyog és nevet. Rám és miattam. Az én szám sarkát is éppen látni, ahogy felfelé görbül, még akkor is, amikor jön a folytatás.
Mit szeretnék? Úgy igazán? Azon kívül, amit már elmondtam neki és megállapítottuk, hogy őrültség lenne. Minél inkább hosszúra nyúlik a csend, miközben agyalok, annál hangosabbnak tűnik minden körülöttem. Hallom a természetet. Hallom a szelet. És hallom a kinti forgalom halkan beszűrődő hangjait. Ezzel együtt pedig a kocsikat, ahogy ajtók csapódnak.
Tudom, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy egyik sem idebentről szól. Még mindig egyedül vagyunk itt, de mi van, ha valami változik? Ha eddig csak szerencsém volt és a tervek utolsó pillanatban változtak?
Kivételesen hiába a gondolat, semmiféle pánik nem fog el. Teljesen nyugodt vagyok, magamhoz képest meg főleg.
- Menni fogok - jelentem ki, éppen csak felpillantva rá, lesve, hogy mit szól a szavaimhoz. - De előtte mesélek a könyvről. És nem ér leszólni! - teszem hozzá egyetlen, röpke pillanatig eljátszva előtte a morcos, szigorú fiatalt. Valószínűleg nevetséges az alakításom, de nem számít. Talán tényleg csak újra nevetni akarom hallani.
- Egy kicsit gyerekes könyv - kezdek mesélni, ahogy összeszedem a gondolataim. Majd pár szóban mesélek Budoról, aki Max, egy autista fiú képzeletbeli barátja. Arról, hogy milyen keveset tudnak valójában mindketten a világról és éppen csak megemlítem, hogy van egy pont, ahol Maxet elrabolják és Budo az egyetlen, aki megmentheti. Valahogy.
- ... minden más majd kiderül, amikor felolvasom neked - fejezem be végül és csak remélni tudom, hogy így elsőre jó történetet választottam és tényleg érdekelni fogja.

Biztos vagyok benne, hogy látni a hezitálás az arcomon és a szemeimben, amikor az általa felajánlott ládára téved a tekintetem. Sokkal, de sokkal közelebb van, mint a saját választottam volt, de végül is... az előbb az sem fájt, ahogy hozzám ért. Mi baj lehet, ha valamivel közelebb ülök hozzá? Ha esetleg más irányt is akarnának venni idővel a gondolataim, majd az, hogy közben a Budoról és Maxről mesélek, helyben tart.
És pontosan így is történik. Oké, talán az is segítség, hogy anélkül figyel rám, hogy közben engem figyelne. Mert igen. Rám figyel, de nem engem... Nem mintha én ne tenném meg helyette is. Így, hogy nem kaphat rajta, büntetlenül pillantok rá újra meg újra. Lehetséges, hogy a mosolyokat hallani a hangomban minden egyes alkalommal, de ez már nem számít.
Majd mikor a végére érek, mert nem vagyok hajlandó többet elárulni, félig lehajtott fejjel várom az ítéletet.
Persze, már akkor sem nézek rá, amikor jönnek a szavai. És a mosolya. Anélkül tudom, hogy ott van, hogy ráemelném a tekintetem. De nekem így is megfelel.
- Mosolyogsz - mondom ki a nyilvánvalót. - Te tényleg élvezed a társaságom. Nem hazudtál.
Semmi értelme, hogy beszélek. Legalábbis látszólag. A valóság viszont az, hogy ha egyetlen perccel is, de tovább akarom húzni. Csak még egy mondat. Még egy mosoly. Még egy... akármi. Mielőtt visszamennék. Oda. Be.
Mert igen, magamnak sem ismerném be, de valamiért fenyegetőbbnek tűnnek most a falak, mint az utóbbi egy évben bármikor. Szükségem van arra a "még egy kicsi"-re, mielőtt önként bemennék.

Hát persze. Véletlen sem mosolyog. És később sem neveti el magát. A felszabadult jókedv pedig valamilyen szinten rám is átragad, még ha nem is nézek oda. Ez akkor sem igazán változik, amikor komolyabban kezd beszélni. A kezeit látom, addig eljutok, de tovább nem, hiába érzem, ahogy lassan a tekintete engem kezd vizsgálni.
Aztán elhangzik az az utolsó mondat. Én pedig... fogalmam sincs, mit érzek. De az biztos, hogy az ujjaim nem dobolnak idegesen, nem fészkelődök feszülten. Csak megdörzsölöm a mellkasom, majd a nyakam, az állam és az arcom is. Az egésszel próbálom elnyomni a szívem zakatolását. Pedig nem a félelemtől dobol így. Csak... csak... Az agyamban pörögnek a gondolatok, próbálom megállapítani, mit is érzek.
Egyértelműen más volt ez a szöveg és sokkal komolyabban is hangzott, mint amit hosszú percekkel ezelőtt mondott. "...nagyon csípem a társaságodat..." Nem. Az közel sem tűnt ennyire fontosnak, mint ez a mostani. A szóválasztás. A hangsúly. Az könnyen jött, ezt sokkal nehezebben mondta ki. Én pedig...
Oldalra fordítom a fejem és a kezeiről végre elszakadva felnézek rá. A szemeibe. Éppen csak a kusza tincseim alól, vagy éppen félig azok mögött rejtőzve. És mosolygok. Nem csak úgy halványan, visszafogottan, ahogy eddig, hanem... boldogsággal.
Igen, ez az! Valódi boldogság. Boldognak érzem magam!
- Oliver - mondok... suttogok ennyit, mintha hatalmas titok lenne, amit kimondok. Csak a neve, egyelőre egy szóval sem több. De ebben benne van minden, ugye? Minden, amit tudnia kell, amire talán én nem is találnék szavakat. Ha más nem, arra elégnek kell lennie, hogy legyen időm megfogalmazni azt a csepp folytatást. Ha már őszinteségről van szó.
- Régen éreztem magam... így - megjegyzés, vallomás, magam sem tudom. Lehet, hogy külsős szemmel amúgy sem nagy dolog, de nekem az. Maga az érzés. Hogy képes vagyok rá. Még ha arra nem is, hogy kimondjam a boldogság szót.

Lassan nemcsak a saját szívdobogásom hallom, hanem a légzésem is. Minden egyes ki- és belégzést. De nem pánikolok. A tekintetem is marad rajta, bár valószínűleg, ha akarnám sem lennék képes most elvenni róla. Talán, szükségem is van rá, hogy lássam a szemeit. Még akkor is, ha tudom, sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne a földet lesni.
De maradok mozdulatlan, csak a légzésem változik. Szinte sérti a fülem, hogy milyen akadozva fújom ki a levegőt, amikor elhangzik a nevem. Steven szokott így fogalmazni. Kérés, kérdés... de közben kijelentés, sőt szinte parancs, amire jobb, ha felelek.
Mi a fenéért nem tudom legalább most... csak most az egyszer teljesen kizárni a gondolataimból?! Miért hasonlítom egymáshoz, mikor semmi köze... semmi közös nincs bennük...
Szerencsére a folytatás segít. A mosolya és a tény, amit kimond. Csak mi vagyunk. Csak ketten. Nem kell körülnéznem, hogy meggyőződjek róla. Hiszen ő maga mondta, hogy nem hazudik, soha, szóval... így kell lennie. Ketten vagyunk. Ennek köszönhetően végül meglepően hamar vissza is tér az előbbi jó érzés. Lehet egy érzés egyáltalán jólesően melengető? Fogalmam sincs, de most ezt annak érzem.
- Boldognak - semmivel sem több egy sóhajtással kimondott suttogásnál, de attól még hallható. - Boldognak érzem magam. Miattad. És azért, amit mondtál.
Pont úgy beszélek, mint mikor Steven parancsol rám. Ahogy ő elvárja. Csak nincs ott hozzá bennem az a fojtogató érzés. Itt és most nem fenyeget senki, nincs a fejem fölött a jövőbeli fájdalom. Nincs rossz válasz, ami kiválthatná.
- És közben piszok közel vagyok ahhoz, hogy kiboruljak - ismerem el azért ezt is, elhadarva, majd kicsit elnevetve magam, ahogy a hajamba túrok és most már tényleg elkapom a tekintetem róla.
Én is tudom, hogy igazán lenyugtathatnám a kezeimet, de nem nagyon megy. Láthatóan. Lehetnék ennél furább és szerencsétlenebb?