"Søren atya" a jóságos... a megértő... a türelmes, segítőkész. Ez lennék én. Egyesek szerint. A hívek, a diákok valóban ezt is látják bennem-belőlem: egy türelmes, kedves és jóindulatú pap, aki szívesen segít, aki mindig meghallgatja őket, aki lelki támaszt nyújt. Tanácsot ad ha kell, ha egy házasság vagy kapcsolat bajba jutott, akkor beszélgetések keretében segít. Ha a diákoknak nyűgje van, meghallgatja őket és tanácsot ad. Søren atya szívesen megnéz velük tanítás utána  filmklubban pár mozit, aztán elbeszélget velük ezekről, lazán közelíti meg a kérdéseket a fiatalok igényei szerint.
Csakhogy Søren atya a valóságban remekül szórakozik az emberi gyarlóságon és kíváncsian szemléli azt, mint természetfilmes az alkotása tárgyát. Valójában megcsömörlött az álszent üzenetekben. Nőfaló. Olyan nagy segítség volt az a párterápia? A jegyes oktatás után sokkal kiegyensúlyozottabb lett a viszony? Nos, lehet azért, mert "Søren atya" a csinos menyasszony-feleség combjai között eltöltött némi időt, megszentelve ezzel a frigyet kellő mértékben. A bűntudat csodákra lehet képes és doromboló cicává változtathatja a lebukástól tartó asszonykát... Számára inkább színjáték és külsőség a hivatása immár, még ha valóban szeret is segíteni azért az embereken akik valóban bajban vannak s a fiatalok gyámolítását komolyan veszi és ezzel együtt megveti és gyűlöli a rajtuk tett erőszakot. Infernálisan elítéli mindazokat, akik a legkisebbeknek ártanak és amióta egyre jobban belemerült másfajta bűnökbe, azóta nem is olyan irgalmas velük... ha birtokába jut információ ilyen papokról, akkor bizony módot talál rá, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatást a háttérben és bosszút álljon rajtuk az áldozatokért. Megtanult hideg és számító lenni egy kötött hierarchiára épülő rendszerben, megtanult manőverezni és a lehetőségeket kihasználni. Zsarolni, manipulálni és megfelelő kapcsolatokat szerezni. Søren atya egy démoni angyal...

Nekem sosem volt hitem. Különös ez egy paptól nem? Én csak őszintének mondanám... mert ez az igazság. Mindig is érdeklődő voltam, szivacsként szívtam magamba az ismereteket, az pedig korán lenyűgözött, ha valakinek volt célja, küldetéstudata és én is ilyen akartam lenni. Segíteni az embereknek, vezetni és terelni őket, de valami nemes és jó módon. Dán eredetű, de katolikus családban nőttem fel, egyházi iskolákba jártam és ez a neveltetés rám nyomta a bélyegét. Nem voltunk jómódúak, de a tehetségekre nyitott egyházi intézményeknek hála egyre több jó lehetőséghez juthattam, felkaroltak, én pedig hálás voltam. Csodáltam a hit elkötelezett letéteményeseit, a papokat, akik olyan szilárdnak és rendíthetetlennek látszottak, akik olyan sok tudás birtokában voltak, embereket segítettek tanácsaikkal és pásztorok módjára vezettek. Így már iskolás koromban rájöttem, hogy én is ezt szeretném, ez lehet az utam. Szorgosan tanultam hát és haladtam előre, mígnem bekerültem érettségi után a papi szemináriumra és megkezdődhetett a felkészülésem. Remekül kitűntem az évfolyamomból, szorgos voltam és ezzel még azt a kiváltságot is elnyerhettem, hogy egyenesen a Vatikánban is tölthettem némi tanulóidőt, a tűzhöz közel. Viszont a színfalak mögé is ekkor kezdtem belátni... kezdtem megismerni olyan ügyeket, olyan gyarlóságokat, amik viszolyogtatónak nevezhetők leginkább, de el tudtam fogadni azt a tételt, hogy az egyháznak egyaránt vannak bűnös és szent tagjai s ez így jó, idővel minden változik, tökéletesedhet.
Csakhogy hit már ekkor sem volt bennem. Egyszerűen a tanulás, a felkészülés során, a teológia megismerésével egy olyan világot láttam, ahol egyrészt megfoghatatlan, misztikus tartalmak lettek merev dogmákba csomagolva, másrészt ezeket még a sárba is lerángatjuk és egyszerre próbáljuk racionálisan megmagyarázni, de megérthetetlennek is tartani, bemutatni. Túl sokat gondolkodtam ahhoz, hogy ezt így helyesnek lássam. Megértettem, hogy amit Szentírásnak nevezünk, hogyan is állt össze, hol vannak fordítási hibák, mik a magyarázatok csapdái és ez tovább rombolta azt, amit gyermekként még oly' könnyű volt evidensnek elfogadni. Nem tudtam nem látni az abszurdot és nem tudtam elszakadni a gondolkodástól, hogy az abszurdba belevetve magam megtegyem a hit mozdulatát. Külső szemlélője és részese voltam és lettem magam is az abszurditásnak, de a fogalom természeténél fogva a tagadás és elfogadás paradoxona egyszerre tudott létezni, viszont valami fura szemlélődővé tett, aki hit nélkül maradt.
Ettől függetlenül még úgy gondoltam, hogy létezik a jó, létezik az erkölcs és van célja az etikának, az embereket bölcs belátással lehet vezetni és jobbá tenni. Nem kell az elvakultság ahhoz, hogy az Atya nyáját legeltethessem a farkasoktól óvva, sőt lehet még jobb, ha a maga a pásztor elég éber és dörzsölt. Így tanultam, lettem diakónus, majd felszentelt pap már ismét az államokban és megkezdtem a munkámat, először még Texas-ban, egy dallas-i plébános mellett. Ez volt az a hely, ahol szembesültem a végletekig álszent fertővel testközelből, ami bigottsággal keveredett. Ami ott zajlott, minden volt, csak nem keresztényi szeretet: gyűlölködés, álszentség, uralkodási vágy a hívek felett, gyermekek életének tönkretétele... elkezdtem undorodni az egésztől és naív módon panaszt tettem a püspöknél. Elutasítottak és hallgatásra köteleztek. Beláttam: az egyháznak vannak bűnös és cinkos tagjai, talán elvétve egy-egy szent bolond. Amíg szolgáltam elvégeztem egy pedagógia szakot s az egyházi híreket nézve láttam, hogy van üresedés egy iskolában, nem is akárhol: Las Vegasban. A bűn székhelyén. Kértem az áthelyezésem, megpályáztam az állást.
Így kerültem ebbe a városba és kezdtem tanítani, illetve egy plébánián is szolgálatot teljesíteni. Miért választottam ezt a helyet? Miért a bűn fészkét? Mert már láttam az egyház igazi, rothadó arcát, a tetemet, amit már nem lehet életre kelteni és úgy éreztem, hogy a texasi bigottság megfojt. Ha ilyen az egész, ha másmilyen nem lehet, én miért legyek tisztességes? Kiterítenek úgy is... akkor már inkább egy szabad helyen legyek, ott, ahol nyíltan fészkel a fertő és a társadalom képmutatása nem annyira nyomasztó! És egy részem még mindig ragaszkodott a képzethez, hogy az embereken lehet segíteni, ha az egyházon nem is. Egyfajta fura misszió lett ez.
Megvoltak mindig is a magam démonai s Vegasban végső soron szabadabban hódolhattam is nekik. Bár, ha azt veszem egy démonom volt csak, de az ezernyi arccal: a nők. Felnőtt nők, teszem hozzá. Egy szabados légkörű városban, pedig én is kicsit nyugodtabban engedhettem el magam. Persze "Søren atya" maszkja végig a helyén maradt a mai napig kifelé, de a valóság merőben más kanyarokat vett egy idő után...
Történt egyszer, hogy egy bűnbánó idős úr, aki egy sztriptízbár tulajdonosa volt, a halál jeges markának közeledtét érezve egyre jobban és jobban fordult az Úr felé, hiszen a halálfélelem a túlvilági élet és a megváltás kétségbeesett hajszolása felé irányította. Nos, én voltam a gyóntatója és az utolsó kenetet is tőlem kapta meg. Hogy vezekeljen és hogy jót tegyen, gyereke nem lévén mindenét az egyházra akarta hagyni, amit persze lelkesen támogattam is. A tervem pedig már kész volt... miután elhunyt, felkerestem a vegasi egyházmegye pspökét és rávettem, hogy a klubot, amit a vagyona részeként az öreg ránk hagyott, az egyházmegye adja el. Legalábbis látszatra. Valójában egy stróman nevére került, aki papíron birtokolja és irányítja, csakhogy a valóságban az enyém a "műintézmény" irányítása. Hogyan értem ezt el? Nos, tudtam a püspökről valamit, aminek a nyilvánosság annyira nem örült volna és a zsarolás ezúttal kézenfekvő volt és nem is riadtam vissza tőle.
S miért tettem meg ezt? Mert akartam a klubot, érdekelt az újdonság varázsa, ahogy az emberi gyarlóság is inkább kíváncsivá tett már sokszor, izgalommal töltött el valami új kipróbálásának lehetősége és nem utolsó sorban arra is gondoltam, hogy hiába az Írás, de talán mégse lenne rossz ezen a világon kincset gyűjteni... hiszen nem is olyan biztos, hogy életem végéig "Søren atya" szeretnék maradni...
Ez az én történetem, így lett egy elhivatott ifjúból hitehagyott, cinikus hitoktató pap, aki az éjszakában csábító hölgyek táncából és az emberi gyarlóságból húz hasznot!