◆ Pozitív tulajdonságok: kedves, humoros, emberszerető, törődő, gyengéd, jó hallgatóság vagyok és együttérző.

◆ Negatív tulajdonságok:  Nem tudom. Döntsd el te. Ha nagyon akarsz, biztosan találsz bennem hibát.

A legtöbb emberrel ellentétben szeretem a kórházakat. Mindig is szerettem. Megkülönböztetem őket minden más földi helytől. Sajátságos, megváltozott mikro univerzumok. Az embereket másnak látom idebent; készek bármit megtenni egymásért. Mindenki drukkol a többieknek, és mindenki tudja, hogy az élet értelme, ha szeretnek valakit.

Édesapám sebész a Helsinkii Központi Kórházban. A gimis éveim alatt gyakran megviziteltem odabent szabadidőmben, ha többre nem is, néhány röpke percre. Voltak olyan szerencsés alkalmak is, amikor el tudtam csalni egy közös ebédre. Minél többet jártam be hozzá, és láttam mi történik a színfalak mögött, annál jobban erősödött bennem az elhatározás, hogy ápolónő szeretnék lenni.
Diplomás ápolónőnek tanultam. A gyakorlatomat egyértelműen ebben kórházában teljesítettem. Ekkortájt ismerkedtem meg Andreas-szal. Orvostanhallgató volt, szintén gyakornok. Szerelem volt első látásra, amit mesébe illő folytatás követett.

Már egy éve együtt jártunk, amikor egy délutánon ő került hordágyra. Autóbalesetet szenvedett. Belerohant egy kamion az autójába. A csonttörések és belső vérzések mellett súlyos koponyasérülést szenvedett. A helyszínen kómába zuhant.
Hónapokig feküdt így. Eszméletlenül. Az orvosok nem láttak semmi esélyt a felépülésére.
Életem legnehezebb időszaka volt. Azt hittem belebetegszem, de tartottam magam. Tudtam, most van rám a legnagyobb szüksége. Rengeteg időt töltöttem az ágya mellett. Csodálatos gyakornoki emlékek…

Úgy éreztem kezdek megbolondulni. Otthon sokszor éreztem Andreas illatát, a jelenlétét körülöttem. Pedig tudtam, hogy a kórházban fekszik. Mégis… Az a belső bizonyosság, hogy nem vagyok egyedül, valami módon fokozódott bennem.
Egyik reggel pedig igen különös dolog történt.
Ébredés után kikászálódtam az ágyamból, és egyenesen a fürdőszobába igyekeztem. Kitartóan őriztem az éjjeli álmomat. Andreas-szal álmodtam. Csak mosolygott rám, nevetett, de a hangját nem hallottam. Aztán felébredtem. Talán egy jel, hogy minden rendben lesz. Ez a gondolat azonnal jó kedvre derített. Tudtam, éreztem, ez a nap más lesz, mint a többi.
Szóval bevettem magam a fürdőszobába egy forró zuhany erejéig. A dúdolásomtól zengett az emelet. Testem köré csavartam a fürdőlepedőmet, s mire kiléptem a zuhanyfüggöny mögül, a fürdőszobát gomolygó pára ülte meg. Ekkor vettem észre a párás ablaküvegre pingált angyalformát.
A hideg futkosott a hátamon, megborzongtam. Aztán el kellett mosolyodnom. Úristen… Andreas… Semmi kétség.
– Tudom, hogy itt vagy. – odalépetem az ablakhoz. Mutatóujjam hegyével az angyalka mellé egy pálcikababát rajzoltam, aminek a fejére két szarvacskát biggyesztettem. – Ez én volnék, hogy ne legyél egyedül.
Somolyogva az orrom alatt csattogtam az ajtó felé.
– Remélem nem leskelődtél!
Boldogan rámoltam ki a gardróbomból az aznapi ruhám, és bújtam bele. Reménykedő várakozással telten mentem be a kórházba. Jó hírekre vártam.
De az életnek egészen más tervei voltak…
A kórház folyosóján robogtam végig. Apámat kerestem. Körülöttem jöttek-mentek a betegek, a látogatók, az ápolók. Hangyabolyként pezsgett az osztály. Apám pont szembejött velem. Már messziről észrevettem az arcán elmélyedő ráncokat. Ijesztően elkomorult, hirtelen éveket öregedett. A halántékán kidagadtak az erek, és dühtől izzó szemében vad érzelmek dúltak. Nem tetszett. Balsejtelem fogott el.
- Apu, mi a baj? – tudakoltam, ahogy hozzá értem.
- Gyere. Beszélnünk kell. – erőltetett magára vérszegény mosolyt.
- A frászt hozod rám. Ugye Andreas-szal történt valami?
- …Menjünk föl hozzá. – a szavak rekedten törtek föl apám torkából, engem meg elkapott a páni félelem.
- Apu… Tudnom kell.
Nem válaszolt.
Egymás oldalán szálltunk be a liftbe, és feljebb mentünk egy emelettel. Mindketten hallgatásba burkolóztunk. Valahogy az volt az érzésem, hogy eljött, amitől a legjobban rettegtem. A reggeli szikrányi boldogság hirtelen semmivé lett.
Egy egyágyas szoba ablakához vezetett az utunk.
– Az emberek megmentésére tettem esküt. Most mégis arra kérnek, fosszak meg valakit az életétől. – törte meg apám a kettőnk közé beállt nehéz csöndet. Kezeit zsebre dugta.
Mindketten az ablaküveg túloldalán fekvő Andreast néztük. Kiszolgáltatott testét ezernyi drót és cső kötötte a körülötte halkan zúgó, sípoló gépekre, melyek még életben tartották.
- Ugye nem??? – kérdeztem kétségbeesve.
Apám csendesen bólintott. Hatalmasat sóhajtott.
- A szülei úgy döntöttek, hogy leköttetik a gépekről.
Idegesen megráztam a fejem.
- Ez nem lehet! Nem hagyhatod! – nyögtem remegve.
Viharos lendülettel léptem el apám mellől. Feltéptem a betegszoba üvegezett ajtaját és berontottam a helyiségbe. Andreas-hoz szaladtam. Teljesen behálózták a vezetékek kígyói. Orrába, szájába áttetsző csövek futottak, ujja végére pulzoximétert csíptettek. A villogó monitorok könyörtelenül jelezték a légzésszámát, gyenge pulzusát, vérnyomását és a szívfrekvenciáját.
Halovány mészarcát vizslattam. Megszédültem a félelemtől, hogy örökre elveszíthetem. Minden ízemben reszkettem, mint a nyárfalevél. Megtörtem. A számhoz kaptam a kezem. Nem bírtam türtőztetni magam, és csendes zokogással szabadon engedtem könnyeim patakját.
- Ne… Csak őt ne…! - könyörögtem az égnek.
Apám átkarolta a vállamat.
Hosszú másodpercekig melengettem feldúlt lelkemet édesapám őszinte és szeretetteljes lélektükreinek fényében, mielőtt megint megszólaltam.
- Nem ölhetitek meg. Él, és meggyógyul. Ő sem akarja, hogy lekössétek a gépről. Tudom!
- Kicsim… - apám újabb nehéz sóhajt eresztett szabadjára. – A szülei meghozták a végleges döntést. Hidd el, nekik sem könnyű. És nekem sem.
Tiltakozva megráztam a fejem.
– Nem érted! Álmaimban megjelent, és ma reggel is ott volt. Meglátogatott. Mert vissza akar térni. – nem tudtam milyen reménybe kapaszkodjak.
- Taimi… Kérlek.
– Különösen hangzik, tudom, de ez az igazság! Hinned kell nekem! Nem adhatjátok föl!
– Taimi, ezek a dolgok… nem léteznek. Andreas élete egy félig elszakadt hajszálon függ. Csodára lenne szüksége, hogy…
Hisztérikusan félbeszakítottam apámat.
– Pedig eljött hozzám… Nem tennél most az egyszer kivételt, és hinnél a gyógyulásában? A csodákban?
– Egyedül Isten illetékes a csodák ügyében, de úgy tűnik, Ő szabadságon van.
– Nem beszélhetsz így. Legalább Te ne mondj le Andreas-ról csak azért, mert a csodák túlmutatnak a tudomány hatáskörén.
– Ha valóban van odakint egy Isten, akkor igazán tehetne valamit Andreas-ért. – mondta apám és hüvelykjével megvakarta szemöldökét.
– Bár be tudnám bizonyítani neked valamivel az igazamat. – fújtam egy hosszút. Furcsa érzés szaladt végig rajtam. Belső remegésem, vad félelmem és zokogásom hirtelen elpárolgott. Mintha hűs szellő legyeskedett volna körülöttem, simogatta a bőröm, az arcom. Mintha egy láthatatlan lény lengett volna körbe ismerős rózsaillatával. Megborzongtam. Lehunytam a pilláimat. Esküszöm, Andreas lágy, szerelmes tapintású ujjait éreztem az arcomon kalandozni, végigsimítani az ajkaimon.
– Apu, te nem érzed? Most is itt van. – elérzékenyülten hajtottam az arcomat a lelki szemeim előtt elképzelt férfiúi tenyérbe. Láttam maga előtt Andreas-t, amint őt érint, becézget ujjvégeivel. Leheletfinoman csiklandozta a bőröm, miközben vigasztalón mosolygott rám.
Láttam őt…
Apám hazudott volna, ha azt állítja, nem érzi az aromát, ami váratlanul töltötte be a csöpp termet. Zavartan tekintett szét, a látogatók által elhelyezett virágok után kutatva. Nem talált semmit.
– Taimi, – nézett sötéten rám. A szemeimet időközben felnyitottam. Béketűrő ember hírében állt, azonban hangjának tónusa türelmének fogytáról árulkodott. – Nem szeretném, ha valami hipnotikus pszichológiai kísérlet segítségével befolyásolnád a tudatalattimat. Hagyd abba! Ideje menni.
– Apu? Nem én csinálom! – megrökönyödtem a vádaskodás hallatán. – Elárultad magad! – kacagtam fel aztán. – Te is érzed!
– És? Az illat jöhetett bárhonnan: a lenti parkból, vagy valahova leesett egy szál virág, csak a takarító nem vette észre, te is használhatsz ilyen parfümöt.
– Egyetlen egyszer lenne szükségem a bizalmadra. Csak egyszer. Most…
Apám akkora lélegzetet vett, mintha legalább 200 méterre szeretne lemerülni a tengerszint alá. Mellkasa kétszer akkorára dagadt, mint normál légzéskor.
– Szóval, azt szeretnéd mondani, hogy Andreas köztünk jár… szellemként, vagy legalábbis a tudata valamilyen formában kivetül a külvilágba, és üzenget neked. Valamint arra kérsz, hogy ezt higgyem el.
– Alapjába véve, igen, erre kérlek. Küzdj jobban érte, beszéld le a szüleit a szándékukról. Időt kell nyerned neki.
– Azt hiszed nem próbáltam? Azt hiszed, nem sajnálom kihúzni a dugót a konnektorból? Taimi, ez őrület. Amit… amit állítasz.
– Van valami, amivel meggyőzhetnélek?
– Ahhoz a Nagyszellemnek ugyancsak oda kéne tennie magát. Kérem a csodámat, és én leszek a fickó legnagyobb híve.
– Kemény dió vagy, apu. Ez nem így működik. A folytonos esdeklő könyörgés helyett inkább hidd el, hogy meglesz, amit szeretnél.
– Dehogy nem így működik! Az öreget azért szerződtették, hogy naphosszat trónoljon a felhőcskéjén, és teljesítse, amit a földi halandók kérnek tőle.
– Teljesíti is, csak te nem veszed észre. Kifogásokat keresel, hogy amit kapsz, az ezért és azért nem lehet a válasz az imádra.
– Kósza virágillatnál kicsit több kell.
– Nem láthatod meg az igazságot, amíg nem is akarod látni. Bizonyítékot kértél arról, hogy Andreas itt van köztünk. Megkaptad. Az én szavam sem elég, hogy láttam.
– Kicsim, az, hogy láttad, nem jelent semmit. Elhiszem, hogy láttad, de hány órát is alszol egy nap? Hármat-négyet? Jóformán csak kávén élsz, hogy ébren maradj, az agyadnak pedig minőségi pihenésre lenne szüksége, különben rövidzárlatot kap, és olyan dolgokat láttat veled, amik valójában ott sincsenek.
– Nem hallucináltam. Apu, mondd, milyen jelet akarsz?
– Valami kézzelfoghatót és egyértelműt.
– Akkor bízz egy kicsit jobban az Öregúrban. A hit hegyeket mozgat.
– A tiedé biztosan. – mosolygott apám lagymatagon. – Bár neked lenne igazad.
– Igazam is van! – majdnem megőrjített és szétvetett a tehetetlen düh. – Andreas itt van szellemként, vagy angyalként. Nevezd, aminek akarod.
– Taimi ne tetézd!
– Miért hajszolod mindenáron a magyarázatokat? Ne akard megölni a csodákat azzal, hogy nevetséges érveket tákolsz a logika mindenhatóságának érdekében. Nem kell mindent megmagyarázni. Nem is lehet. A csodák csak… vannak. Engedd megtörténni őket, ahelyett, hogy kivégeznéd. – mély, megfáradt sóhajjal hallgattam el. Két karomat összefontam mellkasomon. Így álldogáltam egy darabig, aztán ismét megszólaltam. Határozottan. - Akadályozd meg!
– Mégis mivel? Mivel szállhatnék szembe a szülők döntésével?
– Mondd nekik, hogy Andreas állapota javult.
– Ez a hazugság a praxisomba kerülhet.
– Ha elveszítem őt, az meg az én életembe. – suttogtam.
– Kicsim, haza kéne menned, és pihenned egy nagyot.
– Inkább Andreas-szal maradnék.
Apám szeretett volna hinni nekem, szeretett volna csupán egyetlen, számára elfogadható, logikával megdönthetetlen jelzést kapni odaátról, olyat, amibe képtelenség belekötni.
Az ujjaim Andreas behajlított, mozdulatlanságba dermedt ujjai közé bújtak. A kezének tapintása hideg volt és élettelen. Nem voltam hajlandó megfogalmazni, hogy mihez volt hasonlatos. A többiek, az orvosok és a hozzátartozók már mind eltemették Andreas-t. Én azonban nem voltam hajlandó lemondani róla az enyészet javára, még igenis élőként tekintettem rá.
– Ez meg mi? – hozzáértem valamihez Andreas tenyerében. Óvatosan felfelé fordítottam a kezét és szétnyitottam a görnyedt ujjakat. Szívem akkorát dobbant, hogy a lüktetés hulláma megrázta a dobhártyámat is. – Apu, nézd!
– Mi az, Taimi? – kíváncsiskodott apám, és odahajolt hozzánk.
Nem tehetek róla, de önfeledten kacagtam bele apám arcába, és kivettem Andreas tenyeréből az összehajtogatott papírdarabot.
– A csodád, amit kértél! – dugtam a felismert papírt apám orra elé. Kék lélektükreimet hirtelenjében elárasztotta a diadal lángtengere.
Apám elvette tőlem a cetlit és széthajtogatta. Kézzel írott versikét rejtett.
– Egy angyal értünk született, … – olvasta fel az első sort.
– …hogy beteljesítse, amit imában kérünk… – folytattam a másodikkal. Izgatottságom nyomban égi magaslatokba hágott. Egyszerre tört rám a nevethetnék és a sírhatnék. – Apu, nem én tettem oda! Tényleg nem! Az életemre esküszöm! – szabadkoztam lázasan, hogy megelőzzem a kétkedését.
– Nem értem. – ráncolta a homlokát. – Pedig ez a te kézírásod. Megismerem.
– Igen, az.
– Akkor mégis hogy került Andreas-hoz?
– Még évekkel ezelőtt, a csajokkal szórakoztunk. Na, jó… szerelmi… mágiáztunk…
– Taimi… kérlek… ez nevetséges.
– Apu, figyelj ide! Ebből a levélből csak egyetlen egy példány készült, és én azt elégettem. Láttam, ahogy porrá ég.
Apám megforgatta a levelet. Nyomát sem látta rajt tűz okozta pörkölődésnek. Hófehér, elegáns papír volt, melyet keresztül-kasul precíz hajtásvonalak ereztek.
– Tudom mit gondolsz; hogy írtam még egyet, és valamikor becsempésztem ide.  De apu, légy szíves, hallgass meg! Esküszöm mindenre, ami szent, nem én rejtettem el ezt a papírt ide! Most látom először. Miért hazudnék neked? Sosem tettem.
Apám visszaadta a cetlit. A szavakat kereste. Akármennyire is igyekezett, gőzmozdonyként zakatoló agya a körülmények ismeretében sem tudta megfejteni a rejtélyt. Mondjuk az enyém is nehezen.
Az évek alatt megtanulta, ha valakinek valóban bízhat a szavában, az én vagyok. Ha én azt állítom, hogy nem tettem semmit, akkor az úgy is van. Ilyen alávaló, ízetlen tréfát sosem űznék vele. Senkivel.
Kíváncsian lestem a reakcióját. Percekig mélázgatott bambán Andreas fölött, mire nagy nehezen megmukkant.
– Ha csak egy ilyen levél volt… az is megsemmisült… és nem te csúsztattad Andreas markába… Akkor ki?
Megvontam a vállam.
– Én erre egyetlen logikus választ ismerek.
Csönd borult ránk. Az a fajta áhítatos, megvilágosodott, döbbent csönd, melyben szinte hallani lehetett Isten gunyoros kuncogását.
Csak néztük egymást, majd egyszerre emeltük sanda tekintetünket a mennyezetre.

Andreas még aznap éjjel elment. Komplikációk léptek föl nála.
Hatalmas űrt hagyott hátra az életemben. Bennem. Belezuhantam a lélek fekete, magányos poklába.

Csak Andreas miatt növesztettem meg a hajam. Imádta, ha hosszú. A halála után vágattam le ismét rövidre, és befestettem barnára. Bár még így is kiüt alóla az eredeti vörös árnyalat.

Jópár év telt el azóta. Igyekeztem összeszedni magam, bár nem volt könnyű. Az egyetemet befejeztem, és jelenleg nővérként dolgozom apám kórházában.
Most pedig azt tervezem, hogy elutazom Vegas-ba és meglátogatom a barátnőimet; Jaana-t és October-t.